Az öreg Gaillard
apó ott lakott volna múlt nyáron a Quartier Latin egyik negyedemeleti
szobácskájában, ha ugyan nem mindig átellenben lakott volna a »Kék Hering«
című kávémérésben.
Én magam is innen
láttam kijönni néhányszor, az »angolkeserűtől« kipirosodott arccal,
vékony, rövid lábaival vígan szökdécselve a járókelők közt, kikre
kitelhetőleg igyekezett mosolyogni, mintha fél Párizzsal lenne ismerős.
Öreg, barázdás arcához, szürke, kopasz fejéhez olyan jól illett oda az örökös
víg mosoly, mint a téli tájképhez a napfény. Az öltözete is egészen összhangzó
volt vidor arcával, rövid sárgás frakk s bő pepita-nadrág, aminőt
Bernáth Gazsi bátyánk sonica konfiskálna sakk-táblának, ezt kiegészíté tapló
színű magas kalapja, melyet rendesen félrecsapva viselt, és a
kimaradhatlan virágcsokor a gomblyukban.
Ilyen volt
Gaillard apó. Aki nem hiszi, kérdezősködjék utána a latin-negyedbeli
utcákban, ott meg fogják mondani, hogy csakugyan ilyen volt. Egy víg öreg ember
és egyéb semmi.
Hanem ha majd
elolvassák róla ezt a kis történetet, akkor kihagyják azt a két utolsó szót,
hogy: »egyéb semmi«.
Keresetmódját
illetőleg táncmester volt, aki önálló táncteremmel rendelkezett a jobb
napokban, valahol a Concorde-téren, de akinek most már csak néhány tanítványa
maradt, kiknek különórákat szentel naponkint, hogy a »járás költészetébe«
bevezesse. Ebből tehát világos, hogy Gaillard atyusnak nem volt valami
briliáns jövedelme: no, de az atyus valóságos francia volt, kinek Rothschild
milliói sem lennének fölöslegesek, de viszont Diogenes szegénysége sem forgatná
ki jókedvéből.
A sors, úgy
látszik, nem lehetett valami különös jó barátja Gaillard atyusnak: cudarul
üldözte fiatalsága óta. Apja csinos vagyont hagyott számára, mit felesége
hozománya nem kevéssé öregbített: házassága első éveiben egy fiacskája is
született, kiben majdan öregkora örömét remélte feltalálhatni, - de hát a sors
úgy ellene esküdött szegénynek! - hogy a vagyont szét hagyta szedni a
hitelezőknek, a kis Henry gyereket elvinni hagyta a halálnak, azzal
tetézvén mostohaságát, hogy a feleségét meghagyta Gaillard atyusnak, amit az
megint úgy hozott helyre, miszerint egy szép reggelen megszökött tőle.
Mire való
is a szegényembernek a vén feleség?...
A sors
azonban most sem engedte nyugton Gaillard apót... szeszélyes keze olyan furcsa
napokat hozott Párizsra, hogy a fiatalságnak kisebb gondja is nagyobb lett a
tánctanulásnál.
A
táncmestereket sorba fel lehetett volna akasztani a füstre, még csak egy árva
lélek sem sajnálta volna meg õket...
Mire való
lett volna most ott a tánctanító, kivált elevenen, mert sülve talán még hasznát
vehették volna beefsteaknek.
A szép
kacér Párizs darabokra szaggatta testén tarka, csillogó ruháját, melyet úgy
irigyelt tõle az egész világ, és felöltözött nyakig nehéz páncélba.
És aki
látta mosolygó ajkain a hideg mogorvaságot, szép fényes homlokán a sötét
haragot, amint felemelte finom kezébe a véres zászlót és véres kardot, mikor
büszkén hátravetette méltóságos fejét és azt kiáltá, mellét kitárva az ellenség
légióinak: »Mérkõzzünk össze«... vagy aki végighallgatta a lelkesedés tüzében
született zsoltárt: »Párizs szent falától egy porosz sem tér meg«... megállott
bámulatában, levette kalapját a méltóságos hölgy elõtt, és nem hitte el saját
emlékezõ tehetségének sem, hogy ez a szép »istenasszony« »cancan«-t szokott
azelõtt táncolni.
Így volt
csak igazán szép.
No, hanem
voltak is ostromlói elegen, akik szerettek volna bejutni a szívébe, abba a nemes
szívbe, melyre a világ is ráfogja, hogy az övé, - de a büszke királyi hölgy
bezárkózott udvarlói elõtt.
»Párizs
szent falára egy porosz sem hág fel.«
Ez ugyan
azelõtt nem volt ott divatban, hanem azért volt a divat fõvárosa, hogy
csinálhatott magának új divatot is.
És az
nagyon furcsa divat volt.
A
fiatalemberek nem irogattak szerelmes leveleket a kisasszonyoknak, hanem
valahol a csatatéren konverzálgattak az ágyúkkal. Ha estély volt, az azon
megjelent néhány ember elõ sem hozta a nagy operát vagy a sportkülönösségeket,
nem is mosolygott szeme közé ismerõseinek, hanem igyekezett minél savanyúbb
ábrázatot csinálni. Az volt most a divat. Ha két ember találkozott az utcán,
nem azt kérdezte egymástól: »hogy van ön?«, hanem »él még ön?« - A
köszöntés-forma is megváltozott: a »serviteur« kiment a divatból s a »bon
jour«-t kapták fel helyette. A nyomorúság és balszerencse egyenlõvé teszi az
embereket. Senki sem lehet a másik szolgája, hanem a reggel, az megvirradott.
Jó lesz felkelni.
És fel is
keltek egytõl egyig.
...Még
akkor nem gondolták, hogy mire idejök lenne felöltözni, már addig nem lesz
reggel, hanem éjszaka...
A
szeszélyes Párizs felülmúlta magát eredetiségekben.
A
kalendáriumot is megváltoztatta és ebben az évben a farsang elõtt tartotta meg
a bõjtöt.
Minek is
volna most farsang, muzsikaszó, mikor úgyis fütyül a golyó.
Minek
gyújtanák meg a fényes tánctermek csillárait, mikor úgyis ki van világítva
minden az égõ városok lángjaitól; minek készítenék a hölgyek az ezer alakú
cotillon-érdemrendeket, mikor azok alakját a porosz golyó rajzolja le a hõsök
mellén.
Az öreg
Gaillard apó naponként eljárt nézni tanítványait az elysei mezõkre, amint a
»tour de mains« és a »chaine anglaise« finom mozdulatai helyett nehézkes ostoba
jobbraátokat és balraátokat csinálnak.
Mennyire
bosszantó ez egy érzékeny szívû táncmesterre!
...Így elrontani, amit õ épít.
Mennyivel jobb volna, ha a köztársaság meg a porosz király
egy nagy általános quadrille-t rendezne katonáival, aztán mikor a két hadsereg
összejönne a »tour de mains«-ben, mindenik nagyot ütne öklével a másikra. Az
lenne aztán a szép háború!
Ilyen szeszélyes ötletei voltak Gaillard apónak, s ezeknek
köszönhette népszerûségét mindazok elõtt, kik a »Kék Hering«-ben itták
kávéjokat.
Egy reggel, még az orléans-i gyõzelem elõtt, a szokott
kedélyállapotában nyitott a fent említett helyre, hol több ismerõse ülte körül
már a megszokott asztalokat.
- Nos, mi újság
odakint, atyus?
- Egész félcsoda.
- Ah! Ne mondja!
- hangzott mindenünnen a kíváncsiság.
- Egy olyan
embert láttam ezelõtt félórával, aki...
- Nos, aki?...
- Panaszkodott,
hogy meg van terhelve a gyomra.
- Pour l’amour de
Dieu, anakronizmus.
- Egy kis cukrot
kérek még, madame, - szólt Gaillard apó Dumont asszonyhoz, a
kávémérés-tulajdonosnõhöz.
Azután egy pajkos
párizsi opera áriáját kezdé fütyülni.
- Hát Párizson
kívül mint állnak az ügyek, Gaillard apó? - kérdé egy barna, ajánló külsejû
nemzetõr.
- Alkalmasint
rosszul. Hanem, az ördögbe!... nem olyan sietõs még a dolog, hogy máris
komolyan lehetne venni. Persze, hogy nem sietõs...
- Bagatelle...
Tréfából is összemorzsoljuk a poroszokat.
- Trochu már
elõre is betábláztatta magát a Moltke bõrére.
- Ah! -
nevetett a »Kék Hering« közönsége.
- Bravó,
atyus! Ön ma felülmúlja magát a kedélyes ötletekben.
Gaillard
apó kivette tobák-pikszisét a zsebébõl és egy élvezetes szippantást tõn belõle,
mialatt magas, bibircses homlokán a török császár névaláírásához hasonló
ránccirádák alakultak.
- Én csak
az igazat mondom, uraim. A vén Franciaország megrázza magát és megifjodik. Egy
napon elunja a pezsgõ-, dry madeira- és a sergeant wast, felkel az asztaltól és
azt mondja, hogy igyunk mármost változatosság okáért egy kis »vért«.
- Nem jó
volna, atyus, ha elébb egy kis porosz húst ennénk? Mert már nekem az a furcsa
természetem van, hogy csak az étel után ízlik az ital.
- De
gustibus non est disputandum, monsieur, - szólott Gaillard apó egyet köhintve.
- Hanem azt nem látom be, hogy míg Párizsban tart a ló- meg szamárhús, minek
keresnõk azt addig Párizson kívül.
- Ez az élc
kitûnõ.
- Az onnan
van, édesem - viszonzá Gaillard atyus -, mert a franciának a szavában is több a
puskapor, mint a porosz ágyúban.
-
Kétségkívül.
Gaillard
atyus a kávé után rendes szokása szerint még egy angolkeserût rendelt.
Azután újra
felvette a beszélgetés fonalát.
- Igen,
csakugyan... A francia nép nem barbár, ha hadat izen valakinek, legelõször is
epigrammákkal hajigálózik. Úgy van, epigrammákkal...
- Mint
például a körte arcú királyra...
- Vagy a
Nouvel Emprunt a Tuilériák palotáján...
- Az nagyon
találó az N. E. betûre - kacagott jóízûen a nemzetõr, kardját a padlóhoz
ütögetve. - Egy kis elégtétel azon sok adósságért, mit az excsászár tõn
romlásunkra.
- Fi donc!
Minek azt szemére hányni?
- És miért
nem? - kérdé a nemzetõrtiszt bosszúsan.
- Azért,
mert az a legkisebb hibája.
- Hogyan?
Legkisebb?
- Nos...
mert a sok adósság tulajdonképpen sok vagyon - negative.
A
törzsvendégek Szent Hippolytra esküdöztek, hogy olyan jól ugyan nem lehet
elmulatni az Opéra Comique-ban sem, mint Gaillard apó szavain.
- Negatív
vagyon!... Ezt igazán jól adja, kedves polgártárs; pedig már-már megijedtem,
hogy napóleonista.
- Nem
éppen. Szeretem a Napóleonokat. Ez az egész.
A
nemzetõrtiszt kabátját gombolta ki, hogy jobban nevethessen.
- Jaj de
jó! Tehát a Napoléon d’or-okat szereti. Az igaz, hogy mindenre van kádenciája.
Ön sohasem vénül meg, Gaillard apó.
- Sohasem
komolyodom meg, akarta ön mondani, nemde? Mert már öregnek elég öreg vagyok:
hatvanéves.
- Szép idõ.
Kár, hogy nem fiatalabb. Egy lelkes katonával lenne gazdagabb a köztársaság...
- Mondtam
már, hogy nem sietõs a dolog. Quel diable! Ön egészen komolyan veszi az
állapotokat, és az bosszant. Várjunk még kissé.
- És aztán?
Az öreg apó
felhajtotta poharából a még benne maradt szeszt, azután valami sötét komolyság
ömlött el ritka vendégképpen tulipiros mosolygó ábrázatján, s mindig nevetõ,
savószínû szemei valami kimondhatatlan ragyogó lángot kölcsönöztek azoktól a
szavaktól, amiket el fog mondani.
- És aztán?
Quelle question? Ha komoly találna lenni a dolog, ott leszünk egytõl egyig az
ágyúk torka elõtt. Az öreg Gaillard is francia, neki is ott lesz a helye... Úgy
van, uram, én is ott leszek akkor.
Gaillard
apó a zsebkendõjével megtörülte izzadó homlokát és újra mosolygott: a
nemzetõrtiszt pedig felkelt helyérõl, odalépett hozzá és megszorította némán,
melegen a kezét.
Olyan sokat
tud a néma kézszorítás beszélni.
Azután
mosolyogva felkelt az öregúr, illedelmesen köszönt a jelenlevõknek és
eltávozott, hogy néhány óra múlva ismét visszajöjjön feketéjét meginni, melyet
madame Dumont már évek óta mindennap pontosan kiszolgáltat neki ingyen.
Madame
Dumont okos asszony, érti az üzletfogásokat. Ahova Gaillard apó jár, oda igen
sokan járnak utána.
Az öregúr
az ajtóban még egyszer megfordult és meghajtotta magát, azután a szokott
mazurka-polka lépésekkel lejtett haza, útközben vidáman dúdolva magában:
Volt egyszer egy király,
Volt egy derék király,
De csak egyszer-egyszer tra la la la!
Mikor pedig
egyetlen szobájú szállására érkezett, elkezdett kedvére ugrándozni, egyet
dünnyögve közbe-közbe:
- Persze, hogy
nem sietõs még a dolog.
A németeknek van
egy kifejezése, mellyel »a már-már késõ«-t szokták megjelölni. In zwölfter Stunde. Helyesen van. Csak
hadd jöjjön a »tizenkettedik óra«, akkor fel fognak kelni mindnyájan és
megeszik villásreggelire a fél Európát. Az már nemzeti sajátsága a franciának.
Csak hadd mulassák magukat a porosz hadseregek Metz meg Párizs alatt. Az
oroszlán nem tartja még érdemesnek egészen felkelni; hanem méltóságosan
megfordul a másik oldalára és csak farkával csapkodja a legyeket. Hadd jöjjenek
még közelebb: legalább nagyobb darabon lehessen õket kergetni hazafelé.
Csak az a kár,
hogy nem lehet belõle valami nagy hadjárat... legfeljebb arra való, hogy az
öreg Dumas papának legyen már egyszer egy kis jó témája regényt írni...
...Hanem a
szegény Dumas apó bizony nem ért rá bevárni a végét; itt hagyta a jó
regény-témát a poroszoknak.
Azok pedig
nekifeküdtek az utolsó fejezeteknek és kezdtek belõle csinálni tragédiát.
A balszerencse
órájának mutatója rohamos gyorsasággal közeledett a tizenkettõhöz.
Az oroszlánból
patakként kezdett folyni a szép piros vér - és a farkával nem volt képes többé
visszatolni a »mutatót«.
...Strassburg
tornyainak égõ üszkét az egész Franciaországba széthordta a szél és mindenütt
lángra lobbant tõle a hazaszeretet.
...Metz megadta
magát, s a megvérezett szárnyú »gloire« végerõfeszítéssel rebbentette meg a fél
világot betakaró szárnyait; ha ugyan tudna-e még repülni...
...A »világ
szíve«, Párizs, lázasan feldobogott a nagy csapások hallatára és átváltozott
kõvé.
Hadd törje be az
orrát azon a kövön valaki.
...A
département-okban megkondult a szomorú harangszó:
»Vész! Vész!«
Ezt a szót most
mondja ki elõször Franciaország. Nincs is benne a nemzeti nyelvtanában, hanem
azért megérti minden ember: az égõ falvak, véres folyamok világosan
megmagyarázzák az értelmét.
Itt a
»tizenkettedik« óra.
Nagyon szomorú
napok voltak ezek.
A történelem majd
elbeszéli õket híven: odaadja kiérdemelt jutalmát mindenkinek; arculütést az
árulóknak, bepiszkolt kardot az elnyomónak, babért a vérzõ homloknak.
Én legalább az õ
helyében úgy cselekedném.
Hanem hát a
történelem nem bízza rám az ilyeneket, aminthogy okosan is teszi - minélfogva
talán én is okosan teszem, ha nem avatkozom madame Klio dolgaiba, hanem
felszedem azokat az apróbb levelû virágokat, amiket õ már nem tart érdemeseknek
koszorújába fonni.
Ilyen például az
én vidám Gaillard apóm.
Õ is meghallotta
a szomorú újságot, hogy közelednek a megpróbáltatás nehéz órái: ott járt-kelt
Párizs hallgatag utcáin, és olvasta az emberek arcán azt a kellemetlen
felkiáltójelt, melyet a megdöbbenés szokott odafesteni vastag, összekuszált
ecsetével.
Az öreg
táncmester mosolygott és azt mondta:
- Teringette! Ez
már nem egészen tréfa.
S aztán szépen
elballagott a »Kék Hering«-be, egész nap ott ült kávéja mellett, de nem szólt
egy mukkot sem; olykor a fejét csóválta és mosolygott folytonosan: de ez a
mosolygás olyan valami szomorú volt.
A törzsvendégek
csodálkoztak rajta, de nem akarták háborgatni, legfeljebb azt jegyezték meg
egymás közt:
- Az atyusnak valami baja van ma.
Hanem másnap még jobban csodálkoztak, mikor az öregúr sem a
délelõtti, sem a délutáni kávéját nem jött elfogyasztani.
- Bizonyosan beteg. Úgy van, a szegény apó rosszul lett s
alkalmasint az ágyat nyomja otthon.
A nemzetõrtiszt, aki tudta a Gaillard szállását, udvarias
ember lévén, megígérte azonnal felkeresni a víg öreget, hogy állapotáról
körülményes jelentést tegyen a »Kék Hering« közönségének.
Félóra múlva visszatért s arcán megindulás látszott.
- Nos, hogy van a mi apónk odahaza? - kérdék többen
egyszerre.
- Nem leltem otthon - felelt a tiszt kardját leoldva.
- Merkwürdig! Azt kellene hinnem, hogy valamelyik rokonához
ment ebédelni, ha egész pontosan nem tudnám, hogy semmiféle rokona nincs -
szólt egy lotharingiai születésû gombkötõ.
- Én pedig szinte egész pontossággal mondhatom válaszolt a
nemzetõr -, hogy egy rokona mégis van.
- És az?
- A haza.
- Hogy érti ön azt?
- Úgy, uraim, hogy Gaillard apót nem találtam szállásán; a
kapustól kellett tudakoznom, az világosított fel...
- Helyesen.
- Tudtomra adta, hogy az öreg tegnap minden holmiját
elárusítá.
- Ah!
- És hogy ma reggel léghajón elutazott a voges-i hegyek
közé.
A csodálkozás és meglepetés jelei beszéltek minden arcon.
- A kapusnak csak annyit mondott, hogy itt az idõ megtenni
kötelességét, a nemzet abban a helyzetben van, hogy két öreg kéznek is hasznát
veszi... most nem szabad hatvanévesnek lenni csak a nyolcvanéves embernek... õ
elmegy a csatamezõre... Párizsban vagy lesz, vagy nem lesz ellenség, neki pedig
okvetlenül ellenség kell. Azért hagyja el Párizst. Egyéb elajándékozni valója
nincs a haza számára - csak az élete: azt adja oda, ami van.
Az emberek fejöket csóválták, a nemzetõr pedig leült szokott
helyére az olvasó-asztal mögé, fejét tenyerébe hajtá, aztán meghatott hangon
folytatá:
- Szegény Gaillard apó!... Áldja meg az isten, amerre
fordul! Igazi francia õ, még a nagy forradalombeli alakok mintájára.
- Csupa becsület és csupa könnyelmûség - vágott közbe egy
állatorvos.
- Óhajtom - szólt madame Dumont -, hogy nemsokára viszontlássuk
õt. Az nem szép volt tõle, hogy így szó nélkül hagyta el barátait. Ej, ej,
ezért majd számot kérünk...
A »Kék Hering« vendégei ezúttal nem mulattak olyan jól, mint
egyébkor; Gaillard apó távozása valóságos ûrt hagyott a szívekben; hanem ez sem
tartott sokáig, másnap már elfeledték egészen, mintha sohasem ösmerték volna.
Az emberek hozzá voltak szokva a veszteségekhez. Az egyik kellemetlenség
betakarja a másikat, kivált ha az a másik a nagyobb.
Most pedig ugyancsak volt mibõl válogatni, hogy mit sirasson
az ember: a vagyonát-e, amely elpusztíttatott, a fiát-e, aki elesett, vagy a
hazát, mely elárultatott?
Bizony igaza volt annak a Gaillard apónak, amikor azt
mondta, hogy most nem szabad hatvanévesnek lenni senkinek.
El kell dobni a mankót, mert azért adott az isten két kezet
az embernek, hogy legyen mibe fogni a puskát.
Olyan idõket élünk.
És ezeknek az idõknek örök tanúságaképpen fog megmaradni a
loire-i és a voges-i hadsereg története.
Hadseregek, amik a földbõl nõttek ki varázsszóra, ahol
együtt küzdöttek a fiú, apa és talán még a nagyapa is, és küzdöttek
kétségbeesetten, utolsó csepp vérig, rongyosan, mezítláb a csikorgó havon, akik
mint földhöz vágott Anteus új erõt nyernek a földtõl, akiknek már nincs reménye
a gyõzelemhez, nem is harcolnak talán a gyõzelemért, hanem csak azért, hogy
harcoljanak, hogy lássa az elbámult Európa, miszerint a megbénult oroszlán még
meg meri rázni királyi büszke sörényét.
A voges-i hadseregben a franc-tireurök közt találjuk
Gaillard apót is.
Ki érne rá elbeszélni, mint jutott oda? Most nemigen tudja
megmondani az ember, mikor reggel felébred, hogy hol fog vacsorálni este. Hova
veti a sors szeszélye egy óra múlva. Még a legnagyobb út is, arról a világról a
másvilágra, csak egy lépés.
Ki törõdnék most azzal, ki hol volt ezelõtt egy nappal és
hol lesz ezután egy nappal...
Mintha a napoknak nem lenne elég története úgyis.
Minden nap hoz egy új csatát, s minden csata elvisz ezer
életet: az ezer életért aztán amikor kedve tartja, foglalóul hagy egy kis
reményt, de azt is csak néha.
A szerencse istenasszonya becsukta markát elbizakodott,
kedvenc nemzete elõtt, és azt mondja: hogy »haragszom rád«.
Hanem van egy kéz, amelyik tán ki fogja tudni nyitni az
istenasszony összeszorított szûk markát; van egy méltóságos kiváló alak, akire nem
lesz elég ereje haragudni, akit ha meglát, mind a két kezét kitárja, hogy -
megölelhesse.
Az õsz vezér ez, akit minden nemes nemzet a magáénak tud, az
újkor legnagyobb jelleme, a szabadság legélesebb kardja, a világ legelsõ
polgára - az öreg Garibaldi.
Ott hagyta betegségét caprerai kunyhója elrongyosult
ágyában, hogy egészségesen halhasson meg a szabadságért.
Aki megparancsolta saját magának, hogy ne legyen beteg, az
tudni fog parancsolni a balszerencsének is.
Úgy van. Elõre!
Halavány arcán felgyúl a szent lelkesedés tüze, beteg,
köszvényes keze magasra emeli a két világrészt bejárt kardot, golyó-lyuggatta
lába belevágja a sarkantyút a ló szügyébe.
Elõre!
Nem fáj az öreg Garibaldinak semmije sem.
Azután megzendül a choisy-i temetõ lánglelkû halottjának csodás
tüzû viharos dala, a - Marseillaise.
Ez a dallam a sereg élelme és ruházata. Ez élteti, ez
melegíti õket.
...Ott rohannak... elöl a »des vengeurs«, a halálfejû
lovasság... utánok a többiek... Nézzétek õket! Ugye meglátszik, hogy franciák,
kiket Garibaldi vezet?
És nincs pihenés soha; ami ma nem sikerült, holnap próbáljuk
meg: semmi sem lehetetlen.
A küzdõk között pedig mindig a legelsõ sorban lehet látni
egy õsz, mosolygó alakot - Gaillard apót.
Úgy szeretik mindnyájan, mintha az apjok volna; öregebb a
többinél, vidámabb a többinél és ravaszabb a többinél.
Egyedül a gerilla-harc az, melyben az apróbb emberek is
hasznát vehetik leleményességüknek, ügyesség- és ravaszságuknak. No, de hasznát
is veszi Gaillard atyus: õ igazán nagy mester ebben. Tüskés bokrok közé
vonulni, fától fához simulva rendíthetlen bátorsággal tüzelni az ellenfélre:
ebben õ felülmúlhatlan.
És mindezt olyan finom eleganciával, annyi kedves humorral,
annyi kellemes pajkossággal teszi, mint mikor valami fiatal ember
kenyérgolyócskával hajigál a vis-à-vis ülõ kisasszonyra az asztal fölött.
Ha pedig nyílt csatában harcol, a halállal szemben sem
hagyja el vidám mosolya, akkor is egyre pattognak szellemdús ötletei, úgy hogy
a körülötte levõk önkéntelenül elkacagják magokat és azon módon kacagva törnek
az ellenségre.
Azért nevezték el azt a kompániát, amelyben szolgál, »nevetõ
kompániának«.
- Rossz hírek jöttek, Gaillard apó! Párizst nemsokára
kiéheztetik.
- Nem lehet - mond az öreg -, Párizsnak még eltart fél
esztendeig az orléans-i gyõzelmen rágódni. Ösmerem a párizsiakat.
- Hiszen ön is párizsi?
- Kétségkívül, édes barátom... A párizsiak egészen olyanok,
mint én.
- Azaz mindegyik külön egy-egy bevehetetlen vár.
- Legyen szíves, kérem, oda nem érteni az asszonyokat.
A bajtársak természetesen nevettek, Gaillard atyus pedig
fütyörészgetni kezdett, mert amikor nem csevegett, örökké fütyült.
Még akkor is egy bolondos nótát dúdolt magában, mikor a
legközelebbi hetekben a becsületrend keresztjével díszíté fel mellét a
csapat-parancsnok.
Igazán megható jelenet volt.
A parancsnok maga is ellágyult, mikor az õsz férfiú kezét
szorítá meg: egy szegény ördög kezét, aki nem harcol birtokaiért, zsíros
hivataláért, kitüntetésért, jövõért, hanem csupán önzéstelen szeretetbõl azon
haza iránt, mely neki semmi olyat nem adott, amit védelmezni érdemes volna.
Az egész ezred szeme feszült érdekkel nézte vén kedvence
megjutalmazását s egyhangúlag kiáltá:
- Éljen Gaillard apó!
A parancsnok feltûzé az elismerés jelvényét a sárga frakkra,
melynek gomblyukában most is fityegett egy csokor télizöld.
- Ön érdemessé tette magát a haza hálájára.
Az öreg apó udvariasan meghajtá magát, de arcán egy
körömfeketényi ünnepélyesség sem látszott, sõt még azt sem állhatta meg, hogy
közbe ne fecsegjen:
- Ön egészen megpirít, uram.
A parancsnok szótlanul ment tovább, Gaillard atyus pedig
kivevé burnót-szelencéjét és szippantott belõle.
- Teringette!... ma nagy hideg van, az orrom nem képes
élvezni a burnótot. Apropos! holnap megint csatánk lesz...
Az ismerõsök ezalatt odajárultak hozzá, ki megölelni, ki
kezét megszorítni sietett, egyik bizalmas párizsi ismerõse meg éppen azt a
pajkosságot engedte meg magának, hogy szeretetteljesen megcibálta a fülét.
- Sokáig viseld a szép cifraságot, bajtárs.
- Hollá! ne bántsd a fülem, Tony, mert az régi ereklye: még
szegény apámtól örököltem.
- De csak le hagynád vágni az egyiket még egy másik
rendjelért?
- Nincs rá eset. A meglevõnek sincsen semmi értéke elõttem,
s csakis azon esetben lenne némileg...
- Ha?
- Ha teszem azt, itt lenne a feleségem, aki mindig azt
állítá, hogy rendetlen ember vagyok.
- Hahaha! Értem.
- Nos igen. Jelenleg nem lenne valószínûsége ezen
állításának.
- Mindig bolondságon jár az eszed.
Gaillard apó azzal felelt, hogy eldúdolt egy versszakot
valami régi bretagne-i dalból:
Az embernek azért van feje,
Hogy legyen hova
Kalapját tegye, stb.
Íme, milyen jó katona lett Gaillard apóból, aki mindig ott
hordta jó kedvét a patrontáskájában.
Ez az egy jó barátja nem hagyta el soha.
Még a dijoni csata napján sem, mely néhány nap múlva következett
be, s mely tartott három teljes napon keresztül, szombat reggeltõl egész hétfõ
estéig, január 21-dikétõl január 24-dikéig, - s mely legfényesebb lapját képezi
az egész szomorú hadjáratnak.
Már akkor kétségbeejtõ hírek jöttek mindenfelõl; itt is, ott
is megverettek a franciák: vitézül harcoltak, de megverettek.
A levegõ tele volt sóhajtással...
A megvérezett oroszlán hiába erõlködik már felkelni. Jobb
lenne talán békében feküdnie egy kicsit - míg meggyógyul.
De az agg vezér még egyszer meg akarta villogtatni jó
kardját, még egyszer meg akarta füröszteni egy kis vérben, mielõtt hüvelyébe
tenné talán örökre.
Hadd csináljon még egy szép történetet az a vén acél, amit
aztán apródonkint el fog mesélhetni a hüvelynek...
És a dijoni csata csakugyan szép történet...
Három egymás után következõ napon megújult, és mind a
háromszor gyõztek a franc-tireurök.
De a legkeményebb ütközet mégis a harmadik napon volt.
Borzasztóan szép látványt nyújtott a kiéhezett, fáradt,
elrongyosodott francia csapatok meseszerû bátorsága és vitézsége.
Ott volt a küzdõk közt Gaillard apó is: öreg keze egy
cseppet sem reszketett, mikor célzott, és míg elsüté puskáját, közbe-közbe
ráért fecsegni is.
- Teringette... Ez nem jól van így. Míg én bolondjában ott
azokra szórom a tüzet, addig a saját lábamnak is elkélne egy kevés meleg.
- Talán nem húzott elég kapcát, Gaillard apó? - mondák a
nevetõ kompánia tagjai.
- Bumm! Ez talált. Lelkemre mondom, talált... Éppen
semminemû kapcát sem húztam... Hanem ez igazán derék puska... Finomul hord...
- Várjon csak, apó... Hátha elfagy a lába? Ne álljon mindig
egy helyen. Mozogjon kissé.
- Köszönöm. Fölösleges az aggodalom. Hajrá! A halálfejûek
jól tartják magokat... De még ezek az olaszok is pompás fickók.
E pillanatban a porosz ágyú-ütegek roppant sortüzet adtak
Pouilly felõl, s a francia sereg minden oldalon bomladozni kezdett.
A csata igen válságossá lõn, mert sokan megfordultak s
elkezdtek futni.
- Holla, fiúk! - kiáltott dörgõ hangon a vén táncmester. -
Rosszul szaladtok... cudarul tévesztitek a dolgot... Hiszen éppen az ellenkezõ
irányban van az ellenség...
Aztán jóízûen felnevetett maga is ezen a furcsa tévedésen.
A futók közül aki hallotta a Gaillard atyus tréfáját,
megszégyenülve fordult vissza és keserû bosszankodással rohant elõre.
Az atyus pedig folytonosan lõtt és csevegett.
Néha egyet-kettõt elvitt mellette a golyó, oda sem
hederített neki, legfeljebb egy-egy odavetett mondattal tanúsítá, hogy
észrevette elestét:
- Mit üzen a feleségének, monsieur?
Egy másiknak pedig:
- Legyen szíves kérem, megmondani annak a tegnap elesett
kapitánynak a másvilágon, hogy a zsebében talált pénzt és hajfürtöt elküldtem
az édesanyjának Berlinbe.
Azután rendesen visszatért a beszélgetés alaptárgyára.
- Igaz, hol is hagytam el? Igen, igen. Nincsenek jó
kapcáim... azaz semminõk... szerezni kellene.
- Természetes; de miként?
- Teringette!... foglaljunk el egy porosz zászlót.
- Hurrá! Úgy van. Foglaljunk el egy zászlót. Éljen Gaillard
apó!
E percben egy golyó éppen az atyus tõszomszédját, egy
fiatal, tizenhat éves gyereket teríté földre.
Az atyus mosolyogva nézett a haldoklóra.
- Bagatelle! Fel se vegye, fiatal barátom. Ön nagyon jó
gseftet csinált. Könnyûszerrel lerázta legnagyobb hitelezõjét - a halált.
A fiatalember bágyadt mosolyra vonta kékülõ ajkait, kialvó
fényû szemeit szelíden emelte a vén apóra, aztán becsukta õket örökre, azzal a
kiáltással:
- Éljen Franciaország!
- No, az megél, csak mi megéljünk. Hanem igaz... elõre!...
amott látok egy német zászlót.
A csata fordulópontja éppen most következett be.
Canzio egy általános támadást intézett, mely hatalmasan
sikerült.
Gaillard atyus vakmerõ elszántsággal rohant társaival
Pouilly felé, hol a pomeráni ezred makacs vonakodással szúrta a földbe
szuronyait, nem akarván elõre menni.
Egy porosz tiszt borította ki az ezred zászlaját s azzal a
kiáltással rohant a többnyire olasz franc-tireurök felé:
- Elõre!
Hanem hát a pomeráni ezred is csak emberekbõl áll, akiknek
akármilyen fülük legyen is, mégis megsiketül néha az ágyúdurrogástól és nem
hallja meg a szép szót.
Gaillard apó egészen elõre fúrta magát, megtölté puskáját s
nagy figyelemmel célzott, aztán lõtt.
A porosz zászló elbukott.
Az öreg apó mosolyogva hunyorgatott szempilláival.
- Hüm! Bravó, öreg. Ezt ugyan jól eltaláltad. Megvan a
kapca.
És rohant mindig elõbbre, elõbbre.
- Utánam, fiúk! Teringette, már bomladoznak a porosz
tömegek. No, de nem is lehet az másképp. Nevetséges... Franciaországot teljes
lehetetlen legyõzni! Apropos!... Ezzel a bolondos háborúval egészen elrontjuk a
falusi papok keresetét. Persze hogy elrontjuk. A sok temetési stóla mind, itt
vesz egy közös gödörben. Szent Hippolytra mondom, ez nagyon lelkemen fekszik.
...No, de nem soká feküdt a Gaillard apó lelkén ez a
borzasztó dolog, mert alighogy kimondá a fentebbi szavakat, egy ostoba golyó
fúródott a mellébe, s a vidám öregember mosolyogva rogyott le a földre éppen
abban a percben, midõn burnótszelencéjébõl akart szippantani.
- Quel diable! Azok az emberek nem tréfálnak. Nem hinném...
A piros meleg vér patakként kezdett folyni mellébõl.
A másik pillanatban eget rázó üdvkiáltás dördült meg ezer
meg ezer ajakról, mely elnémítá az atyus utolsó cinikus humorát. A poroszok
árkon-bokron keresztül futottak a franc-tireurök elõtt, halottat, poggyászt,
sebesültet hátrahagyva.
A csata meg volt nyerve.
...Az öreg Garibaldi kardja harmadszor is nagyot suhintott:
az öreg Garibaldi most is megmutattatta magának a poroszok talpát.
Amilyen nagy volt a gyõzelem, olyan nagy lett az öröm is.
Diadallal hordozták körül a csatatéren - ami még eddig nem
volt - az elfoglalt porosz zászlót.
Ott vitték el a haldokló Gaillard apó mellett, s az fel is
nézett rá még most is mosolygó szemeivel, és felragyogott elhalványuló arca.
De mit ér, mikor most már nem húzhatja a csizmájába.
Körülálló ismerõsei erõvel be akarták kötözni sebét, hanem
az öreg apó mosolyogva utasítá vissza:
- Köszönöm. Ne fáradjanak hiába. Hanem inkább keressék meg
alattam valahol a burnót-szelencémet, és engedjenek egyet szippantanom az útra.
Így ni... Hatalmas burnót! A rue Rivoliban szoktam vásárolni, a Bernhard-kereskedésben.
Õszintén ajánlhatom.
Gaillard apó mindinkább halványodott, arcán szederjes kék
foltok kezdtek mutatkozni, csak a szemei mosolyogtak, de egyre bágyadtabban.
Végre becsukta szemeit is.
- Meghalt! - mondá szomorúan egy franc-tireur.
...Hanem biz az még nem halt meg; sõt ha meghalt volna is,
visszatérne talán az életre, nehogy udvariatlanságot kövessen el.
Kevés vártatva, mindnyájok csodálkozására még egyszer
félkönyökére emelkedett, borzasztó erõmegfeszítéssel s elhaló hangon mondá:
- Apropos! Majd elfeledtem. Van szerencsém magamat becses
barátságukba ajánlani... Serviteur.
Egy futó mosoly vonult el eltorzult ajkain; azzal nagyot
lélegzett és lerogyott. A halál hideg lehelete örökre elnémítá.
A franc-tireurök kedvenc öregüket még aznap egy jegenyefa
alá temették Pouilly mellett.
Egy pajkos fiatal hadnagy lefaragta kardjával a fa egyik
oldaláról a kérget s ezt a jellemzõ néhány szót írta oda síriratnak veres
krétával:
»Itt nyugszik Gaillard
apó. Alkalmasint meghalt, mert nem mosolyog.«
|