109.

MK - MAUKS KORNÉLIÁNAK

[Budapest, 1882. július 24.]

Kedves Nelkám! Kisebbik feleségem!

Azt vártam, hogy egészen kigyógyulok, s csak azután írok már, mikor jó tanácsait (amik mutatják, hogy magából mégis jó asszony válik) kinevethetem - de úgy látszik felsültem. Szomorú ábrázattal, egészen lehangolva, s lázzal a tagjaimban kell válaszolnom. Oda vagyok egészen. Mikor már jó dolgom lenne, akkor más irányban vesztettem el a legszükségesebbet. No, de még kigyógyulhatok. Életkedvem nincs, úgy érzem hogy az élet céltalan és terhemre van, ha. Németország nem volna, honnan mindennap hoznak valami olyan hírt barátaim, mely felvillanyoz, tán rég búskomorságban volnék. Csak magokra tudok gondolni némi kellemes érzésekkel, de azt sem úgy, ahogy megérdemelnék s ahogy nekem is nagyobb örömet okozna.

A maga Miklósát a napokban láttam. Tudja már, hogy Mohorán jártam, de hangján, modorán látszott, hogy fáj neki ez a téma, tehát azonnal elejtettem. Írja meg, hogy van-e még olvasnivalója? Mert ha nincs, küldhetek néhány könyvet, köztük kedvencemtõl, Daudet-tõl. Van egy kis regényem tõle, amit személyesen küldött nekem néhány hízelgõ sorral. Ez most magyarul is megjelent, magának tartogatom.

Holnaptól kezdve szegedi vendégeim lesznek, s néhány napig velök kell járkálnom ide-oda. Máskor boldog voltam e kedves ismerõsök jöttén, de most mérges vagyok, hogy minek háborgatnak? Egy beteg emberben igazán nincs szív. -

Hát a búcsúra megyünk-e? Kár volna elejteni ezt a jó gondolatot. Ilonkának tegnap írtam, de magát is kérem, hogy vigyázzon rá (mert bíz az odajutott szegény, hogy húga lett magának), s mert hogy most a kedves kicsikét férjhez adjuk hozzám, idomítsa, nevelje s különösen szoktassa el a pletykázástól, amely hibába õ engem is belecsábított. Úgy, hogy valóságos pletykázást viszünk végbe Mirbuzer Tercsirõl a levelekben.

Nem szabad nekünk pletykázni. Vannak magaslatok, ahonnan kell, hogy az apró emberek mozdulatai ne legyenek kivehetõk. Micsoda komikus dolog lenne, ha Arany Jánosnéról azt hallaná az ember, hogy pletykát csinált.

Miminek, de nekem is, hozzá kell szoknunk egy bizonyos elõkelõséghez. Mert énrám (s ennek mindig eszemben kell lennem, mert még így is sokszor megfeledkezem arról) komisz és nehéz feladat vár, ha megélek. Ez most már erõsen van körvonalozva, többet hátrálni nem lehet.

Jókait kell tovább folytatnom az õ halála után. Én ugyan sohase lehetek olyan valódi óriás, de kell, hogy éppen olyan fényesen álljam meg ezt a helyet. Ilonkára nem kevesebb vár, mint hogy segítsen nekem. Tudom, hogy nincs neki erre hajlékonysága, de ezt el kell sajátítani. Franciául muszáj megtanulnia folyékonyan, mindenáron. Persze hogy furcsa helyzet ez. Nekem is furcsa, aki benne vagyok, s még most is azt hiszem, hogy közönséges újságíró vagyok, sokszor csak az emberek külsõ viselkedésébõl jut eszembe, hogy nini, hiszen én tulajdonképpen a 6-ik, 7-ik ember vagyok ebben az országban.

De azalatt, míg zsurnaliszta vagyok, sok olyan dolgot teszek ám, amit a 6-ik, 7-ik ember nem tehet meg. S ez ártalmamra is van.

S hogy ilyen lassan szokom az ilyesmibe az én helyzetemben, az természetes, mert külsõ fény nem övezi az embert, mi eszébe juttatná minduntalan, hanem megmaradt eddigi szegénységem.

Hát még szegény Ilonám, miképp alakulhasson át õ oly gyorsan? Hát csak nevelje kérem, hadd fejlõdjék a kicsike.

Esztendõre már nekem kell vezetnem az írói kirándulást (most is már nekem kellett volna Pulszkyval, ha beteg nem vagyok), s akkor már Mimike a háziasszony, mert az írói világban nem számít az, hogy fõispánnék, államtitkárnék is vannak az írók közt, ott az a legelõkelõbb, aki a legfényesebb nevet viseli.

Egyszóval a Mimibõl muszáj valamit faragnunk, hogy szégyent ne hozzon ránk a palóc dialektusával.

Számtalanszor csókolom, s maradok kisebbik férje

Kálmán