472.

MK - ELHALT TANÁRÁNAK, SCHOLCZ VILMOSNAK

[Budapest, 1910. május 18-25?]

[Fogalmazványtöredék]

Kedves Scholcz tanár úr!

Tudom, hogy ön nem kapja meg ezt a levelet, mert Ön meghalt és mintegy húsz éve porladozik már a selmeci földben, ahol az ön szíve arannyá fog változni és kibányásztatik egy napon, de nem is az ön testéhez van adreszálva ez a levél, a lelkéhez <mely> szól <s az ön lelke> senki máshoz nem is szólhat, az ön lelke pedig ott él azokban, akik az Ön dolgait folytatják a selmeci Petõfi körben, ahol Petrovics Sándor bontogatta ki <elsõ> szárnyait s ahol <én is> az elsõ ingadozó lépéseket tettem én is a Parnassus felé, negyven és nehány év elõtt az ön <buzdító biztató> meleg, simogató, biztató tekintetétõl felvillanyozva.

<Képzelje> Emlékszik-e kedves tanár úr arra a nagy teremre a pékbolttal szemben, ahol az önképzõ köri felolvasásokat tartottuk? Tudja-e, mikor álltunk ott utoljára egymással szemtõl-szembe? - 1866-ban. <Egyszer> Egy Brozik Titusz nevû társunk csinos munkát olvasott fel. - Önnek sehogy se fért a fejébe, hogy azt õ írta volna. - Elkezdte inquirálni, s kisült, hogy a munkát én írtam Broziknak. Ön erre kegyetlenül megdorgált engem s jegyzõkönyvi megrovásra ítélt, de kikötötte, hogy a Brozik neve ne említtessék, nehogy az enyimmel <említve> szerepelve, egykor <ez a név> ez tisztesség számba menjen. Ön még <megdorgálni> ütni is úgy tudott, kedves Scholcz tanár úr, hogy az <embert> nem fájt, ellenkezõleg gyönyörûséget okozott - - -