Rész, Fejezet

 1   1,  12|          veletek utazzam. Az én nevem Rozsomák János. Majd meglássátok,
 2   1,  12|           király tehet meg bennünket.~Rozsomák János fölnevetett:~- Hát
 3   1,  12|           hárman.~Útközben azt mondja Rozsomák János:~- Adok én nektek
 4   1,  12| helybenhagyták. Okos szavú ember ez a Rozsomák, hátha érdemes rá hallgatni.~
 5   1,  12|            egyszer összecsókolództak, Rozsomák megsajnálta õket, s maga
 6   1,  12|                  Jól van, fiú - mondá Rozsomák, melegen megrázva a Pista
 7   1,  12|               tört ki. Megpillantotta Rozsomák Jánost, egy pár gazdagon
 8   1,  12|               a tyúkszemére hágott.~- Rozsomák uram, Rozsomák uram! - kiáltá,
 9   1,  12|              hágott.~- Rozsomák uram, Rozsomák uram! - kiáltá, és hozzáfutva,
10   1,  12|            akar?~- Hát nem ösmer már, Rozsomák úr?~- Elment az esze? -
11   1,  12|            bosszúsan. - Én nem vagyok Rozsomák!~- Nem Rozsomák? - szólt
12   1,  12|            nem vagyok Rozsomák!~- Nem Rozsomák? - szólt ez kétkedõ ámulattal. -
13   1,  12|         felelt az szemmeresztve. - Én Rozsomák János vagyok, az udvari
14   1,  12|             megtaláltam végre, kedves Rozsomák bácsi! Mit, hát nem ösmer?~-
15   1,  12|          voltam én ott soha - felelte Rozsomák idegenül, de a félreismerhetetlen
16   1,  12|             mása volt kegyelmednek, s Rozsomák Jánosnak mondotta magát.~-
17   1,  12|             De hát ki volt akkor az a Rozsomák? Két ember-e, vagy egy ember?
18   1,  12|           várpalota elé a lovas, akit Rozsomák várt, tajtékzó lovának patkói
19   1,  12|          életed tarkaságai közül, ama Rozsomák János nem lehetett más,
20   1,  12|           kezdé -, és nagyon szomorú. Rozsomák, akivel Bécs felé indultam,