474.

EGY ISMERETLEN OLVASÓ - MK-NAK

[Budapest, 1910. május 16. után]

Nagyságos Úr!

Bocsásson meg bátorságomért, de igazán sokáig vártam egy nálam hivatottabbra, míg végre félek, visszahozhatlanul elrepül az alkalom perce.

Nagyságod jubileuma alkalmával nem hallottam annak a tömegnek megnyilatkozását, melynek én is egy parányi része vagyok. Az a nagy tömeg az, mely Nagyságodat nem látta, nem ismeri, s csakis írásai útján, a személyes érintkezés lelkesedést keltõ hatása nélkül, csaknem mint elvont fogalmat üdvözli Nagyságodat, talán tisztább, talán igazabb lelkesedéssel, mint azok, kiknek az üdvözlet alkalmával legalább egy mosolygó, derült arc emléke jut osztályrészül.

Bennünket csak az a hit lelkesít, hogy midõn Nagyságod mûveit megírta, lehetetlen, hogy ne gondolt volna reánk, lehetetlen, hogy ne akart volna hatni reánk, lehetetlen, hogy ne akarta volna meghódítani lelkünket, s most, midõn ezen akarat vagy vágy sikerének bizonyságát veszi ezen megnyilatkozásunkban, lehetetlen, hogy egy, talán nem is érzett ûrt jubileumában ne tapasztalna hirtelen betöltve, és talán magányában egyedül olvasva ez igénytelen sorokat, csodálatos vágyat érez magában magához ölelni azt az ismeretlen nagy tömeget, melynek szeretete, tisztelete, vagy egy magasabb értelemben vett méltánylata, szóban ki nem fejezhetõ melegséggel igyekszik Nagyságod szívéhez férni.

Mint ismeretlenek találkozunk ma, anélkül, hogy ezáltal ismeretség fejlõdnék ki közöttünk, de bármilyen volt e találkozás, (adja Isten, hogy csak egy idõre) búcsút kell mondanunk egymásnak. Egyik fõ dolog, amiért mi üdvözöljük Nagyságodat az, hogy Nagyságod magyar író, mi pedig szintén magyarok lévén, nincs szükségünk hangzatos szavakra, hanem búcsúzunk úgy, mint egyszerû magyar emberek, kevés szóval, de igaz érzelemmel: Isten áldja meg Kegyelmedet!

Egy, abból a nagyon sokból.