29.

MK - MAUKS ILONÁNAK

[B. Gyarmat Május 8. 872.]

Kedves Ilonka!

Tegnap Szirákon voltam Bobokkal, kit csak azért vittem Szirákra, hogy onnan együtt menjünk Nézsára, hol neki velem együtt hivatalos dolga volt. Szirákon azonban nagyon meglepett a vágy önt láthatni, s ez egyszer annyira nem bírtam azon uralkodni, hogy midõn a vendéglõben felültettem Bobokot és Divényi végrehajtót a kocsira azon tervvel, miszerint Nézsára megyünk, egyszerre valami szilaj akaratosság, valami gonosz szellem bújt belém, úgy hogy egész határozottan odafordultam Divényihez:

- Szálljon le, bátyám,... mert én nem megyek Nézsára... Miska, hajts Mohora felé...

- De az isten szerelméért, hova gondol? Csak nem bolondult meg?

- De bizony megbolondultam... mert én oda megyek.

- De hát mi lesz ebbõl? Minket, ennyi embert, így bolonddá tenni.

Aztán a terminus elmulasztása. Ennek rossz következményei lehetnek.

- Nem bánom én, bátyám, ha az egész vármegye belehal is velem együtt, de én mégis Mohorán leszek ma.

Képzelheti, kedves Ilonkám, milyen dühös volt Bobok, kit félig betegen hurcoltam meg Szirákra az égetõ nézsai terminus megtartása végett.

Szidott is az egész úton, mint a bokrot. Minden hibámat szememre hányta. Elmondta, hogy ez a legnagyobb könnyelmûség volt, amit csak képzelhet. S megesküdött becsületére, hogy éppen azért sem jön most Mohorára.

Elõször én is heveskedtem, de aztán beláttam, hogy a kis Bibi lassanként sápadni kezd - valami láz vett rajta erõt... mire Halápig értem, már kékülni kezdett, úgyhogy én komolyan megijedtem, miszerint halva hozom haza a kir. végrehajtót.

Kivel fogok ezután kuglizni a Schiffnél?

Mohoránál, midõn a faluba betértünk, s a kocsis közbevágott a két szelíd állatnak, a kis Bibi felállt nagy bámulatomra, s apja nevére esküdött, hogyha még egy lépést megyünk Mohora felé, rögtön kiugrik a kocsiból, s gyalog támolyog el, íly betegen is, Szügyig.

Megsokalltam a sok parádét, nagy dühösen visszafordultam, s többé egy hangot se szóltam Bobokhoz, ki azóta már, mint hallom, megint rosszabbul van, és otthon fekszik a bájos Csergeõ Renáta gyengéd ápolása mellett.

Így semmisült meg a tegnapi tervem, melyért annyit áldoztam Boboknak ostoba capricai miatt.

Ehelyett azonban ma szándékoztam kimenni Podluzsányival, azonban egy fontos dolog itthon tartóztat.

Holnap ünnep lesz: minélfogva megint itthon maradok, mert az ünnepi viziteket ki nem állhatom. Pénteken azonban okvetlen kimegyek - hacsak megint közbe nem jön valami - amit nem hiszek.

Hát még mirõl írjak? Nincs téma. Merthogy arról írjak, mennyire szeretem, az, azt hiszem, már kissé unalmas dolog, annál is inkább, mert ez köztünk meghaladott álláspont. Ámbár én, ha százezerszer írja is, hogy szeret, még milliomodszor is gyönyörrel olvasom leveleiben, és semmiért nem tudnék úgy megapprehendálni, mintha egyszer olyan levelet írna, melyben más személyekkel foglalkozik és nem sajátmagával. Mert nekem semmi újság sem meglepõ, sem nem kellemes, akármilyen nagyszerû is, ha nem magáról szól, és semmi kis dolog sem unalmas, mihelyt magát érinti.

Mióta távol van tõlem, azóta még jobban növekedik szerelmem. Ez a növekedés megijeszt és megdöbbent. Jobban szeretném az ellenkezõt. És a természet rendje is az lenne.

No, de nem panaszkodom.

Amennyi kellemetlen a szerelemben, éppen annyi a kellemes benne. A szerelmes ember egészen »kvitt« a sorssal.

Csakhogy maga nekem sokkal több, mint csupán a szeretett lány szokott lenni - mert még azonfelül jó barátom is, maga nekem olyan... ejnye no... nem jut eszembe hasonlat.

Igaz! A hasonlatról jut eszembe az ostoba Egry mondása, midõn szombaton este nagy kimerülten a sok járkálástól azzal a szokott stílusomban elmondott mondattal törtem haza:

- Az istenit, bácsi! Itt volt Mauks Ilonka!

- Az a maga lelkének a flastromja... mondá az öreg.

Persze, hogy ezen az eredeti ócska mondaton két óráig nevettünk Dezsõffivel [Dessewffy], ki azóta el is nevezte magát »flastrom«-nak - amiért, reményem, nem haragszik - mert nem voltam vele köteles megírni. Vegye annyiba, mintha nem tudná.

- - -

Itt küldöm az »Ipoly«-t, melyet szombaton ígértem, benne van a Pajor levele, melyre most küldtem nyomdába a »feleletet«.

Kedden lesz a katolikus majális. Hacsak lehet, jöjjenek ki. Én ugyan jobban szeretnék úgy tölteni egy délutánt magával, hogy ne lenne ott száz kíváncsi szem, hogy bizalmasan beszélgethetnénk - de utoljára megelégszem a fél boldogsággal is. Szombaton rettenetesen mérgeskedtem Jeszenszky Jóskánéra, aki egy percre sem hagyott beszélgetni, a közönyös tárgyakon kívül semmirõl. Az aztán igazán született garde des dames. Mennyiért nem adtam volna, ha már mindjárt gyermekkorában süket-vaknak születik.

Szombaton is lesz egy majális. Tudniillik a lutheránus. De az úgysem szokott jó lenni... Aztán azért sem szeretném, ha bejönne, mert én nem leszek Gyarmaton... Márpedig örökké vigasztalhatlan lennék, ha úgy jönne be, hogy ne lássam.

- - -

Jövõ levelemben, ha nyugodtabb állapotban leszek - mert most egy kis malõr nagyon haragít, melyet majd élõszóval mondok el - bõvebben írok; mert már itt az ideje, hogy a dolog komoly oldaláról is beszélgessünk.

Isten áldja meg, kedves Ilonkám!

M. K.