184.

MK - LÉGRÁDY KÁROLYNAK

[Budapest, 1890. november 29.]

Kedves barátom!

Midõn arra kérsz, hogy néhány szót írjak a »Jó palócok« díszkiadásához, az elsõ tollvonás csak az lehet, hogy megköszönjem neked a buzgalmat, gondot és költséget, amit az én legkedve­sebb szülöttemnek kiöltöztetésére fordítottál.

Bizony nem gondoltam volna, mikor hozzád adtam kosztba, hogy egy évtized múlva ilyen csillogó ruhában fog pompázni. Egyszerû, szegény könyvecske volt, amint a világba elindult, olcsó, zöldes köpenykében, zsönge apró képekkel, kezdõ piktorok kísérleteivel. Az apjának semmi neve se volt, amire támaszkodhatott volna, a genre is lenézett, megvetett. Nem volt valami nagy bizalmam a karrierjéhez.

Hiszen tudod, hogy megy ez Magyarországon. A könyv megeszi a kiadót, a könyvet megeszi az egér, az egeret megeszi a macska. A macskánál aztán megakad az egész irodalmi pályafutás, mert a macskát nem eszi meg senki. Az író ellenben semleges perszóna az egészben. Õt nem eszik, de õ sem eszik.

Mondom, nem volt hozzá valami nagy bizalmam, de most, midõn idegen nyelveken, ragyogó külsõvel visszatér, magam is hinni kezdek az életrevalóságában, s minek is titkolnám, szívem megtelik atyai örömökkel. Magamat látom e könyvben, aminõ voltam fiatal koromban s aminõ már sohasem leszek többé.

Még zúgnak az erdõk, hiszen zúgnak még a palóc dombokon, még nyílnak a réteken a virágok, még száll a magdalena-bogár keletre-nyugotra, de már eszembe se jut gyanúba fogni, hogy üzenetet visz... talán éppen Bede Erzsitõl Szûcs Palihoz.

Még látom képzeletemben a templomba lépegetni a tündérszép menyecskéket, bokros kendõikben, rámás piros csizmáikban (amiket Filcsik varrt), koronás imakönyveikkel, de már nem érdekel úgy, mint régen, hogy mit susognak egymás közt. Még visszaálmodom néha a Péri leányok haját, de a hajillatot már nem érzem.

Negyven év ül rajtam, s én tizenöt éve ülök az újságírói asztalnál.

Más világban vagyok, más viszonyok, más emberek közé lökött az élet. Azokat festem most. S amennyi cifra szûrt akasztgattam egykor a jó palócokra, azokat leszedegettem apránkint, adókat szavazgatván meg a nyakukba.

De ha én öregszem, barátom, jól esik látnom, hogy te miként kezdesz fiatalodni. Mert valóban fiatal vérmesség kell ahhoz, hogy egy szépirodalmi kötetbe ennyi költséget versz be. Nem is hiszem, hogy nem a vén Galandáné boszorkányozott meg.

De a fiatalosság rugója, jól tudom én, a nemes kötekedés, hogy e könyvbõl, melyet te is úgy szeretsz, az a rész legyen a szebbik, amit te adtál hozzá. Levertél elösmerem.

Nemhogy kicsinyelni akarnám a könyvet, hiszen én írtam, egy darab a lelkembõl. S aztán jó volt hozzám. Sok örömet szerzett. Olyan kis mesebeli könyv lett, aki megrázódott és azt mondta: »Gyere kedves gazdám a hátamra, elviszlek, ahova el akarsz jutni.«Elvitt a Kisfaludy-Társaságba, elvitt az Akadémia tudósai közé, elvitt a törvényhozási terembe. Hiszen az igaz, hogy szegény voltam, szegény maradtam, pénzt nem hozott az én könyvecském, de elég szép volt tõle ennyi is.

És mégis elfog az aggodalom, szorongó érzés vesz rajtam erõt e fényes, költséges foglalatnál.

Mert láttam már én egyszerû mezei virágokat drága majolika cserépben - és alig mutattak valamit.

[Mikszáth Kálmán]