427.

MK - BÖSZÖRMÉNYI LAJOSNAK

[Budapest, 1910. március 5. és 27. közt]

Nagytiszteletû Uram!

Vettem becses levelét és küldeményét, mely mindjárt megkapta szívemet. A kis eperfa magot, melyet az egyik szárnyas az ön kertjébe leejtett, fölkapta csemetekorában egy szárnyas gondolat, és az én kertembe viszi. Kedves dolog ez nagyon. Legott menesztettem egy ukázt Horpácsra, totum facomhoz, hogy különös szeretettel ápolja, öntözgesse, trágyázgassa.

Azóta már el is van ültetve és eddig még semmi baja, hacsak ezután nem búsulja el magát az új földben,

Persze még igen kicsiny, és nálunk lassan nõnek a fák. Félek, hogy már késõn kezdtem megvalósítani kedves ideámat: azt tudniillik, hogy az ország különbözõ helyeirõl olvasóim által küldött facsemeték itt megnövekedve örök érintkezésben legyenek velem, és mikor aggastyán koromban én már megszûnök a közönségnek mesélni, õk meséljenek nekem a közönség nevében suttogó lombjaikkal.

De hajh, ez is csak olyan fantazmagóriám. Öncsalás. A fák azért nem igyekeznek jobban, s bizony-bizony, mire beszédesekre megnõnek a lombjaik, akkor már én ott leszek, ahol a gyökereik.

Fogadja egyébiránt [meleg köszönetemet és tiszteletemet]⁹ 

Mikszáth Kálmán