145.

MK - ZSÓTÉR MARISKÁNAK

[Budapest, 1883. augusztus 29.]

[Fejléc:] A »Pesti Hírlap« szerkesztõsége

Budapest Nádor u. 7.

Kedves Mariska!

Tegnap jöttem haza Nógrád megyébõl. Megragadom az elsõ alkalmat, megköszönni az úgynevezett »köteles ajándékot«, amelynek nagyon megörültem.

Hanem, mint amilyen veszélyes maga nekem, éppen olyan veszélyes volt az ajándéka az én munkatársamnak, Sebõknek, ki távollétemben átveszi az ilyen küldeményeket, azon hitben, hogy kézirat van bennük a »Magyarország és a Nagyvilág« számára. A fináncok felbontották a kis tulipános ládácskát, szivarcsempészetért a remegõ Sebõköt megriasztották, ha kulcs volt a kisládában, azt elvesztették, a hátsó pántokat meglazították.

Ne unja kérem panaszomat, mert nincs az a háziúr, aki az õ kétemeletes házát jobban sajnálná.

Ekkor aztán Sebõk elvitte a redakcióba, hol a benne lévõ szivarokkal napokig állandó kísértés az ingadozóbb jellemûek számára, míg végre a nagy Eötvös cikkírási gerjedelmek közt nekiszabadult a szivaroknak. Nekem már csak négy maradt - meg a töredelmes bevallás.

De ez az ajándék másképp sem hozott nekem örömet, mert szívembe nyilallott, hogy  h á t  m i é r t  i s  n e m  t u d t a m  é n  a  f e h é r  l a p o t  m e g n y e r n i ?

Nógrádban sokat gondoltam magára. Próbáltam megírni a verset is - de nemigen ment.

Mert hát régi költeményekben fordul elõ, hogy a szerzõ felsóhajt: »Múzsa, segíts, hegy le bírja írni gyenge tollam azt, amit akarok.«

Nekem megfordítva kellett sóhajtanom:

»Múzsa, segíts, hogy ebbe a versbe bele ne írjam valahogy, amit akarok.«

A múzsa nem segített arra, hogy tudjak lenni ne õszinte - azért hát hadd maradhassak »örök adósa« azzal a verssel.

Nógrádban pompásan telt el idõm. Ilonka igen megokosodott, amióta elvált tõlem, s most kellemes társalgó, és igen jó házigazda. Veres Pálné dettó. Ezen a két helyen voltam.

A jó palóc faluk azonban, bármily tündériek is, mégsem olyan kellemesek, mint Szatymaz. A leányfalvi bor nagy dolog!

A legfõbb mulatságom az volt, hogy egész délutánokat falusi nemes kisasszonyokkal kártyáz­tam át, akik »Kálmán bácsi«-nak híttak. Kauflabétet játszottunk. Mindennap engedtem nekik nyerni 40 Krt, s ez olyan népszerûvé tett elõttük, hogy úgyszólván megsirattak, amikor eljöttem.

Útközben Gyarmaton egy nagy bankett, melyen többi közt volt egy toaszt arra is: aki nekem a legkedvesebb.

Lássa, ilyen udvariasak maga iránt a nógrádi urak!

Úgy homályosan rémlik elõttem, hogy valamikor most volt a születésnapja, azt meg már bizonyosan tudom, hogy a nevenapja most lesz,

De még erre se tudok mit kívánni.

Minek éltessem - ha úgyis halhatatlanná fogom tenni?

A császár-járáskor, hacsak valami közbe nem jön, megint lemegyek Szegedre. Remélem, meglátom akkor. Különben is írhatna egy-egy levelet - mert jó lesz magának énvelem jó barátságban lenni a jövõre nézve; egy-egy kedvenc színészén, ha nekem beajánlja, többet emelhetek, mint Lukács. S azonfelül megmaradnak a mákos kiflik is.

Egyszóval maga jól jár velem. S én ezért nem követelek egyebet, minthogy írjon és barnuljon.

Kézcsókkal maradtam hû udvarlója, s minden más udvarlójának halálos ellensége

Mikszáth Kálmán

Aug. 29. 1883. [Budapest]