289.

MK - ÖZV. ENYEDI LUKÁCSNÉNAK

[Budapest, 1906. szeptember 11.]

Méltóságos Asszonyom!

Hazaérkezvén Cirkvenicából, ahol nehány hetet töltöttem a famíliával, itthon találtam tegnap becses levelét.

Igen örülök, hogy könyvem pillanatokra elvonta talán figyelmét mély gyászáról, mely engem is mélyebben érint, mint ahogy azt a köznapi életben köznapi lelkek érzik barátjaik elvesztése miatt. Lukács nekem hiányzik. Érzem mindennap. Mintha üresebb lenne a világ. De csoda-e? Nemcsak barátom volt, de buzdítóm, tanácsadóm. Vele beszéltem meg irodalmi terveimet, neki írtam. Elsõsorban neki. Ha valami jó gondolat kipattant fejembõl, az elsõ élvezetem belõle az a tûnõdés volt, hogy mit fog arra Lukács mondani?

Míg élni fogok, mindig sajnálni fogom, hogy olyan korán mentem Horpácsra, s nem beszélhettem vele még egyszer. És temetésén sem lehettem; aznap értesültem a horpácsi gyalázatos közlekedés miatt haláláról a lapból, amikor a temetés volt.

De gondolhattam-e hogy oly gyorsan lesz vége? Hiszen a betegsége halálos volta már nyilvánvaló volt, de gondoltam, reméltem, hogy még sokáig el lehet húzni.

Neki talán jobb így, de engem végtelenül bánt, hogy nem láttam, s el nem kísérhettem utolsó útján Szegedre. Legközelebbi alkalommal én is elmegyek a sírjához.

Mindamellett meg kell nyugodni a megváltozhatlanban. Felejteni kell - ez a bölcsesség szava. Hiszen nemsokára mi is vele leszünk.

Nem helyeslem, hogy a Méltóságos Asszony ennyire belemerül emlékeibe, mesterségesen csinált magánya által. Jobb lett volna rövid idõre valamely testvéréhez menni. Mégkevésbé helyeselhetem a tervbe vett tengeri utat. Külföldi útjait többnyire Õvele tette meg, s most nélküle utazni a mormoló habokon semmi egyéb, mit tobzódni az emlékekben, s nyakig belemerülni a bánatba, sõt fölhívni azt, hogy: »Gyere hát, tépj, marcangolj.« Tenger helyett többet érne egy kis társaság, egy kis próza. Ez a társaság bármilyen legyen is, tudom, nem találna a hangulatához - de még a bosszúság is jobb ebben az esetben, mint a magány.

Bocsánat, hogy tanácsokat adok, de a néhány sor levelében, melyekben jövõ terveit is említi, azt nekem lehetõvé tette.

A Jókaira vonatkozó megjegyzések örömet okoztak. Nincs azokban most annyi kifogásoló, mint az elsõ kötetnél, ahol hasznosak voltak, de ezekben is van egy-két értékes hely, mint pl. ahol a Jókai mindenki iránt bizalmas tegezésérõl <írt> fûz magyarázatot. Ez olyan okos, mintha nem is asszony magyarázná, de egy nyugodt bölcs. Ezek bár idegen tollak (a méltóságos asszonyéi), beveszem a kötetbe.

Mi most már itthon maradunk (engem kivéve, aki még kiszaladok Horpácsra), s szívesen meglátogatnánk a Méltóságos Asszonyt, ha nem félnénk attól, hogy alkalmatlanok lennénk.

Igaz tisztelettel és mély részvéttel maradtam

Bpest, sept. 11. 1906.

alázatos szolgája

Mikszáth Kálmán

[Címzés:]

Méltóságos

Özv. Enyedi Lukácsné úrhölgynek

Budapest

Buda, Ostrom utca 3.