230.

MK - NAGY MIKLÓSNAK

[Budapest,] 1899. márc. 19

Kedves barátom!

Azt kívánod tõlem, hogy adatokat mondjak Rátótról, Széll Kálmán lakóhelyérõl, mert - mint mondod - úgy rémlik elõtted, mintha emlegettem volna, hogy voltam valamikor Rátóton.

Csakugyan voltam, jó emlékezõ tehetséged van, de mégis igen keveset tudok Rátótról mondani, mert nekem nincs jó emlékezõ tehetségem. Az én benyomásaim olyanok, mint a vadkörték, frissen leszakítva élvezhetetlenek, érniök kell elõbb bizonyos ideig. A vármegyét, melyben huszonöt évvel ezelõtt fordultam meg utolszor, most látom tisztán, világosan, most szeretek róla írni; a szegedi árvízrõl, melyet átéltem, noha a leggazdagabb témákban, még most sem írhatok, mert még friss, még csak húsz éves dolog; még érik: - ez majd ezután jön.

Ami pedig Rátótot illeti, még csak az imént (kétévvel ezelõtt) voltam ott, még rendbe se szedtem a gondolataimat, hát ne neheztelj, ha mindössze néhány megjegyzést teszek azokhoz, amiket te más forrásokból, bizonyosan elég bõségesen összehordtál.

Rátót, hogy professzorosan kezdjem - Vas vármegyének Stájerrel határos szélén fekszik, ama vasúti sínek mentén, melyek Grácba, illetõleg Gleichenbergbe vezetnek. Magam is ebben a kies fürdõben szoktam nyaralni, mely nehány puskalövésnyire van a magyar határszéltõl.

Egyszer a kis fiam is, magam is, mikor megérkeztünk, nem éppen jól érezvén magunkat, meglehet az úti fáradalmaktól, kifakadtam a gyerek elõtt:

- Nem való nekünk, szívecském, ez az osztrák levegõ; látod mind a ketten megbetegedtünk benne. Ne félj, többet ki nem mozdulunk Magyarországról.

Bercike rám nézett az okos, fekete szemeivel és a fejecskéjét rázta:

- Ne beszélj bolondokat, apa! Hiszen ha Árpád el nem fáradt volna, és még egy félórát megy, hát akkor ez is Magyarország volna.

A kis zsiványnak ezt a mondását most oda csavarintom, hogy ha az országokat a természet szabná, és nem a királyok kardjai, akkor ellenkezõleg már Rátót se volna Magyarországon, mert az örökzöld Stájer már itt kezdõdik; a fenyõ innen kezdve már permanens fa, s Rátót mellett két fenyõerdõ is van. A fû is haragos zöld itt egész nyáron, s mikor Ernuszt Kelemen vagy Radó Kálmán, hasonlóan vasmegyei nagy urak, sopánkodnak, hogy mindenük elégett, elfonnyadt a nyár hevétõl és a szárazságtól, Széll Kálmán egész gazdasága fönséges üdeségben pompázik. Mert Rátóton már megvannak a napszállta utáni harmatok, melyek valóságos vice-esõnek nevezhetõk, és a hûvösebb éjszakák.

Körmenden túl, Grácba menet az út baloldalán egyszerre csak kiugrik egy szép kis rezidencia; egy valóságos városligeti tornyos villa, olyan tiszta, takaros, mintha cukorból lenne kifaragva. Ez a rátóti kastély.

Az utasok egymásnak mutogatják a kupék ablakaiból:

- Itt lakik Széll Kálmán!

Gyönyörû, szinte pedáns gonddal kezelt park hátterében áll az egyemeletes palota. A vasúti kupéból a kertbe lehet kiszállni, úgyhogy Széll Kálmán csak úgy sétabottal, felsõ kabát nélkül ül fel Budapesten a vasútra s egész kényelmesen lelép a parkjába. A park kicsiny, de fejedelmi díszû. Van benne lawn tennys pálya, nyírott sövényfalak, s csupa ritka díszfák ékesítik. Széll Kálmán rendkívül szereti a fáit, majdnem úgy, mint a teheneit. E kiváló államférfiú minden egyes növénynek, fának és cserjének tudja a botanikus nevét, s mindazt, amit a természet­tudósok megírtak. Azonfelül ösmeri minden egyes fájának történetét, honnan hozta, hogy nõtt fel, milyen viszontagságokon ment keresztül. Nem fák ezek elõtte, hanem jól ismert egyének. Csak egy igazi nagy ember szeretheti a természetet ennyire, s figyelhet meg rajta ennyit!

Más nagy úrnak is van parkja, ritka növényekkel, de csak azért, mert ez sikk, mert hozzátartozik az úri állapothoz, de Széllnél nincs semmi haszontalan és semmi fölösleges. Nem azért van ez a park, hogy szép rámája legyen a kastélynak, hanem ez egy életszükség számára, ezek a fák az õ barátjai, akik együtt élnek vele.

Széll Kálmán az õ otthonában igazi magyaros házigazda, aki szakadatlanul becézi a vendégét. Különös, hogy õt némelyek hideg embernek tartották. Pedig alapjában egyszerû és természetes, s egyike a legnyíltabb embereknek, aki azt a csodálatos varázst bírja modorában, hogy az is, aki elõször beszél vele, kissé megmelegedve úgy érzi magát, mintha örökös ismerõsök lennének.

A begombolt államférfiak iskolájába nem járt Széll Kálmán. Ezekkel az ócska eszközökkel õ nem dolgozik. Aki a lötyögõs nadrágot feltalálta, amelyben a lábat csak sejteni lehet, bizonyosan görbe lába volt, vagy legalább semmi esetre sem voltak szép idomai. Széll Kálmán keveset sejtet, mindent megmutat. Az interwiewolót sohase fogja elereszteni a régi metódus szerint: »többet azonban nem mondhatok«. Az interwiewoló mindig azzal az érzéssel fog tõle távozni: »mindent megtudtam«. Sokat hagy megtudni másoknak, de lehet, hogy valamicskét mégis megtart magának; mindegy, a tudvágy nem érzi ezt s kielégítve emésztvén a hallottakat, nem fürkész a visszatartottak után. »Széll Kálmán mindent elbeszél«, lehet hallani néha-néha. - Dehogy! Széll Kálmán csak egy új griffjét találta ki az elhallgatás mûvészetének.

De hova tévedtem, kedves Miklós. Hiszen te nem Széll. Kálmánról vársz tõlem adatokat, hanem Rátótról. És igazad is van. Mert Széll Kálmánról esszé-féle dolgot írni vagy már késõn van, vagy még korán. Nem azért, mintha nem lett volna eddig is egész államférfiúi egyéniség, de azért, mert te se közlöd egy palotának a fotográfiáját a Vasárnapi Újságban, amelyre most kezdenek egy második emeletet építeni.

Azért hát maradjunk egyelõre szorosan Rátótnál, hol én úgy hiszem, kétszer vagy többször is megfordultam. Egyszer - emlékszem - versben írt táviratot küldött Széll Kálmán Gleichen­bergbe, amelyben ebédre hív meg. Ez ebédre Bánffy is eljött Budapestrõl. A verses táviratot természetesen igen rosszul vették fel a gleichenbergi távirászok, de azért igen kedves dolog volt, mert azt mutatta, hogy Széll Kálmánnak friss a kedélye. Az pedig nagy dolog. Mert az élet, a rettenetes próza és a nagy pozíciók, e tompító, õrlõ malomkövek nem tudták õt megsavanyítani.

A rátóti kastély mindig tele szokott lenni vendéggel, s a szíves házigazda minden egyes vonathoz kiment, vagy elkísérni távozó vendégeket, vagy fogadni újakat. Sõt, ha csak arra utaztam is, mindig láttam Széll Kálmánt a vonatnál. Az olyan vonatot, amelyik neki vendéget nem hoz, üres vonatnak nevezi. A kastély földszintje egészen a vendégek kényelmére van berendezve. Az ebédlõbe be van vezetve a jelzõ csengettyû is, s mikor a vonat a szomszéd állomásról indul, Széll Kálmán ebédlõjébe is jelt ád. A vendégek kiisszák a jelre a búcsúpoharat, s elsétálnak a parkon át csibukjaikkal az indóházba a gazdával és az inassal, aki a csibukokat a felszállóktól összeszedi és visszahozza.

A földszint többi részét a vendégszobák, Széll Kálmán dolgozószobája és egy nagy szalon foglalja el, melynek falát a Széll Kálmán szép lányának, Széll Ilonának, Benczúr által festett arcképe ékesíti. Fesztelen, vidám levegõ van e szalonban nyaranta, mikor a család együtt ül ebéd után. A vendég gyorsan lesz otthonossá és beszédessé. S ebben Széllnél is nagyobb érdeme van a kegyelmes asszonynak, ki olyan causeur, aminõk a nagy francia asszonyok lehettek. Úgy tudja magát idomítani a vendégei észjárásához, hogy az már több mint ügyesség, az bravúr; kitalálja az illetõ egyéniségéhez képest valami finom ösztönnel, hogy az mirõl szeret beszélni, s ha az aztán megszólal, olyan élénk érdeklõdést tud mutatni annak az elbeszélt lappáliái iránt, mintha a legérdekfeszítõbb dolgokat hallaná a világon. Egy-egy meglepetést eláruló mozdulat, egy »ah« felkiáltás, egy-egy odavetett kérdés még csak jobban felvillanyozza és becsalogatja a diskurzusba a beszélgetõt, aki egészen jól érzi magát, animálva van, abban a falláciában élvén, hogy õ most fölségesen mulattatja a kegyelmes asszonyt (kezdi is hinni apródonként, hogy õ voltaképpen szellemes ember,) - pedig hát a háziasszony egyénisége az, mely õt olyan érdekessé átvarázsolta, mint ahogy a délibáb játéka felfordított tornyokat fest olyan helyre, ahol csak fû és kóró tenyész.

Ha némi egyéni vonást is meg akarsz íratni a cikkben a családról, meg lehet jegyezni, hogy Széllnében van valami a Deák elõadási modorából, az a végtelen egyszerûség s amellett rendkívüli plaszticitás, míg ellenben Széllnél, aki roppant lucidus fej és hatalmas, szinte szenvedélyes analizáló, imitt-amott kicsillan valami a Vörösmarty lelkének színes pompájából. Pedig Széll valószínûleg nem is igen ösmerte Vörösmartyt.

Ott szokott nyaralni Vörösmarty Béla is, aki csendes, szelíd, kontempláló természet. Szívesen van a természetben, hallgatja a fák zizegését és a pityerek dalolását. (Azon a vidéken pityernek hívják a pacsirtát.) Lehet, hogy titokban verseket is ír.

Egyébként a rátóti kastély lakói a legirigylendõbb emberek, mert valami csodálatos nagy nyugalom látszik rajtok elömleni. Az ideges XX-ik századból nincs ott semmi, csak a komfort és a jólét. A flancnak, mely rikító zajával fölveri a magyar úri kastélyokat, semmi nyoma e kis paradicsomban. Angolos kényelem és megfoghatatlan rend van itt. Cselédek hada nem alkalmatlankodik, lakájokat nem is látni; csak éppen, ha szükséges. Mintha azokból a mesebeli kastélyokból való volna, ahol magától történik minden. A park kavicsos talajain a lábak nyoma a következõ pillanatban föl van gereblyézve. Ki gereblyézte fel, mikor, - azt senki se tudja: Egy pohár vizet kívánsz - a víz elõtted áll. Ki hozta, mikor hozta? észre sem vetted.

És a család oly nyugodt, oly derült, nem siet, nem panaszkodik, nem dicsekszik, mintha nem ösmerne se politikát, se nagyvilágot, hanem csak gyönyörködne szakadatlanul a napsugarak­ban, a fák kilélegzésében, és mintha nem lenne se egyéb dolga, se egyéb célja e világon, csak éppen azt a jelenlevõ vendéget szórakoztatni.

Csak a háziúr rendül meg e feladatában, de õ is csak egy percre. Esti szürkület van, finoman permetez a harmat, szürcsölik szomjasan a park növényei. Egyszerre megszólal távol az érkezõ gulya kolompja mélabúsan. Széll Kálmán megrezzen és fészkelõdik a széken.

- Jönnek a tehenek - mondja fölélénkülve.

Látszik, hogy szeretne kimenni, tûkön ül. Szeretné megtudni, hogy a kedvenceivel mi történt, hogy folyt le délutánjuk, mik a gulyás megfigyelései, nem lett-e a rózsaszínû üszõnek semmi baja?

A kolomp egyre közelebb, közelebb hangzik...

S ez a legokosabb idõ búcsúzni. Hát én is búcsúzom tõled kedves Miklós, csatlakozván a régi státus­férfiúi iskolához, azaz begombolkozva kijelentem, hogy nem mondhatok többet. Nem újságírói szemmel néztem meg Rátótot. Majd ha egyszer magáról Széll Kálmánról, az ittenirõl kell írni, az jó téma, azt szívesen elvállalom.

M - th K - n