83/a.

MK - SZABÓ ENDRÉNEK

[Szeged, 1880. december 1.]

Olyan jó színben láttál, írod, hogy nem is képzelhetted, miszerint azóta egészen elvesztettem kedélyemet. - Én mondhatnám azt neked, aki azóta mindazt a sok rózsaszínû álmot, melyet mint poéta mutogattál nekünk, valósággá váltottad föl magadnak. Honnan hát benned az a sok epe?

Te tettél rám megjegyzést az »Üstökösben«, amely nem volt igazi, én helyre igazítottam és tettem egy általános megjegyzést, amelynek éle korántsem ellened irányult, hanem igazán festette az irodalmi viszonyokat.

Mert meg kell vallanod neked is, hogy úgy van, miszerint lelkiismeretlen a kritika; üzetik a reklám és a humbug.

Én magam tapasztaltam, hogy jó nevû írók is, midõn könyvet adnak ki, személyesen mennek el a redakcióba az új könyvnek kedvezõ fogadtatást készíteni elõ. Az önzetlenség teljesen kiveszett. Ma már semmit sem dicsérnek meg azért, mert jó, hanem vagy a szerzõ kedvéért, vagy néha véletlenül azért, hogy e földicsérés által közvetve kisebbíttessék meg valaki, s mit tudom én még, hány mindenféle okból.

Egy, a tudományok mûvelésében eltöltött egész életnek nem ritkán az a jutalma, hogy a hosszú tanulmányozás fáradságos és nemes gyümölcse, a könyv a szerkesztõségi asztalokra kerül (a publikum az úgysem veszi), s ott a könyvrovat vezetõje, ha jó kedvében találja, fölvág benne egy-két oldalt, aminõ kedélyhangulatban van, esetleg aszerint, vagy azt mondja négy-öt sorban, hogy ismét egy hézagpótló mû jelent meg, mely számot fog tenni tudományos irodalmunkban vagy pedig nevetségessé teszi a szerzõt, ki ilyen nagy fába vágta a fejszéjét, anélkül, hogy annak éle is lett volna.

E depraváló állapotok lankasztói a munkakedvnek, s a lankadás máris nagyon érezhetõ még a szépirodalomban is, mely pedig a legtöbb figyelemre van méltatva a kritika által.

Igen, úgy van az, ha valaki valakit megkér a szerkesztõségben, hogy ezt vagy amazt az anonim könyvet dicsérje meg, akkor az bizonyosan a szerzõ. S bizonyos fokig szermémetesség tõle, hogy nyíltan nem teszi ezt, mert hiszen gyakoribb eset az, hogy nyíltan kunyoráltatik ki a kedvezõ kritika, illetve a közönség félrevezetése a könyv értéke felõl. De édeskevés is már a mai kritikának a becse.

Igen, úgy van az. De se te, se én soha nem tartozunk az efféle írók közé. Én legalább sohasem kértem meg életemben senkit, hogy könyvemet kedvezõen ismertesse.

Ha valami ismeretlen ember írja ezt bármely lapban, nevettem volna rajta, de tõled, megvallom, rosszul esett.

A múltból egy-két kedves emlék köt hozzád is. S bizony sohasem adtam rá okot, hogy árnyékot vegyíts bele.

Rosszallod Kákay Aranyoskodásomat az Üstökös legutóbbi számában, s körülbelül nem lehet megcáfolni.

De miért éppen te veted ezt szememre, aki ismered az irodalmi viszonyokat és az enyéimet is.

Ki nem állhatom én magam sem a pamfleteket, csak a közönség szereti és undorodom az újságírói foglalkozástól, de mégis kénytelen vagyok vele.

Az az egy zsáner, amihez úgy ahogy értek, a novella. Elítélni látszol, amiért nem pusztán ezt írok, ami jobban megfelelhet az ambíciónak, ami íróhoz méltó dolog, nem úgy, mint a pamflet, vagy ami még ennél is alacsonyabb, a lapcsinálás.

Igazad van.

De hát miért csinálod az »Üstököst«, amihez nem értesz, s miért fordítasz hátat múzsádnak, annak a pajzán leánynak, aki olyan jól mulattatott mindnyájunkat?

Felelj, ha tudsz!

A te feleleted lesz az én védelmem.

Mikszáth Kálmán