224.

GR. ESZTERHÁZY KÁLMÁN - MK-NAK

[Budapest, 1899. január 20.]

Tisztelt Barátom!

Kedves Druszám!

Midõn olvastad, hogy porladozó jobbkarom spiritiszta hívásra miképp írta le a Nagyszebennél vívott csatában történt elvesztét, hogy volt gazdáját a hálátlanság vádjától végképp meg­mentse, mely minduntalan hírlapokban is felmerült, sokan vallván magukat gazdám élete megmentõjének azon csatában; te, tisztelt barátom, gyanúsítólag ráztad fejedet azon részlethez érvén hogy miképp vette ölébe oly rövid idõ alatt ronggyá vált testem fejét az ökörszekeren egy nõ, midõn Nagycsûrbõl a bekötözés után elszállítottak; akkor megígértem neked tisztelt barátom hogy gyanúsításod eloszlatandó megírom lapod számára sebesülésem története azon epizódjának folytatását. Megbocsátod, hogy ígéretem ily késõn váltom be, habár többször lettem általad figyelmeztetve, de amint tudod, sok minden egyéb foglalt, különösen az utóbbi idõben, ha parlamenti pourparler-kat nem is folytattam, de névsort olvastam quantum satis.

Sokféle jubileumot tartottam, és tarthatnék, de talán reám nézve jelentõsebbet egyet se, mint amilyent holnap, 1899. január 21-én, a nagyszebeni csata ötvenedik évfordulóján vagyok kénytelen tartani, nem azért jelentõs, mert már ötven éve, hogy honvédrokkant vagyok, és ez  m e m e n t o,  mely arra is emlékeztetett, hogy gyanúsításod, milyenfélével többet úgyse fogsz illetni, jubileumomat bevallván, eloszlassam.

A nõ-erények legszebbikét, az önfeláldozó részvétet szamaritán módra gyakorolta azon nõ, mikor engem, megcsonkított sebesültet gondozása alá vett; de nemcsak engem ápolt éjjeleken át, hanem mindazon sebesülteket, kiket onnan elszállítottak, és õ volt egyedüli ápoló kíséretünkben, reánk nézve megbecsülhetetlen. Egy honvédpajtásom neje volt, de azelõtt nem láttam, nem ismertem. Egynéhány nap múlva elhagyott bennünket, búcsúzva mondta, hogy vissza kell térnie a sereghez, ahol férje van, hátha annak esik baja. Hálásan búcsúztunk el tõle, de nevét elfeledtük megkérdezni; sokszor emlegettük gondos, gyöngéd ápolását. Jobban léve, váltig kutattam és pajtásaimat is kértem, tudják meg ki volt azon nõ, kinek annyi hálával tartozom. Még az ötvenes években is alkalmilag sokszor kérdezõsködtem utána, de nyomára nem akadtam. Ahányszor a szebeni csatáról meséltünk, mindig említettem, hogy elsõsorban Matskásy Ferenc barátomnak és azután azon ápoló nõnek köszönöm életben maradásom, és mennyire sajnálom, hogy azon nõért semmit sem tehettem.

Ezen emlékem és sajnálatom évek múltával is élénken megmaradt, és így érthetõ a bensõmet remegtetõ benyomás; melyet egy levélnek az olvasása okozott, melyben le volt írva az út, melyet mint sebesült tettem, jellemzõ részleteivel és mint akkori kísérõm, arra való hivat­ko­zással kér engem egy honvédpajtásom özvegye közbenjárásra, hogy nyerjen honvédnyugdíjat, mert öregsége miatt reá van szorulva. A sors úgy akarta, hogy csak akkor találjak arra, kinek hálám leróni akartam, mikor õ szükségében reám gondolt.

A nyugdíjat megkapta, és a mai napon újra meg újra hálával gondolok õreá.

1899. január 20.

tisztelõ híved

Eszterházy Kálmán