II.

ELBESZÉLÉSEK, ANEKDOTÁK,
FORDÍTÁSOK, TÖREDÉKEK

A KEMÉNY EMBER

1870

Nagyon becsületes ember volt az öreg Kakuk János, isten nyugosztalja meg szegényt.

Talán azért volt olyan szegény, mert becsületes volt.

Ott lakott abban a nagy ronda épületben, a templom mellett, amelyiken az a nagy festett címer látható: egy ökörfej és egy tagló.

Az egész falu olyan nagyon szerette, mintha mindenkinek családtagja lett volna; nem is hítta másképp senki, mint »János bácsi«-nak, s nem is volt egyebe széles e világon, ezen a nagy szereteten és egy szép leányon kívül; hanem azzal ő be is érte ám untig.

Fiatal korában honvéd volt, sokat tudott beszélni Bem apóról, akinek képe ott függ a tiszteletes uram belső szobájában, a piski hídról, a segesvári csatáról. Én akárhányszor hallottam a szájából. Ilyenkor azután úgy nézett ki az öreg János bácsi, mintha kicserélték volna; apró, szürke szemei villogtak, hajlott háta kiegyenesedett, és a lekonyult bajusz is mintha megérezte volna, hogy miről foly a beszéd, mintegy önkéntelenül kunkorodott fel.

A szabadságharc után itt telepedett le, nehány megtakarított forintocskájával mészárszéket nyitott és megházasodott.

A felesége is jó asszony volt, egyéb hibát sem követett el soha, mint azt, hogy korán halt meg, egy kis kétéves leánykát hagyva árván.

A kis kétéves leánykát Mariskának hítták, s olyan szép gyermek volt, hogy csodájára jártak az emberek: hát még mikor tizenhat éves lett!

Fekete haja volt, mint az éjfél, szeme mint a kökény, arca mint a nyíló rózsa, termetét meg bízvást megirigyelhette volna akármelyik grófkisasszony.

Szerette is János bácsi egyetlen leányát, ő volt szeme fénye, öröme, büszkesége. No, de szerették azt nélküle is elegen: hanem a leány senkit sem szeretett, csak a Lóczi Márton uram fiát, Pétert.

Lóczi Péter derék, jóravaló legény volt, akit bizony meg lehetett nézni, mikor vasárnaponként darutollas kalapja alatt pitykés kék dolmányában végiglépdelt az utcán, s aki bizonyosan szintén szerette a szép Mariskát, de hát mindennek dacára a leány és legény között ezer mérföld feküdött.

Az az ezer mérföld pedig nem volt egyéb, mint két egész házhely, melyet a Péter apja, nemzetes Lóczi Márton uram bírt, s mely olyan gazdag emberré tette, kinek a fia rá sem nézhetett olyan koldusleányra, mint aminő Mariska.

Azonfelül még ott állott távolságnak az a harag is, mely Lóczi Márton uram és János bácsi között létezett, melynek az elejét még a régi időből kellene keresni, midőn a sárospataki kollégiumban hóval hajigálták meg egymást, a piski csatában strázsamesterségért versenyeztek; s ilyen haszontalan apróságokért aztán annyira megszokták egymást ellenségeknek tekinteni, hogy most ugyan a világ kincseért sem tudnának leszokni róla.

Olyan volt a két ember, mint azok a régi mesebeli szellemek, akik szüntelenül egymással birkóznak, és sohasem tudja egyik a másikát földhöz vágni.

Ők is örökké egymásba akadékoskodtak; hol az egyik, hol a másik kerekedett felül; sohasem lehetett tudni, melyik a győztes; pedig egész életük az volt, hogy mindenik azt akarta bebizonyítani a másiknak: »azért is én vagyok a különb ember.«

Csak igen ritkán találkoztak, s ami szó meg is fordult köztük, az mind háború volt egymás ellen.

Még a vidék is úgy nevezte el őket, hogy nem lehetett összeférni egymás mellett a neveiknek sem. János bácsit »puhaszívű«-nek hítták, Lóczi Márton uramat pedig elnevezték »kemény ember«-nek.

...A német világban János bácsi egyszer folyamodni akart a kormányhoz, hogy a szabadságharcban atyjától erőszakkal elhajtott juhnyájat, melyről akkoriban nyugtatványt is adott a német generális, kárpótolják, miért is Lóczi uramhoz járult, hogy írjon egy szép levelet a kormánynak, kinek mégiscsak illenék beváltani a »kezeírását«.

A kemény ember végignézte János bácsit, s a falu házánál egybegyűlt sok ember előtt azt mondta gúnyos, jéghideg hangon:

- És nem szégyenli magát kegyelmed a német előtt koldulni?

János bácsi elpirosodott szégyenletében, mint a pipacs; kiment szótlanul, és sohasem jutott eszébe többé folyamodni.

Mikor bejött a jó magyar világ, s újra kisütött a nap, a kísérteties alakok, akik csak azért éltek eddig, hogy legyen kinek szenvedni, mind sorba kijöttek a napfényre melegedni: a nagyurak elfoglalták őseik székét, a kisurak pedig szintén siettek széket foglalni, akinek mekkora jutott; akinek pedig nem jutott semminő, az legalább a gyepre ült ki, onnan nézte a régen látott jó világot; - mikor - mondom - ez a jó világ bejött, a kemény ember lelke is levetette rideg ruháját, s hivatal után vágyakozék.

Neki is szék kellett, nagyon egyszerű, de terhes szék, melynek azonban most megvolt a maga dísze és fénye, megvolt a maga könnyűsége.

Ez a falusi bírói szék volt.

Valami csábító volt abban: magyar bírónak lenni, olyan bírónak, akit nem a szolgabíró nevez ki, hanem nyolcszáz-kilencszáz ember választja szabad akarata, szíve szerint, azt, akiben legtöbb bizalma van, mint valaha régen volt.

Bizony nem volt akkoriban olyan ember ebben az országban, akinek ez a méltóság derogált volna.

A kemény ember mindent elkövetett, hogy bíró legyen, hanem a választás napján az egész falu egyhangúlag Kakuk János uramat választotta meg.

János bácsi könnyes szemekkel köszönte meg a nagy tisztességet s olyan épületes beszédet mondott, mint akárcsak a tiszteletes uram; a beszédben az is benne volt, hogy a bírói pálcát nem fogadhatja el, mert az erõsebb kezekbe való: éppen azért tiszta szívébõl kívánja, hogy Lóczi Márton uram legyen a bíró.

A község most már természetesen Lóczira szavazott, hanem a kemény ember sem fogadta el a bírói pálcát - legnagyobb ellensége kegyelmébõl.

A kemény ember toporzékolt dühében, sohasem érezte magát ennyire megszégyenítve, megalázva, mint ekkor; sohasem ejtett még semminemû fegyver ilyen mérges sebet rajta.

Hanem azért nem volt még megmutatva: melyik a különb ember? Ez majd elválik.

Ilyen örökös versengés volt a két ember élete, akiknek egy vármegye is szûk lett volna; hát még egy falu?

Péternek meg volt hagyva, hogy mindenüvé elmehet, ahová akar, csak Kakuk házába nem. A szép Mariskának pedig szintén szívére kötötte édesapja, hogy a Lóczi fiával ne kezdjen semmi barátságot.

Ezért feküdött ezer mérföld a két gyerek közt.

Hanem mi a szerelemnek ezer mérföld?

A fiú addig-addig méregette sóvár szemeivel a nagy távolságot, hogy egyszer csak azon vette észre magát, miszerint már átlépte: csendes nyári estéken, mikor a szép Mariska ott gyomlál a kertben, akaratlanul is odaviszi lába.

Hiába hítták kemény embernek az öreg Lóczi Mártont, a szíveknek õ sem bírt parancsolni.

Már egy fél esztendeig tartott a viszony Péter és Mariska között, midõn Márton uram egy napon ezüst karikagyûrût pillantott meg a fia ujján.

- Honnan szakadt rád ez a jószág? - kérdé az öreg, erõsen szeme közé nézve fiának.

- Az adta, akinek én adtam oda a magamét.

- Csak nem ettél bolondgombát, hogy ezért a mihaszna karikáért elcseréld kilenc forintos aranygyûrûdet.

- Már lehetetlen változtatni rajta.

- De csak fizettek valamit ráadásnak - vallatja az öreg.

- Egy szép leányt.

- Leányt?... Ezer milliom mennykõ! Hát te még meg sem mondod az apádnak?

- Nem olyan fán termett a dolog, hogy édesapám-uram elé lehetne tálalni.

- Nojszen, majd lerázom én a fáról veled együtt, beste lélek-adta!... - Ki vele nyomban!...

- Hát a... Kakuk Mariska - mondá a legény, s most már õ nézett keményen az öreg szemébe.

És annak szemébõl azt olvasta, hogy a kemény ember haragszik.

- Micsoda! - kiálta egész képébõl kikelve - te az én halálos ellenségem leányát jegyezted el; akinek az apja egy kanál lébe befullasztana, ha tehetné. Jól van. Ebnek vagy a fia, nem nekem, ha menten vissza nem küldöd a gyûrût!

Lóczi Péter egyet lépett hátrafelé, s onnan mondta vissza haragos apjának:

- Nem küldöm vissza!

- Akkor hát... fel is, alá is út. Nem ismerem az urat. Punktum.

Az öregember hangja reszketett, mikor ezeket a szavakat kimondta. A fiú dacosan hajtotta le fejét. Jól tudta, hogy ezek nem üres szavak: amit az öreg Lóczi Márton uram kimond, az szentírás, azon nem lehet változtatni.

A fiú nem soká gondolkozott rajta; nem lenne Lóczi Mártonnak a fia, ha az ilyenen gondolkoznék. Õt többé nem ismerik itt, hát õ sem ismer senkit; könyörögni pedig nem fog, mert az úgysem érne semmit: ahol a kemény ember azt mondja, hogy »punktum«, ott olyan nagy kõ fekszik, amit egy ármádia sem lódít ki helyébõl.

Összerakosgatta ami málhája volt, két-három pár fehéret, egy felsõ ruhát s egypár ezüst tallért, ami még megboldogult édesanyjától maradt rá, s aztán otthagyta a házat hidegen, könnytelenül.

Az öregember ott nézte, mint készülõdik fel, mint lépi át a küszöböt utoljára egyetlen fia, akit úgy szeretett, mint saját életét, és a szíve hevesen dobogott a fájdalomtól; de azért az arcának nem volt szabad elárulni semmit. Amit a kemény ember kimondott, azt a kemény embernek nem lehet visszavonni.

Mikor pedig már oly messzire ment, hogy nem láthatta, kirohant kétségbeesetten az udvarra, s megragadván az ott bámészkodó kocsist, tompa, hörgõ hangon kérdé:

- Te ember! hova megy a fiam?

- Nem tudom, nemzetes uram. Ne fussak utána?

- Menj! siess!... Vagy hó - ! Megállj! Ne mozdulj! ilyen amolyan... Ahova megy, ott lesz. Nem tesz semmit.

És háromszor is dörmögé egymás után, hogy »nem tesz semmit«.

Harmadnapra már az egész faluban beszélték, hogy Lóczi Péter beállott katonának.

A kemény ember is meghallotta, és azt mondta rá:

- Nem tesz semmit.

És reszketett, amikor mondta.

Kakuk János uram volt talán az egyedüli, aki örült a hírnek, mert most már biztos lehetett benne, hogy a leánya bele nem szerethet Lóczi Péterbe.

Az persze eszeágába sem fordult meg, hogy az bizony már régen szerelmes bele.

Furcsa könyv a fiatal vászoncselédek szíve, nemigen lehet abból olvasni.

Hiszen János bácsi semmit sem vett észre a leányán soha; sõt, most is még csak meg sem illetõdött azon az újságon, hogy Péter katonának csapott fel. De hát hogy is illetõdött volna meg, mikor õ azt már elõre tudta; hiszen Péter elbúcsúzott tõle és megmondta, hogy miatta megy el s miatta jõ vissza... Ott esküdtek meg a kertben, hogy örökké szeretni fogják egymást és hogy várni fognak egymásra, akár a koporsó bezártáig is.

Oh, az a nagy akácfa! susogó leveleivel sokat beszélhetne errõl: az hallotta az esküjöket.

De e nagy akácfa jól tudott hallgatni, és a szép Mariska még jobban tudott.

Nem is beszélt arról a szerelemrõl más semmi, csak a leány szelíd, merengõ szeme, és kedves arcának vendég halványsága.

...Hanem János bácsi abból sem tudott olvasni.

Azt ugyan látta, hogy napról napra megfogyottabb, mintha valami titkos láthatatlan kéz mindennap lelopna arcáról egy rózsát, fekete szemeibõl egy sugarat, aminek, hogy mi lehet oka, azt eltalálni a doktor dolga.

János bácsi meg is kérdezte a doktortól, s a doktor meg is nézte a Mariska nyelvét, és azt mondta, hogy »semmi baja«.

Mert hát a doktorok könyveiben nincsen nyoma az olyan nyavalyának, aminek a neve szerelem. Minek is volna nyoma, ha úgysem segíthetnének rajta? - Hiába adnának receptet ellene, ha nincs rá flastrom a patikában.

Késõbb azután még halványabb lett Mariska; ereje napról napra fogyott, szépsége hervadt, mint a letörött virágé.

A faluban azt kezdték susogni, hogy hektikában van.

Az pedig olyan betegség, amibõl csak a sírban gyógyul ki az ember.

János bácsi egészen meg volt ijedve, messze földrõl rakásra hozatta az orvosokat, s mikor mindezek nem segítettek egy körömfeketényit sem, akkor rendesen mindig tanácsoltak egy-egy javasasszonyt, aki bizonyosan ki fogja gyógyítani Mariskát.

János bácsi szót fogadott, elhozatta a javasasszonyokat; de azok sem tettek egyebet, mint azt, hogy segítették tönkrejutni a szegény János bácsit.

Ami kevés pénzecskéje volt, az úgy elment orvosra, patikára, hogy ugyan nagyon körül kellett néznie, hol talál a ház táján egy betevõ falatot. Azt a nehány tallért is, amit öreg napjaira tartogatott, egyenkint váltogatta be; az is elfogyott mind, az is mind kevés volt.

Beállott a nyomor, a legrosszabb idõben.

A beteg ágya egész búcsújáróhely volt, az egész falu úgy tartotta, mintha a saját gyermeke lett volna, és jártak oda vigasztalni János bácsit, felszolgálni a beteget, virrasztani mellette.

Csak a kemény ember maradt hidegnek, õt nem érdekelte senki baja, még talán a magáé sem; sohasem volt olyan mogorva, mint most. Talán azért, mert nem volt kit gyûlölni. Egyedüli ellenségébe a sors kötött bele; õ azt sem bánja, hadd birkózzanak együtt: õ addig fegyverszünetet köt vele, míg nem lesz elvégezve a dolog. Akkor meg aztán majd kezdhetik elölrõl.

A sorsnak azonban tetszett belekötni a kemény emberbe is.

Valami háború ütött ki Dalmáciában, amit az újságot nem olvasó magyar ember csak akkor tud meg, mikor féllábon jön haza a fia elbeszélni, vagy mikor ott találja nyomát az - adókönyvecskéjében.

Lóczi Márton uram azonban újságolvasó ember volt, s a sok nemigen dicséretes dolog közt azt is ott találta nyomatva, hogy »mennyi magyar vér fogyott el!«

Hosszú lajstroma ez az elesett magyar fiúknak, akik elhaltak, s bizony okos embernek tartanám, aki be tudná bizonyítani, hogy nem hasztalanul.

A nagy lajstromban ott volt az elvérzett katonák között a Lóczi Péter neve is.

Az öregember kezébõl kiesett a lap, elsápadt, de csak egy percre; a körülötte ülõk alig vehették észre. A másik percben már egész hidegen emelte azt fel a földrõl s tompán dörmögte:

- Nem tesz semmit.

És olvasott nyugodtan tovább.

...Mi lehetett ott írva?...

A hideg, mozdulatlan arcon valami furcsa pirosság kezdett mutatkozni, a kiégett, fénynélküli szemekben mintha valami kihamvadt üszköt szított volna fel valaki. A körülülõk sohasem látták még így a kemény embert.

Ugyan mi lehetett ott írva?...

Ott pedig nem volt egyéb az újságban, mint egy egyszerû felszólítás, hogy építsünk a honvédeknek »menházat« a közadakozás filléreibõl: egy palotát, hova meghúzódhassék a rongyba burkolt dicsõség, hova elrejtezhessék az eleven messzekiáltó panasz, - hadd ne hallhassa a világ.

Lóczi Márton uram felolvasta a sorokat hangosan, hadd tudja, hadd hallja meg mindenki, azután odajárult a vasas ládához, és ami pénz volt benne, mind kimarkolta, az utolsó fillérig, összeolvasta és feljegyezte a neve mellé egy tiszta papirosra.

- Csakhogy ezt megértem - dünnyöge hosszú lélegzetet véve. - Tehát van mégis valaki, akinek van szíve... akinek eszébe jut az éhezõ, a didergõ honvéd.

A körülülõk egy miatyánk alatt teleírták a papírt: egyszerû parasztemberek voltak, keveset adhattak, de éreztek melléje annyit, hogyha az a sok jó érzelem mind pénzzé változott volna, bizony meg lehetne rajta venni magát Rótsildet is mindenestõl.

Lóczi uram új papirost vett ki az asztalfiából, azt mondta, hogy ebbõl az adakozásból nem lehet kizárni senkit, az utolsó koldusnak is alkalmat kell adni, hadd fizethesse le tartozását. Õ házról házra fog járni és felszólít mindenkit, adakozzék tehetsége szerint, mert meg van írva, hogy a szegényember »garasa« nagyon jól meg fog férni a fõúr »tízezre« mellett.

És úgy tett, amint mondá: bekopogtatott mindenüvé, a tiszteletes uramtól kezdve az utolsó cigány viskójáig, még Kakuk János uramhoz is.

Oh, mint fogja megszégyeníteni ellenségét, aki most olyan szegény, hogy talán semmit sem adhat. A szegénység ugyan nem szégyen, de az szégyen, hogy nem gazdálkodott.

És a kemény ember szíve dobogott a diadal érzelmétõl és az elfogódástól, midõn életében elõször átlépte annak az embernek a küszöbét, akit legjobban gyûlöl.

Csendesen kopogott az ajtón, de a »szabad« szó nem hallatszott belül, tehát anélkül nyitott be a vele volt két tanácsbelivel együtt; hanem megdöbbenve lépett hátra, amint a szoba közepére tekintett.

Halálos ellensége, akinek nem egy keserû mondást gondolt ki útközben, ott térdelt sápadtan az ágy lábánál.

Az ágyon pedig ott feküdött a szép Mariska meghalva.

A mosolygó ajkak becsukva, a kicsiny kezek megdermedve örökre...

Oh, milyen szép halott volt!

Az öreg János bácsi megüvegesedett szemekkel nézett reá, hosszan, némán, meredten, észre sem véve, hogy valaki van a szobában, csak nagysokára vetette oda tekintetét a jelenlevõkre. Talán meg sem ismerte õket fájdalmában?

Lóczi Márton ingadozó léptekkel járult közelebb a halotthoz s csendes, megindult hangon mondá a szomorú ellenségnek:

- Vigasztalódjék kegyelmed, Kakuk uram! Isten adta, isten vette el. Vesztettünk mi annál már drágábbat is.

Az öregember felvillanyozva ugrott fel erre a szóra s aztán elboruló arccal mondá:

- Igaza van!

- Én is ma értesültem a fiam haláláról...

János bácsi most pillantott legelõször a beszélõre s csodálkozva rebegé:

- Kegyelmed az Lóczi Márton uram? Mit akar kegyelmed itten?

- Kérni jöttem...

- Kérni? Éntõlem? - vágott közbe keserûen a szomorú apa. - Van-e még nekem valamim, amit el lehetne kérni? Nekem, aki nem tudom egyetlen lányomat eltemettetni? Nagyon szegény ember vagyok én arra, hogy adhassak valamit. Hanem hát csak próbálja meg kegyelmed.

- Igen, én kérni jöttem, mert a kérelem kötelességem kegyelmed irányában. A rokkant honvédek számára egy menházat akarnak építeni közadakozás útján: egy krajcártól kezdve felfelé elfogadtatik minden adomány...

János bácsi csüggedten hajtotta le fejét s kétségbeesett hangon hörgé:

- Egyetlenegy fillérem sincsen.

Lóczi Márton hidegen fordított hátat, s kifelé sietett, midõn a szomorú ember megragadta kabátjánál fogva s odavonszolta a halottas ágyhoz.

- Mit akar kegyelmed, Kakuk János uram?

Kakuk János uram odahajolt a szép hatotthoz s lehúzta annak ujjáról aranygyûrûjét:

- Te, kedves angyal, aki ott fenn vagy a mennyben, bocsásd meg apádnak, hogy elveszi legkedvesebb jószágodat s odaadja a szegény honvédeknek.

...És az bizonyosan meg is bocsátott neki érte.

- Fogja ezt a gyûrût kegyelmed... több birtokom nincs; ezt is egy halottól kellett elvenni.

A kemény ember megismerte fia gyûrûjét... megdöbbenve vette kezébe, aztán megfogta görcsösen az öreg János bácsi reszketõ kezét s megindult, szomorú hangon rebegé:

- Kegyelmed derék ember, Kakuk János uram. Kegyelmed különb ember, mint én. Azt én mondom.

Aztán odatérdelt a kemény ember is a halotthoz, s megcsókolta hideg, merev kezét s felvoná ujjára a gyûrût,... az az övé, azt nem szabad tõle elvenni...

S amikor felkelt onnan, egy könyû fénylett a halovány halotti arcon, mint a sárga rózsán egy harmatcsepp...

Az a könyû a kemény ember szemeibõl esett le.

*

A szép Mariskát eltemették, de nem soká feküdött egyedül; nehány hét múlva odafektették melléje János bácsit is: a bánat vitte oda. Az egész falu kikísérte, a fél falu siratta, de senki sem úgy, mint a »kemény ember«, ki még maig is kijár a temetõbe s órákig elüldögél a sírján.

Ugyan mirõl gondolkozik ott?