391.

BURSICS ERNÕ - MK-NAK

[Budapest, 1909. november 20.]

Nagyságos Uram[!]

Az Úristen mégis csak megérleli mindenkinek a vetéseit, még ha jámbor tanítóember is a magvetõ.

»Külön órát a mesének!« címû igénytelen röpiratomat, amely maga is jó öt esztendõs s amelynek magvát liptói állami tanítóskodásom idején a »Néptanítók Lapja« útján szórtam az igazi magyar szóért a tanítóvilágba, egy teljes esztendeig tartó vitát idézvén föl evvel az indítványommal (ennek is már 15-16 esztendeje) tanítótársaim között és közöttem - avval a szerénytelennek látszó kéréssel küldöm meg Nagyjóuramnak, hogy abba belepillantani ne terheltessék! Ez a belepillantás talán nem vész kárba. Ha más nem, az a nyúlfaroknyi elõszó, amit röpiratom elé írtam, megmagyarázza azt az örömöt és az elégtétel érzésének azt a túláradását, amellyel az idei »Almanach« elõszavát (a fantáziáról és a népmesékrõl) olvastam; s amely ennek a levelemnek megírására és röpiratom beküldésére ösztönzött, mondhatnám kényszerített.

Hiszen a magyar irodalomnak egyik legfényesebb tolla szólalt föl a magyar népmesének, az élõ magyar nyelvnek, a népiskola földjébe való plántálása mellett; tehát ugyanazért az eszméért, amelyért engemet annyiszor és annyian lekicsinyeltek, amelyre komolykodó, s idegent majmoló tantervkészítõink ügyet sem vetettek...

Az eszme, amelyet Mikszáth Kálmán hirdet, megél és terebélyes fává növekszik! Nálunk, tanítóknál, talánha csenevész bokor maradhatott volna...

Mély tisztelettel alázatos szolgája:

Budapesten, 1909. november 20-án.

Bursics Ernõ

székesfõvárosi tanító