260.

MK - GAJÁRI ÖDÖNNEK

[Budapest, 1904. április 1.]

Kedves barátom!

Te vagy a legkegyetlenebb szerkesztõ, aki akkor is dolgoztatod a munkatársaidat, amikor alszanak. Így esik meg rajtam, hogy »Az Újság« ma reggeli számában ámulva látom, hogy cikk van tõlem, »Mesék a protekcióról« címen, amelyet nem én írtam s amelyben tanítom a fiatal képviselõket, hogyan kell protegálni.

Ha valami bakafántos ember volnék, összevesznék veled, hogy mért íratod oda a nevemet idegen cikk alá, mikor én még a magam írásait is álnéven Scarronnal jelzem, annyira kimélvén a saját nevemet, mint az öreg bútort szokták, hogy huzatot tesznek rá. De én nem vagyok kötekedõ, s hízeleg is egy kicsit a hiúságomnak, hogy énbelõlem két példányt tartasz a lapnál. Mint ahogy a katonatisztnek két kardja van ugyanabból a nembõl. Az egyik csak parádéra való, nehéz a tokjából kihúzni, sõt nem is szükséges, a másik ellenben éles, solingeni acél, hadakozásra való.

Hanem hát mindegy. Most az egyszer mégis kihúztál a tokomból, és ha már össze nem veszek veled, legalább annak a másik Mikszáth Kálmánnak beszélek a fejével. Ha az öreg képviselõ informálhatja a fiatalokat az õ cikke szerint a helyes protekcióról; az öreg írónak is jussa van a fiatal írót egy kicsit kitanítani, hogy ha ez joggal vagy jog nélkül az õ ruhájába öltözött.

Elõször is legfõbb dolog minden közleménynél a világosság. Hogy az olvasót semmi se zavarja. Tisztán jöjjön ki az intenció, a hang az írótollból, mint a cremonai hegedûbõl. Semmi félreértés, semmi köd, semmi homály és semmi felesleges. A felesleges olyan hiba a mûben, mint a cipõben a vak bevágás. No, már most azt írja a cikk címe alá az én alteregóm: »Elmondja Mikszáth Kálmán«. Az olvasó tehát azt hiszi, hogy az alábbi cikket Mikszáth Kálmán beszéli. Hát jól van, higgye; menjünk tovább.

Megkezdõdik [a] cikk. Képviselõk alsós kalabriászt játszanak, le van írva a parti részletesen (ami teljesen felesleges, és midõn talapzatául szolgál a sovány mesécskének, csak a szimmetriáját rontja és a hatását). Folydogál, folydogál a leírás vagy húsz sorban, midõn egyszerre akképp folytatódik: »Ebben a pillanatban jelent meg Mikszáth Kálmán...«

Az olvasó szeme megbotlik, mint valami rögben a láb, tekintete fölszáguld a cikk elejére.

- Hogyan? Nem értem, - tûnõdik magában. - Hiszen Mikszáth mondja a cikket. Hogy lehet az, hogy mégis csak most jön be?

Megtörli okuláréját. Elejétõl kezdi olvasni. Teljesen meg van konfundálva. Furcsa. Ki mondja hát ezeket? Talán mégse Mikszáth. Valami okosabb ember beszél itt. Misztifikáció van a dologban. Talán a szedés esett össze a nyomdában. Egy Mikszáth által írt cikk belekeveredett egy Mikszáthról írt cikkbe. Szóval az olvasó, a mi Pálffy Ferencünk, megzavartatott az élvezetben, és most már nem tudja, mit higgyen, mit olvas, kitõl olvas és mi akar az lenni. Következésképp átugrik az utána való kolumnára.

A második lényeges dolog  A  t a l a j  é s  a  s z e m é l y e k  ismerete. Elõször is én magam még az elemeit sem ismerem az alsós kalabriásznak, mégis úgy tüntet fel a cikk, mint valami kalabriászhéroszt. Mit fogok mondani a cikk után barátaimnak, kik abban a hiszemben játszanak velem évek óta egyéb játékokat, hogy az alsósban járatlan vagyok. Hogy keverhette a cikkíró kártyás hírébe a szegény Feilitzsch bárót, akinek talán kártya se volt soha a kezében? Ha pedig lett volna, úgy fest-e õ, mint aki összedobja a rossz kártyákat? Hiszen éppen  a  n e h é z   j á t s z m á k  a  passziói. Vagy mily lehetetlen föltevés, hogy olyan ravasz székely, mint Dániel Gábor leüljön Rosenberggel játszani, vagy hogy Rosenberg kontrázzon meg (egy) olyan játékot, amit lehetetlen megnyerni! Teringette, barátom uram, kedves másolatom, ismerni kell az embereket egy kicsit.

Ami pedig a protekciót illeti, hiszen igaz, ami igaz, vannak ilyen történeteim. El is mondtam egyiket, másikat de nem ilyen istentelen mártásban. Sokkal jobban tisztelem a minisztereket, hogysem az õ eszükön megkísérteném túljárni. Oh isten mentsen engem attól a gondolattól! A felsõség az Istentõl van. Õket a Gondviselés állította az ügyek élére, és a Gondviselés erre a rövid idõre annyi ésszel látja el õket, hogy mi jámbor mamelukok abba bele se nézhetünk, mint a napba, nemhogy megzavarhatnók. Azért hát bocsásd meg, kedves barátom, ha kifogásolom a pikáns tónust, mellyel õexcellenciáik felõl engem beszéltet mai lapod.

Én a protegálásról is azt tartom, hogy többet ér abban egy lat szerencse, mint egy mázsa ész. Akár énbennem van az a mázsa ész, akár a protegáltban.

Hanem a lat a szerencsébõl... Az más. Az már döfi. Mert csodálatos dolgok történnek e tekintetben.

Egyszer, valamikor, sok-sok év elõtt, egy járásbírót protegáltam Rétságra, az akkori igazságügyminiszternél. Elmondtam neki, miért jöttem, elmondtam minden jót ama nógrádi barátomról, akit ajánlottam.

- No, hát nézzük meg az aktát - szólt a miniszter -, nézzük meg együtt, hogy áll a dolog.

Behozatta az aktát, miközben lomha mozdulattal mutatott a lábainál egy nagy fonott kosárra, melyben halomban álltak a papírosok.

- Ezek mind képviselõk ajánló levelei - mondá fumigáló orrhangon.

Egy remegõ pillantást vetettem a szörnyû temetõre, hol annyi remény fekszik meghalva.

Az ajtó nyílt, az aktát elõhozta az államtitkár. A miniszter beletekintett.

- Hogy hívják a barátodat? - kérdé.

- Tóth Pál. (Bizonyosan tudom, hogy T-vel kezdõdött a neve. De azt is bizonyosan tudom, hogy nem Tóth Pált mondtam.)

-Tóth Pál - nyögte szomorúan a miniszter. Harmadik helyen van ajánlva. Oh, szegény Tóth Pál. De nézd meg magad! Elsõ helyen áll Litassy, kitûnõ albíró, több szolgálati éve van Tóth Pálnál, öregebb is, érdemesebb is, Tóth Pálnak azonfelül egyik vizsgája is hiányzik.

- Hol van az, hogy a vizsgája hiányzik?

- Itt áll ni. Ez az.

- Mindamellett azonban...

Szavamba vágott:

- Várj csak. Ne szólj még semmit. Én teszem fel a kérdést - folytatta kenetesen. - Mondd meg nekem, szívedre téve a kezedet: ha te volnál az igazságügyminiszter, melyiket neveznéd ki.

Zöldfényû szürke szemeit rám mereszté, mintegy hipnotizált velük, s e svengalizmus hatása alatt az én agyvelõmbe is egy miniszter bölcsessége szökkent s akaratlanul rebegtem:

- Én ezt a Litassyt nevezném ki.

- No, hát az lesz. Látom, derék ember vagy, barátom.

Hazamentem, s megírtam Tóth Pálnak a szokásos episztolát: »Mindent elkövettem, barátom, de a vén salabakter (ti. õ excellenciája), a csirke-eszével nem bírta érveimet fölfogni, kifogá­sol­ta, hogy vizsgád nincs, és valami „Litassyt” fog kinevezni. Ne is tégy többé semmi lépéseket.«

A levelet elküldtem, s ezzel elvetettem a gondját, rá se gondoltam többet a rétsági üresedésre, midõn harmadnap reggel a Házban odajön a padomba az igazságügyminiszter és siránkozó hangon mondja:

- Ne okoskodjatok, édes barátom, hagyjatok békét barátom... Ne öljetek, ne szúrjatok, ne vagdalódzatok.

- Mit, hogy mit? - kérdem elcsodálkozva.

- Telegrafice terjesztettem fel tegnap - nyögte fájdalmasan rángatózva, mintha minden szónál egy csomó vért köpne ki.

- Igen, kit, mit? Nem értem.

- Azt a Tóth Pált, barátom. De legyen elég... legyen elég.

Ezzel sarkon fordult, s megtört, roskadozó léptekkel hagyott ott, tûnõdve, hogy mi is történt hát Tóth Pállal, hova terjesztette fel?... Hiszen nem kellett azt sehova felterjeszteni.

Érthetetlen volt elõttem, tudakozódtam fûtõl, fától, hogy mi történhetett tegnap vagy tegnapelõtt a Házban, vagy a klubban, hol már két napja nem voltam, míg végre kombinációk alapján nagysokára pedzeni és összefüggésbe kezdtem hozni a dolgokat.

Az történt ugyanis, hogy éppen aznap, mikor Litassy kinevezésében megállapodtunk, este a klubban Horváth Gyula (ki egyike volt a legbensõbb barátaimnak) megtámadta a konferencián az igazságügyminisztert, hogy nincs alkotmányos érzéke, hogy a képviselõket ignorálja, és oly vehemensen rontott neki, hogy a piros szék recsegni kezdett alatta.

Õexcellenciája kombinálni kezdett, s alkalmasint kikombinálta a nagy eszével, hogy Horváth Gyulát én állítottam ellene a sorompókba; és így lett Tóth Pál járásbíró.

Hát ez az egy sikerem volt. Ezt is véletlen okozta. És ez se okozott már örömet. Mert ott volt már Tóth Pálnál a levelem, aki, mikor pár nap múlva a hivatalos lapban olvasta a kinevezését, ilyenformán dörmöghetett magában felõlem.

»Pedig mit írt az az élhetetlen fráter. Látszik, hogy nem is beszélt a miniszterrel, aki ösmeri az én értékemet.«