161.

MK - HERMAN OTTÓNAK

[Budapest, 1886. október 15.]

[Az elõbbi levél alatt megszólítás nélkül:]

Osztom a gyöngéd érzéssel írt szép sorokat annyiban, hogy magam a világért sem volnék képes utána kiáltani egy halottnak a bûnei lajstromát, de néhány megjegyzést mégis teszek, nem speciálisan erre az esetre, inkább általában.

A sajtó, az igaz, nem nyer az elbánással semmit, a családbeliek egy átkot hurcolnak a meg­bélyeg­zéssel, de hogy a társadalomnak nem használ-e ez a kegyetlen szigor, nem rettenti-e jobban vissza, arra nem mernék egyenesen felelni.

Szomorú idõk ezek, amiket élünk. Járvány ez már. S ilyenkor minden szerhez hozzányúl az ember. Nem hiszem ugyan, hogy valami nagyon sokat használna e végzetes titok fölleplez­ge­tése a sajtó útján, de nagyon sokat nem is árthat, mert bizony ezek a rossz dolgok úgysem marad­nának titokban. Súgják-búgják azokat még nagyítva is. Az a sötét árnyék, mely a sze­ren­csétlenek családját kíséri, olyan makacs, szívós, hogyha nem táplálkozik is nyomdafestékkel, fenntartja magát, velök jár, minden utaikon eléjök áll.

Két közmondásunk van, mind a kettõ humánus.

Az egyik az, hogy az élõkrõl nem illik rosszat mondani.

A másik az, hogy a halottakról nem szabad rosszat mondani.

Dehát e két közmondás mellett ugyan mikor lehet aztán igazat mondani?

És mégis, olvasva az ön cikkét, elénk képzelve a három kis árvát, mégis talán önnek van igaza.

M. K.