338.

RUDNAYNÉ VERES SZILÁRDA - MK-NAK

[Budapesten, 1909. márc. 10.]

Igen tisztelt Barátom!

Ha már azt hiszi is rólam, hogy nem mindent olvasok el, amit ír, ne higgye legalább azt, hogy nem mindent tartok meg eszemben, amit mond. Nem felejtettem el, hogy midõn egy ízben Selley rendõrkapitány tárgyaláshoz hívta, szívesen ment, mert hiszen a regényírót kell hogy minden érdekeljen. Szolgáljon ez mentségemül, hogy merem remélni azt, hogy a regényíró érdekkel fogja végig olvasni a csatolt papírlapokra írottakat is.

Néhány év elõtt ellentállhatatlan vágyódás kapott meg, hogy elmenjek fel Nyitra megyébe, Rudnóra, Csavolyra, Rudnó-Lehotára, Divékre, Divékújfalura és a többi helyekre, melyekhez férjem családjának múltja fûzõdik.

Különösen az vonzott oda, hogy élt még ottan két nagyon öreg Rudnay: László és Jusztin. Velük óhajtottam egyszer még beszélni mindenfélérõl, miket itt-ott hallottam már, de nem tudtam, fel vannak-e jegyezve valahol, és sajnáltam volna, hogy adataikat esetleg magukkal vigyék a sírba. (Azóta meghalt mindkettõ.)

Persze, hogy eszembe juthat itten ama mondás, melyet Mikszáthnál olvastam valahol, de nem tudnám megmondani, hogy hol, és nem is emlékszem tisztán a szavakra, de a veleje az volt, hogy ha valaki családjának a messze múltba nyúló történetébe belemélyed, úgy jár, mint aki beletekint egy mély tóba: könnyen beleszédül.

Egy decemberi napon erõs havazás közben útnak indultam, meg is akadtam egy helyen, fél napig vesztegelt vonatom. De meg nem bántam utamat, mert visszaszereztem azt a két szép és érdekes kutyabõrre írott, vörös bársonyba kötött diplomát, melyeket férjem évek elõtt odaköl­csönzött volt Rudnay Jusztinnak. Azok az Újfalussyaknak bárói és grófi rangra emelésérõl szólnak. Az utóbbiban Mária Terézia akvarell arcképe és aláírása látható. Rudnay Jusztin, midõn idéztem neki a család jelmondatát: »Omnia si perdas, sed famam servare memento!« - gavallér módjára szó nélkül visszaadta nekem a diplomákat. Ezenkívül össze­gyûjtöttem azokat az adatokat, melyeket az idecsatolt papírlapra jegyeztem.

Így - írás közben eszembe jut még sokféle apróság, melyek azzal az úttal összefüggnek:

Rudnay László mondotta, hogy az õ nagyatyja udvarolni járt a közeli Sztriczére, a Sándorok fészkébe (most már Sándori a neve). Fiatal felesége agyonra búsulta magát emiatt. A háznál levõ öreg dada azt tanácsolta neki, hogy fejtse fel férje dolmányának szegélyét és varrjon bele egy füvet, (talán útifû volt), mondjon el hozzá egy bizonyos babonás mondást, s meglátja, hogy férje sohasem fogja többé abba az irányba fordítani paripáját. Így is történt. Utóbb a leghûségesebb férj vált belõle.

Csávoj és Rudnó-Lehota vidékérõl eddig százával szállították a munkásokat Mezõhegyesre. Most már nagyrészük Amerikába vándorolt ki. A nép ott nagyon szegény, és még nem vetkõzött ki teljesen a régi jobbágy szellembõl, mert midõn néhány év elõtt valami ügyben felkeresték férjemet itt, Budapesten, térdre hullva borultak le, és csókolták lábait.

Csávojon megütõdtem a nép nagy szegénysége fölött, mert azt láttam, hogy ott, ha a család új családdal gyarapodik, nem szobácskát építenek a házhoz, hanem deszkával szélesbítik fekvõhelyüket e célra.

Voltam a divéki templomban, mely legrégibb templomaink egyike - gondolom Szt. István korabeli: annak kriptájában vannak Rudnayak 1200-ból eltemetve. Érdekes volt, hogy a bejárat közelébõl kihozatott a plébános egy koporsót, melyben semmi egyéb nem volt, mint nagyon apró forgácsféle és egy teljesen ép templárius kalap.

Rudnay Jusztinéknél pár napot töltöttem Divékújfalun. Második felesége báró Baselli generálisnak volt a lánya, ki mondotta nekem, hogy az õ egykori telkükön épült Rómában a Szt. Péter temploma. Nagybátyja, kinek arcképét láttam ott a falon függve, II. József császár idejében élt. Õáltala lett kihirdetve, hogy a Jezsuitákat ki kell kergetni Ausztriából.

Hazafelé utam Divékújfaluról Nováknak vezetett, melynek határában áll a családnak Zsigmond királytól nyert pallosjogának megtestesült jelképe: a kõbõl épült óriás akasztófa, melynek kerülete 17 méter. (Úgy hallottam, hogy azon a vidéken még a Pálffy családnak volt »jus gladii«-ja.)

Éppen farsang elsõ napja volt, s mi az induláskor nem vettük észre, hogy a bakon ülõ tót kocsis holtrészeg. Késõbb dalolni kezdett, és támolygott jobbra-balra, kezében táncolt a gyeplõ. A lejtõs út szélén árok tátongott, s bennem önkénytelenül az a gondolat ébredt, hogy az utolsó protestáns Rudnaynak felesége nagyon könnyen itt fogja sírját találni a család akasztófája közelében.

Erre az akasztófára célzott a »Pesti Hírlap«, mikor Rudnay Béla királyi biztossága után a fõvárosból távozni volt kénytelen, körülbelül ezt írva: »elmegy oda, ahol reá a családi akasztófa vár«.

Rudnay Jusztin szájából hallottam, s általa tollbamondva jegyeztem fel szórul-szóra a csatolt papírlapokra írott adatokat.

Bizony nagyon nehezen akar tavaszodni, különösen az éjjelek hidegek. Csak kérem, ne engedje magát a napsugártól korán kicsábíttatni, nehogy egészségének megártson.

Maradok a legszívélyesebb üdvözlettel és tisztelettel

régi, igaz híve

Rudnay Józsefné

U.i. A mellékelt iratok még nem voltak lemásolva, s így levelemet sem küldhettem el, midõn a tegnapi Pesti Hírlapban olvastam, hogy már a Képviselõházban járt. Eszerint persze anakronizmus abbeli kérõ figyelmeztetésem, hogy ne siessen a kimenéssel. Remélem azonban, hogy az meg nem ártott.