336.

MK - MARSCHALLNÉ RUDNAY ILONÁNAK

[Budapest, 1909. febr. 19. ]

[Töredék]

...Nem is képzeli, milyen kellemesen hatott rám a küldött kép. Még nagyobb örömet okozott családomnak is, más okból. Éppen delíriumban voltam, mikor a kép jött, s ez aggasztó volt, mert már a láz elmúlt, és a delírium még napokig tartott. A legközvetlenebb környezetemet sem ösmertem föl. Megmutatták a képet, melyrõl a feleségem se találta ki, hogy kiket ábrázol, s íme mihelyt elsõ tekintetem a báróné arcára esett, felkiáltottam: »Hisz ez Rudnay Ilona«.

No, lett nagy örömmámor, hogy az eszem, lelkem már visszatért (bizony csodálom, hogy visszatalált), már a feleségem is fölismerte a családot.

De eltekintve ettõl, most, mikor már épülõfélben vagyok, és (minthogy olvasni-írni még csak tegnap óta szabad) nagy dologtalanságomban tízszer is megnézegetem naponként a képet, melyet legkedvesebb tárgyaim közé soroztam, s ilyenkor mindig meglep egy mélabús panasz és vágy, hogy miért nincs nekem legalább egy ilyen leányom. Nekem csak fiaim vannak, s az is csak kettõ. Most már megnõttek, s nincsenek többé körülem, örülnek, ha kiszabadulnak a házból, s alig látom egy-két percre napközben. Holott a leányok, ezek a kedves, macska­hízelgésû portékák melegek, simulékonyak és mindig ott sürögnek-forognak a szülõk körül.

Édesmama tegnapelõtt megtisztelt azzal, hogy meglátogatott. Vidám, egészséges, friss, és minden szellemi mozgalom iránt érdeklõdött még most is. Ma is egy négyoldalas levelet írt, egy közkérdés felett elmélkedve. Irigylem ezt a nemes, soha nem csüggedõ energiát a közügyek iránti szeretetben, és a tevékenységnek azt az izzó, törhetetlen erejét. Különösen irigylem most, mikor huszonötéves képviselõsködés után teljesen kiábrándultam mindenbõl, s apathiával nézem, aminek jönni kell.

Még egyszer fogadja báróné hálás köszönetemet. Maradtam hódoló kézcsókkal alázatos szolgája

Budapest, 1909. febr. 19.

Mikszáth Kálmán