444.

MK - AZ EGYETEM BÖLCSÉSZKARI DÉKÁNJÁNAK, BÉKEFFY REMIGNEK

[Budapest, 1910. április 20. körül]

Igen tisztelt Dékán úr!

Szíves értesítését, hogy engem a budapesti egyetem írói ünnepem alkalmából tiszteletbeli bölcsészeti doktornak óhajt felavatni, amit õfelsége is már jóváhagyni kegyeskedett, nagy örömmel és hálával vettem.

Oly tisztesség számomra, milyenrõl nem is álmodtam volna, s amint forgatom fantáziámban ide-oda a komoly doktori kalapot, szinte nem is tudom, hogyan tûzzem melléje azt az egyszerû mezei virágot, mely az én pályámat és sikereimet szimbolizálja.

Azt mondhatnám, amit a veszprémi püspök a Lánchíd megszavazásánál, hogy »minek az erre a rövid idõre!« (Maga a püspök öreg úr volt.) Mondhatnám, de nem lenne igazam, mert ez a kitüntetés és nagyrésze azoknak, amelyek értek, olyanok, mint a szép õszi meleg esõk. Nem annak az évnek szólnak és nem annak a termésnek, amely már be van takarítva, hanem a jövõ termés számára kövérítik meg a talajt. Csalogató példák ezek az utánam következõ írónak, jelzik, hogy a magyar szeme rajta pihen azokon, akik dolgoznak érte, és ha behunyja is néha (hiszen aludni is kell), egyszer egy barázdán mégiscsak meglátja. Még buzdítóbb példa, hogy a tudomány is, mint a tisztelt Dékán Úr levele értesít, le-lehajlik magaslatáról, hogy kezet szorítson azokkal, akik leggyöngédebb testvérüket, a szépirodalmat és a költészetet ápolják. Egyébiránt fogadja az igen tisztelt Dékán Úr stb.

Mikszáth Kálmán