203.

LEHOCZKY VILMOS - MK-NAK

[Budapest, 1896. február 2.]

Megtisztelõ felszólításod folytán, íme itt közlök nehány jellemzõ adatot Beszterce ostroma címû mûvedben ragyogó tolladdal ecsetelt hõsöd, Pongrácz István gróf életébõl.

Valahányszor utam a vágvölgyi vasúton visz, mindannyiszor lesem a várnai vasúti állomás mellett, az ósdi külsejû nedeci várkastély magas tornyának elõtûnését, s ezt meglátva, azonnal képzeletem elé idézem Sefi gróf rokonszenves alakját. Õ már nyugszik, s vele együtt eltávozott ezen kies vidékrõl a mulató jókedv is. Nem veri fel többé a, táj csendjét sem négyes fogatának dübörgése, sem vörös ruhás lovas testõrségének rohanása. Hóbortosnak mondták, pedig inkább különc volt, s emellett gyermekies, lágy szívében a jóságos kedélynek olyan derültsége, mely a mai anyagias korban mind nagyobb ritkaság.

Stefi gróf úr volt a szó szoros értelmében. Boldognak csak akkor érezte magát, ha vendéget fogadhatott, s vendégszeretete határt nem ismert. Az elõre bejelentett vendégeket nappal is fáklyafénnyel, kürt és trombitaharsogással s díszlövésekkel fogadta. Kastélyából csak szökve menekülhetett a vendég, s még akkor sem volt biztos róla, hogy cirkálásra küldött emberei vissza nem viszik.

Egy ízben lócsere ürügye alatt tettem nála lóháton látogatást, s minthogy õnála minden ily üzlet egy egy tréfára szolgált alkalmul: akkor is kocsiba nem használható, rugós lovat ajánlottam neki gyeplõsnek. Mikor a lovat befogták: elsõ megiramodásával összetépte a hámot. Erre én lova­mat gyorsan fölnyergelve menekültem. Stefi gróf szintén lóra pattant s üldözõbe vett embe­reivel. Én Várnán (egy kis mezõváros Nedec község szomszédjában), melynek õ volt földesura, az õ vendéglõjébe menekültem, s miután egy más lovas barátommal a vendéglõs által lehetõ jó élelemmel elláttattuk magunkat, hogy a várható ostromzár alatt ki ne éheztessen bennünket, erõsen eltorlaszoltuk szobánkat.

Az ostrom csakhamar megkezdõdött Stefi gróf személyes vezetése alatt. Vaklövések zaja verte fel a csendes vendéglõt. Két órai erõs küzdelem után - midõn biztosította személyes szabad­ságunkat - kapituláltunk, s nagy gyõzelmi menettel szállíttatott vissza Nedec várába, ahol víg kedv s párját ritkító mulatság mellett megköttetett a béke.

Több saját találmánya volt, s azokban lelte fõbüszkeségét.

Nyáron át három ágyat tolatott össze, s azokban hált egy nagy terem közepén, azt állítván, hogy így nem szenved a melegtõl, mert amint az egyik ágyban átmelegedett, a másikba hengeredett át, majd abból ismét a harmadikba. Ezen találmányának köszönhette, mint mondá, a jó alvását.

Egy télen a fûtõanyaggal gazdálkodni akarván, elrendelte, hogy a vár egyik tornyának a földszinti helyiségébe rakják e a lótrágyát. Õ aztán ezen toronynak az elsõ emeleti szobájába költözött s állítása szerint a telet soha jobban nem töltötte, mert úgy élt, mint egy melegágyi növény.

Nem volt antiszemita, de azt állította, hogy a zsidó faj nem eléggé harcias, és ezért nem becsüli. Egy alkalommal, amint nála voltunk s újra ez a tárgy került szóba, éppen két házalót jelentettek be, kik közül az egyik tajtékpipákat, a másik látszerészeti eszközöket árult. Hogy említett állítását igazolja, elküldte õket a kertbe, s ott a kastély falánál, amely mellett egy út kanyarodott el félkörben, kijelölte helyeiket, ahová két asztalra áruikat kirakhatják. Ennek megtörténte után a kert hátulsó kapuján négyesfogatán behajtatott s meghagyta kocsisának, hogy a félkörbe érve, vágtatva hajtson. A két házaló holttá ijedve hagyta ott áruját, s mire a kocsis másodszor fordult, összepakoltak. Mi az emelet ablakából néztük ezt az eredeti bizo­nyí­tását a harciatlanságnak, s igazat adtunk a grófnak, ki szerfelett örvendett meggyõzetésünkön. Különben a megrémült két házaló jó vásárt csinált nála.

Mint kocsis ritka merészséggel kezelte négyesének gyeplõit, s megesett, hogy sebes hajtás közben kiesett kocsijának a hátulsó kereke. Azért õ meg nem állt, de kocsisának fenn kellett az egyensúlyt tartania, s õ úgy hajtatott tovább.

Demokratának tartotta magát, bár ezt az érzületet nem tartotta természetesnek, mert állítása szerint sehol sem tapasztalható nagyobb arisztokrataság, mint a természetben, ahol az állatok oly zsarnokai egymásnak. De hogy az állatvilágban is meghonosítsa a maga fogalmai szerinti „demokráciát”, összefogatott egy lovat, egy szamarat meg egy ökröt s ezen, szerinte demokratikus fogaton hordatta ki a trágyát.

Pénzét mindig más-más helyen tartotta s e rejtekhelyeket soha senki elõtt föl nem fedezte. Egy alkalommal nagy kártyázás volt nála. Veszített. Pénzért kellett mennie. Mi tudván a pénztartó szokását, meglestük. Elõször az ágyából húzott ki pár bankót, a többi pedig a képek keretébõl került elõ. A veszteség nem bosszantotta; de azért majdnem komolyan megharagudott, hogy a wertheimjának a nyitját kitaláltuk. Egész gondot okoztunk neki, hogy új pénzrejteket találjon ki.

Sokat tartott két szamarára, melyeknek az volt a rendeltetésök, hogy minden vasárnap tejért jártak rajtuk az óvári majorba.

Egy vasárnap reggel keresik a szamarakat; hát hûlt helyük volt. Hétfõn reggel a két szamár újra meg­jelent szokott legelõjén. A következõ vasárnap ismétlõdött a tréfa. A gróf ekkor meg­leset­te a szamarakat, hogy hova tûnnek el. A kiküldöttek a szamarakat egy elhagyott téglaégetõ-kemencében találták meg, ahová vasárnaponként elbújtak. Maguktól tették-e ezt a szamarak, vagy pedig lusta kísérõik bújtatták õket el, az titok maradt; de Stefi gróf a szamarakra fogta ezt a ravasz leleményességet.

Ezer ilyen esemény és furcsaság történt a nedeci várkastélynak most csendes termeiben és környékén. Már csak ennyibõl is meggyõzõdhetik bárki, hogy éppen nem mese az az érdekes történet, melyet költõi tolladdal Beszterce ostroma címû regényedben leírtál.

Akik ösmerték a különc, de nemes szívû grófot, bizonyára soha el nem felejtik, míg élnek. Meg is érdemli. De megérdemli azt a költõi megörökítést is, mellyel Beszterce ostroma a jövõ idõk számára is fenntartja hõsének emlékezetét.

Lehoczky Vilmos