FOTOGRÁFIÁK A VÁRMEGYÉBŐL

1872

Ugyan már ki nem ösmerné »Kelemen bácsit«? Elõször is azt a kedves Kelemen bácsit, kinek mosolygó ábrázatával mindennap ott találkozik az ember a kaszinóban, aki mindenkit »per tu« szólít, mindenkivel bizalmas lábon áll, az olvasószobában végignézegeti a »Borsszem Jankó« és az »Üstökös« torzképeit (ezek képezik politikai tanulmányát), a biliárdozó teremben dicséri a másodalispán »lökeményeit«, a kártyaszobában odaül a »megátalkodott tarokk kompániához« és haragítja Mády Károlyt, a legszórakozottabb játékost, akin egyszer az a csúfság történt meg, hogy a »huszonegyesét« agyonütötték »hármassal«...

És azt a haragos »Kelemen urat«, aki komótsapkában jár-kél a vármegye házában ide s tova, a hosszú borostyán csibukszárat nagy hegyesen eltartva magától kifeszített balkezével, míg a jobbkezével folytonosan úgy tesz, mintha a levegõt tologatná el magától, mert hát az mégis nagy gondatlanság volt az úristentõl, hogy parasztnak, úrnak egyforma levegõt teremtett; már csak illett volna extra egy kis parfümöt vegyíteni az õ levegõje közé. Nem köszön senkinek, csak a csibukszárral int kedvetlenül, s ha szól is egy-két szót, az is az orrán jön keresztül valami savanyú fintor kíséretében.

És ki ne ismerné azt a jámbor gyámoltalan »öreg Kelement« is, aki szerényen ott ül az alispáni büróban, rajzolgatva a gömbölyû ó-módi betûket az instanciák hátára, fel-feltekintve egy-egy hosszabb végzés után - melyben az alispán szót a világért sem mulasztaná el kacskaringós nagy »A«-val írni - az aljegyzõ urak tudós ábrázatjára, ha nem aludt-e ki azalatt valamelyiknek a pipája, hogy fidibusszal szolgálhasson neki. Az alispán szobájának ajtaja elõtt szépen letörölgeti magáról a port, kiköhög a gyomrából elõre minden »flegmát«, nehogy odabenn érje utól valami tiszteletlen köhögés, aztán négyrét hajlongva megy be másolnivalóért a »vármegye fejéhez«, kinek azonban csak a lábaira mer vetni egy hódolatteljes pillantást.

Ilyen háromféle ember a mi Kelemen bátyánk.

De a nagyvilág nem ösmeri benne sem a kaszinó joviális, szellemdús alakját, sem az alispáni iroda alázatos írnokát; hanem ösmeri benne a megyeház udvaráról a mogorva, impozáns, kevély, csibukozó uraságot, akit elnevezett »3-ad alispánnak«.

És ehhez a titulushoz jól odaillik az a sûrû, tisztességes õsz szakáll, az a hegyesre fent gesztenyeszín bajusz és az auktoritást elõmozdító táblabírói has. Mintha azt mondanák: »Minket az isten is vicispánnak teremtett!«

No, de ha írnok volt is Kelemen bácsi, azért korántsem szenvedett csorbát úri becsületében és rangjában, õ azért mégsem volt írnok, hanem tekintetes úr, a vármegye gyûlésén széke volt, a sétatéri kuglizón rendesen õt is be szokták választani a »Kriegs-parthie«-ba a vármegye urai, a fõispáni ebédekrõl pedig éppen csak olyan kimaradhatatlan személy, mint akár Mády Károly maga.

És az már csak teljes lehetetlenség, hogy Mádyt hagynák ki valahonnan. Mi lenne õnélküle a tekintetes vármegye? Valóságos üres kulacs. Mády már nem akárkicsoda. Õ már »portentum«. Ha Kelemen bácsira szükség van megszokásból, rá azért van szükség, mert nélküle meg sem bírnának mozdulni. Ki tartaná azokat a higgadt, nagyszerû beszédeket a komoly tanácskozóteremben, ki gyönyörködtetné a közönséget azokkal a hatásos dikciókkal a fáklyásmuzsikáknál, - és ki mondaná azokat a csodaszép toasztokat a díszebédeknél, melyekre olyan jól esik az ital? Õnélküle puszta, szomorú lenne minden... Még a pezsgõ is ecetté változnék az õ jelenléte nélkül, még a fõispán is belesülne a megnyitójába, ha a Mády arca nem virítna vele szemben, mosolygón, biztatólag mint egy csírázó éljenkiáltás.

Mádyt azelõtt Smolkának hítták, hanem az mindig bosszantotta, hogy van valahol Csehországban még egy ilyen nevû diplomata; az igaz, hogy az is okos ember, derék ember, megérdemli azt a nevet, amit a sors nyakába akasztott, az azonban mégsem megy, hogy az õ babérjait a közvélemény rendesen arra a másik Smolkára ragasztgassa. Ha a mai gyûlésen õ tartott valami modern beszédet, melyben Jericho ostromától le egész a mohácsi csatáig benne volt az emberi nem minden elhibázott cselekménye: azt már a bolondos újságírók rendesen úgy travesztálták nehány nap múlva, mintha az a másik Smolka tartott volna jeles beszédet valahol a cseheknek... amibõl persze sohasem volt igaz egy szó sem. Csak úgy ráfogták azt arra a másik Smolkára a bolondos újságírók! - Hogy vesszen ki a magja valamennyinek!

Emiatt való bosszúságában változtatta meg a nevét Mádyra. Ne takaróddzék az õ bölcsességének paplanyával senki. Hadd szopogassa mindenki a maga érdemeit.

Hanem a megátalkodott újságírók, amilyen kapcáskodók, még ezután is csak egyre Smolkát dicsérgették benne. Nem tudom, miért lehettek olyan esküdt ellenségei!

Az öreg Kelemennel meglehetõs jó viszonyban állott, noha nagy korkülönbség választá el õket egymástól. Mády 42 éves lehetett, az öreg Kelemen pedig testvérek közt is megvolt 60, mit nem annyira róla, mint inkább leányáról, a körülbelül 35 esztendõs Melanie kisasszonyról lehetett következtetni. Kelemen bácsi gyakran eljárt Mádyhoz, de az sohasem látogatta vissza, mert a nagy diplomata nõgyûlölõ volt, s ahol vászoncselédet érzett, oda ugyan egy fél világért sem vitte orrát, hacsak a körülmények nem kényszeríték. Pedig gazdag parti volt, ábrándja a lányos mamáknak már egy évtized óta. Az a százezer forintja, mely a pesti takarékpénztárban volt elhelyezve, s melynek kamatjaiból élt, valóságos bûvkörbe helyezé a különben nem szép férfit; noha õ maga nagyon meg volt gyõzõdve az ellenkezõrõl s mennyre-földre esküdözött, hogy egyszer Bécsben egy tudós mint igazi »huntípust« mutatta be egy tudós gyülekezet elõtt.

Ott lakott a katolikus templom mellett. Szakácsot és inast tartott. Az fõzött, ez utóbbi pedig mosott rá. Neki ne turkáljon asszony az étele vagy a ruhája között. Akkor lássa, mikor a háta közepét. A diplomatának megvetni illik a szoknyákat. Pitt is gyûlölte õket, Thiers sem nagy barátjok. A státusférfiú begombolódzik a hiú világi benyomások elõl, a státusférfiú olyan, mint a bezsírozott papiros: nem fog rajta a tinta. Hanem hát az asszonyok nagyon sokféle tintával írnak!

A sors pedig nagy imposztor. Leleményes az emberek megtréfálásában egész a szemtelenségig. A nagy diplomatákba éppen úgy bele mer kötni, mint az apró-cseprõ emberekbe. Nem hagyja magát lekenyerezni toaszttal, dörgedelmes frázisokkal. Neki egészen külön stílusa van. Hol tréfás, hol szomorú, de mindig - eredeti.

A tekintetes vármegyére nagy napok virradtak. Tisztújítás volt, s hogy az új vármegye talpalás ne legyen, nehány napra rá új fõispánt nevezett ki a kormány. Az ünnepélyeknek nem volt sem hossza, sem vége. Mády egészen boldognak érezte magát, mert alkalma volt ragyogni, fényleni, világítani. Az ostoba, hülye nép bámulja, csodálja mint félistent. A bolondok! Azt sem tudja már, hová lépjen a büszkeségtõl; képzeletében mindenütt hallani véli, amint az emberek egymást oldalba lökve suttogják utána: »Ez az a híres Mády Károly! A lángész. Vármegyénk ékessége. Egy miniszter - in spe.«

Õ pedig mosolyog negédesen és gondolja magában, hogy milyen olcsóba kerül neki ez a tenger nagy dicsõség! De hát ez mind a színfalak mögött van, abból a nagy publikumnak nem szabad tudni semmit, arra nem szabad rájönni senkinek, hogy azokat az ékes dikciókat Mády úr egy vén német könyvbõl puskázta ki, valamicskét told hozzájok a maga fejébõl is, felereszti egy kis alkalmi lében, s megvan az egész oráció. Az igaz, hogy csak az teszi jóvá, nagyszerûvé az egészet, amit õ told hozzá. Az olyan mint a sujtás a nadrágon. Õ maga is varrhatná ugyan az egész nadrágot; de mikor õ lomha ember, nagy diplomata, roppant szónok - de pihenõ diplomata, aki nem tartja érdemesnek egész nagyságában megjelenni az olyan apró terrénumon, mint aminõ a vármegye. Neki nagy tér kell, nagy színpad, mint a valódi mûvésznek, kit, meglehet, Párizsban megtapsolnak s Kutya-Bagoson, meglehet, lepisszegnek. Majd ha országos képviselõnek választják meg, akkor lép ki a maga teljes pompájában. Még eddig ugyan nem próbálta, hanem az ereje megvan hozzá, azt mélyen érzi. Ez még csak mind a vékonyabbja volt, amit eddig produkált. Ámbár ez sem bolondság! Azért, hogy »ugyanazon« beszédeket szavalja most az alkotmányos világban is, mikkel a Bach-szisztém és a provizórum alatt traktálta az akkori nemzedéket, az nem von le azoknak becsébõl semmit. S ha akad is itt-ott olyan ember, ki kétszer vagy háromszor is hallotta ugyanazon beszédet, annak is az illetõ maga oka: minek jár annyit nyilvános helyekre! Vagy miért nem felejtette el? Minek van olyan bolondos jó memóriája a szamárnak? Õ csak nem komponálhat minden rüpõk számára minduntalan újdonatúj órációkat!

Aztán ha valaki közbe találna kiáltani, hogy: »hallottuk már!« - tart õ arra készen egy szellemdús mondást, mellyel azonnal letorkolhassa: »Bis repetita placent.«

Minden igazi diplomata körülbarikadírozza az ilyen eshetõségeket!

Ha kint szónokol, s megered az esõ, okvetlenül beszövi, hogy »minden nagy nemzetnek föltett kalappal illik beszélni, s ezen elmés quasi ex abrupto intermezzo után fölteszi a nagy báránybõr süveget kopaszodni kezdõ fejére; ha pedig a beszéd folyamán tótos nyelve sokszor megbicsaklik a helyes szókötés tarlóján, úgyhogy maga is megérzi, - ismét csak pompásan kivágja magát e kézügyében levõ zármondattal: »... és az isten annyi évig éltesse, mint amennyi grammatikai hibát csináltam e beszédben.«

(No, a megtisztelt meg is lehet bízvást elégedve olyan életkorral. )

Bizony csak sok csínja-bínja van a szónoklatnak - és az mind az öt ujjában van Mády úrnak. Azok a szép liberális kifejezések, miket senki sem ért, még Mády úr sem, de amiket mégis megcsodál, megtapsol mindenki, mint például ezt a híres kifejezést: »a kormány önkénye egyensúlyának meredezõ vasbotja«, vagy: »ezen törvény vészteljes nyilainak ügetõ saskörmei«, amiért hogy »actiót« nem kapott, maig is csodálja.

Természetes, hogy ennyi siker sok ellenséget is szerzett Mádynak, akik becsmérlék tudományát, kik az elokvenciáját elnevezték ordításnak, beszédjeit ostobaságnak, humorát hóbortnak, kedélyességét ízetlenségnek. Hanem hát ez mind csak ármány! Az oroszlán ellen hadat viselõ egerek új kiadása. Ösmerjük már az ilyen embereket! Na bizony, ezekre ugyan nem hallgat senki. Aztán még ha hallgatna is, ha az egész világ azt mondaná is... azért Mády Károly úr mégis nagy szónok lenne - saját maga elõtt -, mert õ maga mélyen meg van arról gyõzõdve, hogy nagy szónok. A meggyõzõdést pedig tisztelni kell. Hadd legyen szabad mindenkinek »álmodni«, amirõl akar.

A tisztújítás kellõ rendben ment végig. Egyéb figyelemreméltó sem történt, csak hogy a másodalispán Botló Ákos kimaradt Mády nagy örömére, mert Ákos bácsi volt eddig is az õ megölõ betûje, rettentõn gúnyolódó ember, nagy arisztokrata és valóságos »apré«-ja a megye Cicerójának. Az a nõket gyûlölte, ez bolondult utánok. A csinos szoknya után kifutott volna a világból, egyszerre szerelmes volt öt-hat nõbe is, - ide nem értvén a tulajdon két feleségét, akikbe éppen nem volt szerelmes. Az alispán kimaradásán kívül még nagy szenzációt okozott Kelemen bácsinak fõcsendbiztossá történt megválasztása. A derék ember meg volt hatva, és sehogysem akarta elvállalni e hivatalt. Köszöni alásan a tekintetes bizottmány jóakaratát, de csak hadd maradjon õ örökösen írnoknak, ha már egyszer meghozta a magas diéta azt a törvényt, hogy a hivatalnok 300 forinton felüli fizetését lefoglalhassák a hitelezõk. Elég jó hivatal neki az írnokság is. Fizetése úgysem lehetne több... a rangja pedig úgyis elég nagy a »harmad vicispánynak«. Hanem a tekintetes vármegye addig forszérozta, míg utoljára is elvállalta, de csak azon kikötéssel, ha a fizetése azért mégsem lesz több 300 forintnál.

Egyébként a nemes vármegye rosszul produkálta magát ezúttal. Még csak a fejét sem törték be senkinek. No, de ezután következik még a java, az új fõispán instellációja, a háromszáz terítékû ebéd másnap a megyeház nagytermében, és ezenfelül a sok apróbb eszem-iszom, mert az újonnan megválasztott tisztviselõk mindenike tartozik megválasztásának örömére szûkkörû traktát csapni a fõ-fõ emberek számára, úgy követelvén azt az alkotmányos rend, hogy az »éljen«-ordításban elrekedt torok megfogyott nedvessége visszapótoltassék. Az uraságot sem adhatják ingyen. A »kvalitásnak« legszilárdabb fundamentuma a hordó. Aki arra épít, jól épít.

Az elsõ ebédet a vicispán adja, azután rá harmadnapra a fõjegyzõ, majd következik a szolgabíró vacsorája, és így tovább-tovább le egészen a fõcsendbiztos Kelemen bácsi uzsonnájáig, melyet éppen arra a napra tûztek ki, melyen a fõispánnak kellett megérkeznie. Alkalmasint ez okból is volt uzsonna, mert az érdemes vendégek délutáni három órától félötig el lesznek foglalva a fogadtatásnál, esti tíz órakor pedig az õméltósága tiszteletére adandó fáklyászenénél. Eszerint csakis éppen kurta uzsonnára futja ki az igen-igen rövid idõbõl.

Melanie kisasszonynak ezer a dolga a nagy napig. A szobákat ki kell sikároltatni, a szoba falairól leszedegetni a meghonfiúsított pókhálókat, a képekrõl, almáriomokról letörülgetni a halandóságra emlékeztetõ port, a szomszédasszonyok ezüstkanalait elkölcsönözgetni, elkészíteni a meghívandók lajstromát, aztán kikombinálni a saját toalettjét, hogy az hódító legyen, még egyszer... utoljára...

Fel, fel még egy nagy küzdelemre! Vagy gyõzelem, vagy örök párta!

Turnovszkytól két darab fogat kell hozatni, Török Józseftõl hajfestõ szert, rezeda-olajt, rizsport, Pompadour-pasztát, anatherin-szájvizet, egyszóval mindent, amit lehet, legalább nyugodt lesz a lelkiismerete, ha felsóhajthat a bibliából: »mindeneket megpróbáltam.« De hátha... semmi sem lehetetlen. Az ördög nem alszik. Minden szem másképp néz mindennap. - Hátha valami kolumbusi ízlés e nagy napon fedezi fel rajta azokat a bájokat, amelyekkel addig sem tudott férjhezmenni, amíg megvoltak. Aztán minden zsáknak akad foltja. Oh, mennyi édes ábránddal hálózta körül Melanie kisasszony e színarany közmondást - és mindeddig hasztalanul! Hátha a mai napon fogja a tisztelt kisasszonyt hozzávarrni a sors ahhoz a sokszor megálmodott, sokszor elképzelt folthoz... mely egy folt a paradicsomból.

Melanie kisasszony csak azért fohászkodott a sorshoz, hogy ha már olyan jó lesz és odavarrja, méltóztassék õt olyan vastag cérnával varrni, hogy soha le ne szakadhasson.

Melanie 35 éves volt, de õ annyiszor elmondta már, hogy 24 éves, miszerint évek hosszú során át tökéletesen belegyõzõdött önmaga is, hogy csak 24 éves; különben is az idõ keveset rabolt el szépségébõl, - mert az idõt is regulázzák a fizikai lehetetlenségek; ahol nincs semmi, ott õ sem talál semmit. Színére nézve szõke vagyis inkább fakó volt, melyhez nagyon jól illett a kis szem és a lapos, átlátszó orr, melynek felsõ részétõl hegyesben végzõdõ homlok kezdõdött, telerajzolva ezer ránc-hierogliffel, ami nagyon érdekes régészeti tanulmány lehetett. Kiálló arccsontjai és fogai leginkább csúnyították mégis a tisztes hölgyet, kit a világért sem írnék le ilyen rútnak, ha csupán személyes szimpátiámon és nem a fotografirozás hûségén fordulna meg a dolog, mert én részemrõl nagy vonzalommal viseltetem azon személyiségek iránt, kik egy elv, egy eszme megvalósításán dolgoznak fáradhatatlan szorgalommal szüntelenül.

Az õ elve, az õ eszméje a férjhezmenetel volt. Ennek az egynek feláldozott mindent.

Tudott lenni kacér, szende, házias, elõkelõ, amint a hódítási manõver hozta magával. Hanem hát biz azok nagyon eredménytelen stratégiai mozdulatok voltak, amiket tett. Sem õ nem hódított, sem õt nem hódították meg velök soha. Egész ifjúsága olyan volt, mint a »gödi csata«, ahol a puskaport elpuffogtatták a levegõbe, a pozíciókat el hagyta foglalni az egyik fél a másiknak udvariasságból, mutatva, mintha meg volna verve, - hanem aztán az »attak« után szépen lerázta magáról a nagy vereséget és azt mondta a másik félnek: »szervusz, bruder!... ne parádézzunk tovább.«

Bizony Melanie sorsát nemigen lehet irigyelni. Unalmas élete lehetett szegénynek. Addig, míg az édesanyja élt, - isten nyugosztalja meg! - legalább veszekedni és pletykázni volt kivel; azóta azonban még errõl az élvezetrõl is le kellett mondania, mert az öreg Kelemen bácsi házi körében mindig a »komótsapkás« mogorva alak, a harmadalispán, ki csak akkor szól, ha parancsol.

Ott kinn laknak a város végén Melanie házában, mely anyjától maradt rá. Puszta, rideg épület, a világgal meghasonlott kedélyeknek való lakás. Egy modern kripta. Emeletesre is talán csak azért van csinálva, hogy minél hamarabb rádûljön gazdáira. És meglehet, hogy jobb is volna az úgy. A túlvilágon utol nem érné az egyiket a sok hitelezõ, a másikat pedig talán utolérné a fõkötõ. Mindenkinek másféle a mennyország. A földszinten nem lakik senki, csak a »vén Sebján«, egy félénk öregember, aki az ingyen lakásért némi szolgálatot végez a Kelemen-családnál; - meg egy öreg komondor, a »Visztula«, melyen az egész város gyerekei gyakorolják magukat a céldobásban, s ki csak a nagy vasszegekkel átlábolhatatlanná tett kapun és kerítésen belül mer egyet-egyet közibe ugatni a világ zajának. Cseppet sem érzé annak a körülménynek fontosságát, hogy õ a fõcsendbiztos úr »fogdmeg«-je, s eszerint félig-meddig hivatalos személy. Nincs benne egy körömfeketényi ambíció sem. Az emeleti három szoba egyikét, melynek kilátása az utcára nyílik, s mely egyszersmind a »vizit«-szoba, Melanie lakja, a másik kettõt az öregúr használja; az egyiket háló, a másikat nappali szobául. E rajzot kiegészíté még a füstös konyha, a »tót Ancsa« szolgáló komor birodalma, melyet csak a svábbogarakkal és a »Cirmos« macskával tartozik atyafiságosan megosztani; mivel a »Cukri« ölebecske ott benn tanyázik Melanie kisasszonynál.

Ilyen a Kelemen bácsiék háza. Antik mindenütt, mindenben, a szolgálótól kezdve fel egész a gazdáig; még a nagy, százados, egész a Melanie ablakáig érõ körtefára fészket rakott veréb is egészen fehér; az is százesztendõs már.

Hanem hát bekövetkezik az a nap is, amikor az õsz veréb helyét vidám fecsegõ szarka foglalja el a száradni indult fán, hogy hirdesse az utcának nagy kelepeléssel, miszerint a Kelemen ház megtelik ma fényes, elõkelõ vendéggel.

Istenem, hogy fogják irigyelni a szomszédban lakó tiszttartó kisasszonyok! Csak az a kár, hogy a városban nem soká fognak beszélhetni a Kelemenék uzsonnájáról, mert a fõispán beiktatása el fogja mosni emlékét, mint a fövényszemet az áradat. Az emberek azzal fognak foglalkozni két egész hétig. Mády úr, ki a fáklyászenénél fog szónokolni, már elõre kikürtölte, hogy nagyszerû monumentális beszédet mond, úgyhogy még az unokáink unokái is megemlegetik. És amilyen ember, még meg is teszi amivel fenyegetõdzik. Mondják, egész éjfélutánokig ég a gyertya dolgozószobájában, folytonosan készíti beszédét, mely remeke lesz az újkori szónoklatnak. A bensõbb emberek elõtt már fel is olvasott egyes részleteket belõle, itt-ott már keringnek is a kis városban egyes szebb helyei, - mint teszem azt: »Méltóságod lesz a nyüzsgõ alkotmány bástyája ölyvmadarának csõrében megakadt elefántcsont szálka« stb., ki gyõzné azt mind megtanulni!... Maga a szónok sem magolja be könyv nélkül, hanem úgy intézkedett, hogy elõtte két ember fog állani fáklyával, közbül pedig egy harmadiknak hátához lesznek spárgával odakötve a beszédet tartalmazó ívek; onnan fogja elszavalni stentori érchangjával, olyan érzékenyen, olyan szépen, mint még eddig soha.

Milyen diadal lesz az! Mády elõre elmerengett rajta... hogy fognak könnybe lábadni a jószívû fõispán szemei, hogy reszketteti meg a levegõt a meghatott nép éljenkiáltása... milyen tiszteletteljes moraj, suttogás fog keletkezni másnap, midõn a nagygyûlési terembe lép be,... mint fognak fölugrálni székeikrõl a tekintélyesebb bizottsági tagok, hogy kezet szoríthassanak a múlt est hõsével! Még maga Botló Ákos sem fog ránézni többé azzal a szokott, gúnyos, becsmérlõ mosolyával; még a nép bálványa, az õsz alispán sem fogja bírni magát megtartani, hogy egy irigy pillantást ne vessen az »alterego«-jára...

Oh, ez az irigy pillantás édesebb lesz cukornál, méznél asszonyi csóknál!

Általános várakozás közt teltek a napok, míg végre csakugyan felvirradt az a reggel is, mely Mády úr elmondandó beszéde szerint olyan dicsõ, hogy megérdemli, miszerint veres betûk zephirjével jeleztessék a kalendáriom csillámdús lapjai zajgatagos tengerének bõsz emlõzetén. A fõispán a kijelölt órában megérkezett, megbámulták a huszárja livréjét és a lovait, dicsérték a fõszolgabíró új mentéjét, melyet az a felesége viklerjébõl varratott át, szidták a fõcsendbiztost, amiért nagy lármát csapott a csend érdekében s goromba volt a nép iránt. A vén bolond! Erõvel érdemeket akar szerezni vén korára. Az új Bornemisza - megfordítva. Azaz hogy még Bornemiszánál is különb rendõrfõnök kíván lenni, legalább is egy másik Le Coq úr.

És valóban Kelemen bácsiban fel is ébredt az ambició, mert hát a dicsõség utáni vágy olyan, mint a rác-tövis; még a mohós kõsziklán is megterem, ahova nem vetették.

Azonban meg is kell adni, hogy derekasan viselte magát; csupa izgékonyság volt az öregúr; a csibukszárnak ugyancsak volt dolga, mint kapacitálási szernek azon egyszerû dolog megmagyarázására, hogy a fõispán hatalmas úr ugyan, hanem ezúttal azért mégsem akarja agyongázolni a népet, mert õméltósága nagy demokrata, hát ne tolakodjanak az útba, mint a csürhék... mert különben...

Ez a »mert különben« annyira szokásává fajult az örökké hivatalos stílusban úszó öregnek, hogy egyszer, midõn a miatyánkot morogta, az »add meg mindennapi kenyerünket« után, önkéntelenül odatette a hivatalos fenyegetést is: »mert különben«.

Egyébiránt ez nem valami bolond mondat ám, s tapasztalásból mondhatom, hogy testvérek közt is felér egy vármegye hajdúval, úgyhogy Kelemen bácsinak most is csak ezen kifejezés s járulékainak fölemlegetése mellett sikerült a fõispán úr õméltósága bevonulását sikeresen elõkészíteni.

Hanem meg is volt a jó úr magával elégedve tökéletesen, s kevély léptekkel ballagott haza, azalatt összejött vendégeihez.

Ott volt Répay Guszti fõjegyzõ, zseniális humorista, hûséges búvárlója az összes hazai kalendáriomoknak; a híres vízivó Tóth Pista, kinek a világ minden anekdotája az öt ujjában van; a siket levéltárnok Zábory Eduard, az elegáns Kavics Tamás, a jó Stofi bácsi disputálva Sramko fiskálissal; ott jár szótalanul Mády Károly is, hosszú kezeivel nagyokat hadonászva maga körül; de eleget beszél valamennyiök helyett Botló Ákos, kit a »svihák« melléknévvel keresztelt meg titokban a rágalmazó rossz világ.

Pedig már az nagy méltatlanság! Hisz az igaz, hogy neki is lehetnek hibái... szeret »tóngébereskedni«, mesélgetni, de nem úgy, hogy dicsekedne, vagy az önmagasztalás bálványának áldozna; - hanem hogy másokat mulattasson szóról szóra igaz kalandjaival. Nem Zábory õ vagy Mády! Õhozzá ugyan nem fér egy körömfeketényi dicsvágy sem!

Most is csak azt magyarázza a társaságnak, hogy milyen joviális finom cimbora Napóleon herceg, kivel Bordeaux-ban találkozott utoljára. Az persze semmit sem lódít a dolgon, ha Bordeaux-ban nem is volt soha, már ti. nem Napóleon herceg, - hanem Ákos bácsi.

- Szervusz, Ákos! - ordított az rá messzirõl. - Hol az ördögbe jársz itt?

- Hát, pajtás, eljöttem ide egy kis italra a falutokba.

- No, ha eljöttél, hát gyere hozzám. Majd iszunk, ha úgy szereted ezt a bordeaux-it.

Teremtõ ég! mekkora lumpolás volt az! Még most is borsódzik a háta tõle, ha meggondolja. A herceg minden áldott reggel teletöltetett két kádat jó bordeaux-ival, abba beleültek fürödni, s addig ittak maguk alatt, míg le nem apaszták a bort lábfürdõvé. És ez így tartott két álló hétig. Mikor végre nagy rimánkodásra hazabocsátotta Ákos bácsit, olyan volt mindkettõnek arca az ivástól, mint a veres posztó. Azóta el is nevezték Napóleont »veres herceg«-nek. Ákos bácsinak pedig örökösen biborcsókos maradt az orra és ábrázatja; - de nem tesz semmit; az a jó mulatság bízvást megérte, hogy az emlékét holtukig viseljék.

Melanie kisasszony mindenütt látható, valódi lelke a társaságnak; szederjes arcán a kölcsönvett rózsákat kedvesebbnél kedvesebb mosolyok derûje önti el, mindenki iránt nyájas, lekötelezõ, figyelmes egész a végletekig, de különösen a nõgyûlölõ Mády iránt.

No, iszen nehéz munkába fogott szegény! könnyebb lenne a szuezi kanálist megépíteni még egyszer, mint a Mády szívüregébe belevezetni a szerelem csergedezõ patakját, melynek tiszta vizében - már amennyiben õ állana a parton - a saját arcát láthatná Melanie. Egyébiránt az »ándung« tesz mindent. - Még a hetes is jó kártya a jószerencse mellett. Ki tudja azt? Hátha Melanienek ándungja van Mádyra.

Az agglegény szinte belepirul a sok kitüntetésbe; látszik rajta, hogy szeretne itt nem lenni, szántszándékosan kerüli Melanie tekintetét, de az azért ott függ folytonosan »mirabeau-i« vonásain, amint õ nevezte el a saját édes fizonomiáját.

- Ah... ah, édes Mády! Önhöz nagy kérésem van - sipított fel Melanie.

- Valóban?

- Szóbeli folyamodást akarok önhöz benyújtani.

- Igazán kíváncsi vagyok.

- Nem elõbb, míg meg nem ígéri, hogy kedvezõ lesz az indorsáta.

- Kétségkívül az lesz, kisasszony!

- Azért kívánom pedig magam ilyen erõsen biztosítani - szólt Melanie -, mert félórai idõt fogok elrabolni öntõl, ami pedig nem csekély áldozat.

- Szerencsére nem vagyok angol, s ha az volnék - nem vagyok fösvény - felelt egy udvaronc könnyedségével.

Hja! Ért õ ehhez is. A diplomatának mindent kell tudni!

Melanie egész biztos helyismerettel vitte lovagját a beszélgetés kertjében egyenesen azon virágpadhoz, hol hiúságának pipacsai piroslottak.

- Tehát, hogy a dologra térjek: ön azt említé uzsonna közben, miszerint ma este elmondandó beszédjének kéziratát véletlenül magával hozta...

- Csakugyan.

- Minthogy sajnálatomra nem mehetek a fáklyászenéhez azt meghallgatni... tegye meg azt az örömet, hogy olvassa fel nekem most idehaza. Majd meggyújtatom a gyertyát a másik szobában...

- Ezer örömmel! - szólt Mády kellemesen meglepetve. - Csak aztán nagysád ne unja magát.

- Már elõre is annyi magasztalót hallottam beszédjérõl, hogy az majdnem lehetetlen.

- Túloztak talán... - felelt a nagy ember, minden habozás nélkül elfoglalva Melanie nyájas intésére a mellette levõ széket.

- Nem hinném... - udvariaskodék a vénlány. - Különben majd megmutatja a siker.

De már azt Botló Ákos meg nem állhatta szó nélkül, hogy az õ »Stichblatt«-ját komoly kártyává igyekszik befesteni egy vénlány ügyes »pemzlije.«

- Mit siker? Ostobaság! A provinciális orátorok olyanok, mint a keresztfán csiripelõ veréb; azt hiszik, hogy õket süvegelik az emberek, pedig csak a kereszt elõtt emelnek kalapot. Azt mondja az én pajtásom Thiers Dolfi, hogy a »sikert az alkalom szüli.« Tehát ilyen helyeken is nem a beszéd, de az alkalom. Egyébiránt nagyon mulatságos fickó ez a Thiers. - Nagyon szeretem. Mikor most a háború után ott mászkálgattam Párizsban, hát csak megpillantom egyszer a Rue Rivoliban, egy vén batárban. Az a régi, nevezetes két szürke gebe vitte most is, amin azelõtt szokott járni; hanem annyit mondhatok, hogy úgy ment, mint az istennyila...

- Mondja csak, Ákos bácsi, miért nevezetes az a két szürke? - kérdé a tanulni vágyó Kavics Tamás, ki bizton hitte, hogy valami történelmi apróságot tud a két szürke gebérõl az elbeszélõ.

- Bizony csak azért, édes öcsém, mert azt a két lovat tõlem cserélte még a forradalom elõtt. No, de hadd mondjam tovább. A vén batár hátuljára egy ócska »kuffer« volt kötve, melynek azonban sem becsületes szíjja, sem zárja, hanem csak úgy madzaggal volt összevissza kötözve jól-rosszul, s a sokféle írás fityegett ki belõle s hullott szanaszét a heves rázás következtében.

»Hahó!« - ordítok utána, de alig bírtam megállítani.

No, hanem el is csodálkozott, amint meglátott.

»Szervusz, Ákos! mit keressz itt?«

»Quelle question! Én nem keresek semmit. Hanem te már csakugyan keresheted írásaidat. Mind kihullott abból a rongyos kufferból. Ütheted bottal a nyomát.«

No, iszen el is sápadt erre az én emberem, mint a fal.

»Diable! Mit mondasz? szent Isten!« kiáltott fel kétségbeesetten. »Éppen köztük volt a békeokmány, amit ezelõtt nehány órával írattam alá a porosz király õfelségével.«

»No... no, ne búsulj, - talán éppen ez az itt a lábamnál«, mondám, egy írást emelve föl a kövezetrõl, melyen már kívülrõl is kiütõdött régi jó cimborám, a furfangos Bismarck kacskaringós aláírása.

No, hanem volt is azután öröm, az öreg hálálkodott rettenetesen.

»Köszönöm pajtás, hogy megállítottál... Most te mentetted meg másodszor Európa békéjét. Holnap megkapod a becsületrendet.«

»Sose fáraszd magad! - mondám neki. - Nem szeretem a cifraságot, hanem azt az egyet mégis tanácslom, hogy végy valami becsületesebb bõröndöt, mert ez csak megyei aktákra való. Vagy ha már végképp nem futja ki a kasszátokból, akkor legalább egy lovas megyei huszárt lódíts a kocsi után, aki szüntelen ott legyen a sarkadban, mert én nem jöhetek le mindennap a vármegyémbõl, hogy az országtokra vigyázzak.«

...Még a lélegzetöket is visszafojtották a hívõk, úgy hallgatták Ákos bácsi kalandjait, melyekbõl sohasem fogyott ki.

...Bizony csak sok mindenféle történt a jó Ákos bácsival!

Melanie azalatt halkított hangon folytatá a társalgást Mádyval, kinek ez éppen nem volt ínye ellen. Tetszett neki, hogy van valaki, aki nem hallgat a »svihákra«. Hanem Ákos bácsi csak azért is folytonosan üldözve fullánkos célzataival a Cicerót, csipkedte, szurkálta, hol vékonyan, hol vastagon egész a vérig, úgyhogy Melanie nagyon alkalomszerûnek találta megsürgetni a beszéd felolvasását.

- Bocsásson meg, de már nagyon türelmetlen vagyok. Oh, mikor oly nagyon szeretem a szónoklatokat. Majd meghalok egy szép mondatért.

Mády úr meghajtotta magát s ügyetlen medveléptekkel cammogott a szomszéd szobába Melanie után, ki iránt valami hálához hasonló érzelem kezdett kérges szívében kicsírázni. Mégsem olyan egészen gyûlöletre méltók az asszonyok, mint a minõknek õ képzelte.

- Ha nincs terhére! - szólt Mády, amint a nagy vendégszobában helyet foglaltak, s kihúzta zsebébõl a papírcsomagot, melynek görbe betûin büszke tekintettel nyújtództak el kancsal szemei.

- Oh, kérem! már elõre reszketek a szellemi gyönyörtõl.

A nagy férfiú szemérmetesen egyet hunyorított, aztán szokás szerint egy-kettõt köhécselt, mielõtt belekezdett volna az olvasásba.

Melanie festõi helyzetbe tette magát, megigazította ruhája fodrait, kacéran látni hagyva az egyik lábát, mely már 35 éve tapossa az anyaföldet, aztán engedelmes arcvonásaira erõszakolt egy kis szellemdús jelleget s behunyta ihlettsége jeléül mindkét szemét, hogy a nagy mondatok megtestesülve lépjenek lelke elé.

- Hallgatom önt, uram.

Mády eleinte félénk, lassú hangon olvasta a körmönfont periodusokat, mik olyanok voltak akár a csuvasz nyelv, hogy külön kellett volna tanulni az értelmöket a csupán magyarul tudó embernek; késõbb azután mindig nagyobb-nagyobb tûzbe jött, szemei szikráztak, hangja dörgõ lett, mint Jupiteré, ki az Olympusról szól lelkének összes bûbájával.

- Nagyszerû! - rebegé Melanie a lelkesülés mámorával az értelmetlenebb helyeknél.

S fel-felpislogott apró szemeivel, hogy a hálójába röpülendõ madarat szemügyre vegye: elég közel van-e rá ahhoz, hogy a hálót egy határozott, merész lökéssel ráhajítsa?

Még nem volt hozzá elég bátorsága. Elõbb jó lesz talán még egy finom fogást alkalmazni. A lángelméket csak a lángelmék hódíthatják meg. Hát miért ne lehetne valaki lángész, ha szüksége van rá, hogy az legyen. Milyen hatalmas eróberungot tenne Mády elõtt, ha teszem azt, holnap szórul szóra elmondaná elõtte ma felolvasott beszédét. Az érzéketlen medve egészen meg lenne hódítva s magától menne be a kalitkába. Az igaz, hogy egy kicsit erõs dolog, annyi sok ostobaságot betanulni, de elvégre is a férjek nem teremnek úgy mint a gomba, azokat fáradságosan meg kell érdemelni. A cél könnyíti az eszközöket.

Melanie elhatározta, hogy valami csel útján magához keríti a beszédet, holnap estig betanulja szórul szóra, amikor is találkozni fog Mádyval a sétatéren s produkálni fogja nagy emlékezõtehetségét egyszeri hallásra megtanult beszédének elmondásával. A többi aztán magától következik. Új helyzetek új eszközöket teremtenek. A »tisztességes szándék« is csak olyan növény, mint a többi közönséges plánta: ültetni kell, hogy kikelhessen, gondosan ápolni, öntözni, nyesegetni, hogy megérlelõdjék...

A fõdolog csak az, hogy Mády észre ne vegye holnap estig kéziratának eltûnését; - holnap este majd arra sétál Melanie a háza mellett s valamelyik kinyitott ablakon bedobja, hogy minden parányi nyom eltûnjék, mely bámulatos lángelméjét gyanússá tehesse.

Mikor Mády végigolvasta dikcióját, összehajtogatta a becses tartalmú kéziratot, s letette a kis toalett-asztalra Melanie albumai mellé és elmélázott a nagyszerû sikeren, melytõl már csak nehány óra választja el.

Azalatt odaát a másik szobában már nagyon kimelegedtek az arcok, megteltek a kedélyek, megfogytak a palackok, a sziámi-iker-sótartó feldöntve, kiömlött tartalma ott uszkál az asztalon, a kisebb-nagyobb bortócsákban, miktõl mindmegannyi mappa képzõdik a fehér abroszon.

A társaság egy része Tóth Pistát hallgatja, ki éppen most kezd bele a negyvenedik anekdotába, míg a másik rész a siket Záboryt figyeli, amint belebeszél, szavalva a jó öreg Gvadányiból régi elfelejtett kádenciákat; csak a Kelemen bácsi szavai részesülnek osztatlan figyelemben; õ beszél legokosabban:

- Igyanak, uraim, mert különben...

- Éljen az öreg Gvadányi szelleme! - kiált fel Zábory »causa bibendit« keresve -, kihez hasonló nagy »literátort« csak egyet bír a század felmutatni.

- Kicsodát? - kiált közbe Ákos bácsi, mindenféleképp mesterkedvén szóhoz jutni.

- Hm... hm! Kicsodát is no! Hát izé... Paul de Kockot.

A szegény levéltárnok meg volt akadva; sehogy sem jutott eszébe valami írói név. Csak nagysokára bírta kibetûzni emlékezete ábécéjébõl, hogy a felesége ettõl a Kocktól szokott olvasni.

No ‘isz csak az kellett Ákos bácsinak! Hogy meri valaki az õ istenben boldogult »Szepi bácsiját« az olyan pipogya emberrel hasonlítani össze, mint aminõ Kock Pali. Szegény jó öreg! Hogy megríkatta valaha a »Peleskei nótárius« érzékeny történetével, melyet személyesen olvasott fel elõtte gyerekkorában. Véletlenül akkor nyit be rájok a híres Gaál, aki megértvén, hogy a sírást-rívást Nagy-Zajtay István halála okozta, egész megindultan simogatá meg Ákos úrfit; »sose sírj, kis öcsém, majd feltámasztom a te kedvedért« - s így született meg a »Peleskei nótárius feltámadása«.

Egyszóval ez a komisz XIX-dik század mindenestül az Ákos bácsi teremtménye; õ a világ tengelye, õkörülötte forog minden: politika, irodalom, mûvészet, miniszteri szék, szép asszonyok... minden... minden. Hiába! az már úgy van, annak már úgy kell lenni; az ellen nem tehet senki semmit.

Csak a nagyothalló rebellis Zábory Eduárd mer megkockáztatni Ákos úr szavaira egy-egy kételkedõ »de már az nem bizonyos« kiáltást, azt is talán csak azért, mert nem hallja mirõl van szó, aztán pedig neki már az a »nem bizonyos« megátalkodott szavajárása, úgyhogy egyszer a fõispáni ebéden, midõn valaki a fõispánért ivott s elõszámlálgatta, hogy: »milyen tündöklõ csillag õméltósága az alkotmányosság egén«, Edus úr azt akarván elhitetni a publikummal, miszerint nem siket (szomszédja által úgy informáltatván, hogy a burkus szövetség üdvös voltáról beszélnek) közberikkantott: »De már ez nem bizonyos.«

(Hanem az meg már bizonyos, hogy Eduárd urat azóta sohasem hívják meg többé a fõispáni ebédekre - toasztot hallgatni.)

Sõt Ákos bácsi ezúttal is keményen röffent fel közbeszólásaért.

- Micsoda! Hogy nem bizonyos? Kikérem magamnak! Ha nem respektálnám a füleidet, mindjárt levagdosnám taplósapkáknak. Hát hallottál engem valaha hazudni?

Úgy van... tökéletes igazsága volt, Zábory sohasem hallhatta õt hazudni; elõször persze azért, mert nem hazudott soha... no, másodszor meg azért is, mert nem szokott olyan nagyon kiabálni, hogy az Edus hallási talentumának mértékét megüsse, tehát üres kapcáskodás volt tõle méltatlanul ledorongolni ostoba szójárásával Ákos bácsit.

Hanem az meg is bosszulta magát kegyetlenül.

Fölemelkedett helyérõl s toasztmondási elõzményképpen egyik kezével megvakarta a parókáját, mintha viszketne, a másikkal pedig magasra emelte a poharát s átkiáltott a nyitott ajtón keresztül a másik szobába.

- Uram, uram, Mády Károly uram, szólok az úrnak!

- Hívják! - figyelmezteté Melanie szórakozott lovagját.

- Engem? - kérdé az elmélyedt férfiú felrezzenve.

- Igen. Botló toasztot intéz önhöz. Menjünk!

Az aggszûz azonban úgy tett az ajtónál, mintha valamit benn feledett volna, s maga elõtt eresztve Mádyt, hirtelen visszasurrant szobájába.

Egy szempillantásába került a toalett-asztalkán feledt kéziratot becsúsztatni egy album alá s annak helyére két ív tiszta papirost hasonló alakúvá összehajtogatni.

Ez az elsõ lépés. Ha ez elsül, az lesz a második lépés. A harmadik lépést már Mády fogja tenni.

Melanie sietett a vendégekhez, hogy Mády észre se vehesse távollétét.

Ott benn mindenki feszülten várta a toasztot, mert a ritkaság vonzó: az pedig nagy ritkaság, hogy Ákos bácsi toasztot mondjon. Vajon kit köszönt fel? Valami mázsás dolog lesz, mert egész birkatürelemmel bevárja, míg a társaság zsivaja néma csenddé válik; csak ekkor kezdi meg éktelen kiabáló hangon:

- Tekintetes Zábory urat, aki...

A megtisztelt férfiú neve hallatára hirtelen hátrakapta fejét, kirúgta maga alól a széket, s hajlongva állt fel egész reverenciával végighallgatni a saját apotheosisát. Még az a szerencse sem érte soha, hogy ilyen tekintélyes férfiú igyék az egészségeért!

De a szegény malõrös ember ezt az örömet sem élvezhette egész teljességében, mert Ákos bácsi nem tartotta magát folytonosan ahhoz az erõs hanghoz, - melybõl kiindult, hanem ahelyett - nem szólt többé egy kukkot sem, csak a száját mozgatta nagy sebesen, mintha folytonosan beszélne és perorálna, és hadonászott, gesztikulált hozzá a két karjával, hogy szinte izzadt bele...

A társaság megérté a tréfát, tetteté magát, mintha feszült figyelemmel hallgatná a szónokot, és osztaná annak szavait...

- Úgy van! helyes!

A levéltárnok úr füleinek csendes birodalmát csak e koronkinti felkiáltások elmosódott hangja csiklandozta meg.

Pedig mint szerette volna hallani az egészet! Most haragudott magára elõször életében amiért siket. Íme, nem hall egyetlenegy szócskát sem az Ákos bácsi toasztjából. Még csak el sem fogja tudni otthon mondani a feleségének, ha csak meg nem kérdezi valakitõl... Azaz, hogy meg sem kérdezheti, nehogy elárulja egyetlen hibáját, amit akár egyetlen jó tulajdonságának tarthatnának...

De ha nem is hallja, azért meg van gyõzõdve, hogy nagyon szép toaszt lehet. Aztán milyen tûzzel mondja! Terrengette! Az oszt a jeles szónok! Milyen parlamentáris minden mozdulata, hogy szinte megszólalni látszik... Szinte érteni véli... a szöveget. Csupa szikra, csupa rakéta. És mily hosszasan beszél! Alkalmasint soká idõzik hazafiúi érdemeinek felsorolásánál...

A levéltárnok úr egészen elérzékenyül s szerény pironkodással beszél közbe.

- Oh, kérem... ez már sok. Ez már nem bizonyos. Ennyit már nem érdemeltem meg.

Végre Ákos bácsi megelégli a bolondériát, szájához viszi a telt poharat és a szokásos »isten éltessé«-vel csattanósan bevégzi a néma toasztot.

Felhangzik az éljen, minden arc tündöklik a mosolytól, csak a levéltárnok úr veszi a dolgot komolyan s ünnepélyes hálával siet szorongatni a szónok kezeit.

- Köszönöm, nagyon köszönöm.

No, már erre aztán hangosan kitört a hahota. Ákos bácsi egyet csavarint bajuszán nagy megelégedéssel, mivel a bomló tekintélyt fényesen sikerült visszaállítania. Aki legjobban gyõzi szóval, az a legnagyobb tromf mindenütt. Ezzel az egy ellenséggel ugyan könnyen bánt. Úgy agyonütötte viccel, mintha ott sem lett volna. Most már elmehet isten hírével, haza a - levéltárba, - ad acta...

Ez a kis bolondság aztán végképpen megállapítá a Kelemen-bankett renoméját, még az is azt fogja mondani holnap, hogy jól mulatott, kinek történetesen a foga fájt ma; - csak Mády restellte, hogy ezt az originális toasztot nem õ tartotta. Már az igaz, hogy minden jó gondolatot elkapkodnak elõle, hol Montesquieu, hol Thiers, hol Shakespeare, hol Botló Ákos.

Azaz, hogy marad biz ott elég eredeti gondolat neki is, amint azt majd még ma meglátja a világ. A lángész teremt a semmibõl. A »semmiben« pedig nincs hiány; az mindig terem a »valamibõl«.

Azzal ijedten kapott kaputrokkja zsebéhez, majd befutott a Melanie szobájába ott feledett kéziratáért.

...Abban a darab papirosban rejlett minden ereje, mint Sámsonnak a hajában, az volt neki az Aladin csodalámpája, mellyel fényt teremtett, mellyel várakat épített maga körül, annak élt, abban bízott, az foglalta el lelkét e napokban...

Melanie utána nézett az üvegajtón keresztül s ravaszul mosolygott, midõn látta, hogy az asztalon kikészített üres papirost mohó sebességgel csúsztatta zsebébe, aztán büszkén vetette föl fejét, felborzolván nagy aranygyûrûs kezével különben is égbe meredezõ haját, s égõ türelmetlenséggel pillantott órájára.

Pont nyolc óra volt.

Ezer villám! De szörnyû lassan megy ma az idõ! Mintha csak Kelemenék fogadták volna meg vendégmarasztalónak. Még két egész óra a fáklyászenéig!

Talpai alatt égett a föld, szemeiben ragyogott a tûz, homlokán kidagadtak az erek. Nem hiába hasonlítják a dicsõséget a naphoz: nagyon melegítenek már a közeledõ sugarai is...

Nem maradhat többé e helyen. El a magányba! Lelke ma nem bírja kiállani e prózai levegõt. Otthon majd elmulat a beszédével; habár nem is képes azt már könyv nélkül betanulni, az nem árt, ha minél többször átnézi; emlékezõ tehetségének sûrû rostáján keresztül mégis csak átesik néhány gondolatmorzsa.

Mády úr elõkereste sapkáját, botját és ürügyül hozva valami hirtelen eszébe jutott teendõjét, engedelmet kért elbúcsúzhatni.

A búcsúzáson egészen szerencsésen esett keresztül; egyéb baja sem történt, csakhogy szórakozottságból Kelemen bácsinak kezet akart csókolni, míg Melanie-t e mondattal vigasztalá meg.

- Szervusz, öregen! Reménylem találkozunk még ma...

Világos dolog, hogy tévedésbõl tette. Melanie-t nézte Kelemen bácsinak. Különben nem ütközött meg rajta senki. Mádytól fel nem tûnik az ilyesmi. Affektálja a szórakozottságot, mert az zseniális tulajdon.

Melanie egész az udvarra kikísérte, hol Mády úr belebotolván a lakomai csontokon rágódó Visztulába, az egy keserveset ordított, mi Melanie ideges természetére oly kellemetlenül hatott, hogy félájultan dõlt Mády karjaiba.

- Istenem! Bocsánat... Csak a fejem szédült el kissé... megijedtem...

- Én is! - viszonzá Mády. - Mit gondol, kisasszony, az isten szerelmeért! ha most ez a kutya beleharapott volna a lábamba... Pedig jogosan tehette volna.

Mády tagjain úgy végigborzongott a hideg e gondolatra, hogy szükségesnek látta a kabátját begombolni.

- Ajánlom magam.

- Istenem önnel! - búcsúzék az aggszûz érzékenyen. - Legyen szerencsénk minél elõbb. Isten önnel. Említette, hogy holnap, vagy holnapután egypár száz példányban nyomatja ki beszédjét. El ne felejtsen aztán hozni egy példányt. Isten önnel!

Mády óvatosan lépkedett a bozóttal, tövissel, lapufûvel bevont udvaron, annál is inkább, mert már erõsen esteledett s az egész épület környéke tele volt építõ anyaggal, mert mióta Kelemen bácsi csendbiztos lett, elkezdte javítgatni az ócska fészket; különösen az épület homlokzatának kellett a kõmûves, mert már szinte potyogott le róla a tégla a járókelõkre, úgyhogy akinek még kedve is lett volna tán... annak sem volt kedve ablakpromenádot tartani az »antik kisasszonynak.«

A kapun túl már bátrabb léptekkel ballagott, hõsünk folytonosan morogva magában:

»Ha az a kutya megharapott volna engem! Ha teszem azt, elharapta volna a lábamat! Hogy sajnált volna az egész vármegye! Hogy írtak volna nekrológot a lapok annak a lábamnak tiszteletére, amelyik már nincs. Milyen derék lett volna!« stb.

...És már szinte sajnálni kezdte, hogy a kutya el nem harapta a lábát...

Ilyen szellemdús eszmeláncolat kíséretében ért haza, hol egész arab kényelemmel nyújtódzott el díványán két meggyújtott gyertya világánál, félfekvõ helyzetben kívánván beszédjén végighizlalni lelkét - ki tudja már hányadszor?

Kihúzta azt zsebébõl most is, széthajtotta és - fájdalmasan felkiáltott. A papiros üres volt. A ráírt betûknek, eszméknek semmi nyoma sehol. Mintha az ördög keze egyszerre letörült volna onnan mindent...

A szerencsétlen férfiú sápadt lett, mint a kréta; nagy, kidülledt szemeivel mereven bámult a semmire, kezeivel lankadtan simítá végig a félelem verejtékétõl csurgó homlokát s kétségbeesetten markolt hajába:

- Megõrültem! Segítség! Rablók, gyilkosok!

A sánta Muci inas, ki a folyosón ácsorgott, meghallván ura belülrõl jövõ kiáltását a Matyi szakáccsal egyetemben, - uccu! szaladtak ki a folyosóból amerre láttak. A Matyi szakács haza sem jött reggelig; hanem a másikban mégis volt annyi vitézség, hogy az utcai ablakon be mert pillantani; de bizony mégis kíváncsi volt rá, mint ütik agyon ott benn a tekintetes urat...

Mády megpillantá az inas bámészkodó pofáját ott kinn az ablaknál.

- Mucikám, fiam, gyere csak be.

- Nem biz én. Zsiványok vannak ám ott.

- Hol, te szamár? Gyere be, mutasd meg, hol?

Muci megcsóválta a fejét és elszaladt az ablaktól.

- Megy bizony a mennydörgõs ménkõ! - kiáltozott az utca közepérõl.

Õt sem a gólya költötte, hogy most bemenjen. Látja õ amit lát. A tens úr ábrázata nem hiába hagyta el piros színét, se nem ordítozott hiába gyilkosokat. Dejszen nem jó sor folyhat odabenn, se nem szilvóriumra instálják most oda Mucit. Ami pedig nem szilvórium, az úgyis haszontalanság.

Mády kinyitotta az ablakot s érzékenyen könyörgött makacskodó szolgájának.

- Mucikám, édes fiam! Ne szaladj! Csak a szemedre van szükségem. Neked adom a nagy tajtékpipámat.

Ez megállította Mucit. A’ már nem tréfa, ha a szemét oly elõnyösen értékesítheti az ember. A tajtékpipa megédesítette a halál eszméjét és visszavezette az engedelmességhez.

Nagy félénken beballagott az ura szobájába.

- Hol az a pipa? Na, itt a szemem, melyiket akarja kiszúrni a teins úr?

Aztán félénken tekintett az ágy alá; de sem rablót., sem gyilkost nem bírt felfedezni sehol.

Mády még akkor is görcsösen tartá kezében a szerencsétlen papirost.

- Nézd meg ezt, s mondd meg, micsoda ez?

- Hm! Hát a bizony egy árkus papiros.

- Mi van rajta? - riad fel a magából kikelt Cicero.

- Üm! Hát mi volna? Semmi!... - vigyorgott Muci.

Mády irtózatos erõvel ragadta torkon e szóra.

- Hazudsz, gazember! Hát az én beszédem hova lett róla? Annak ott kell lenni rajta. Azt nem nyalta le róla a macska. Az én dicsõ, az én édes, az én pompás beszédem, az én örömem, az én boldogságom! Mindjárt megfojtlak!

- Er-esz-szen - hörgé Muci. - Most már jobban megnéztem, nem bánom már én hát... ott van... rajta van a... beszédje.

A félig tébolyodott ember lázas örömmel ölelte át Mucit.

- No, ugye látod? Ugye látod? Megvan, ott van... Csak én nem láttam. Ugye, hogy nem ámítasz? Mai nap már nem csinál csodákat a Krisztus, a vizet nem változtatja borrá, s a Mády Károly beszédét vízzé - akarom mondani tiszta papirossá. Ugye nem? Szólj hát Mucikám, édes kedves sasszemû Mucikám! Olvasd fel nekem azt a beszédet hangosan. Te nagy talentum vagy, Muci, én téged emberré csinállak. No, olvasd már hát!

A nagy talentum bámulva nézett urára. A’ bizony megbolondult! Elhagyta az a kis esze is, amije volt, mert tiszta ésszel csak nem kívánná tõle, hogy onnan olvasson neki, ahol semmi sincs, mikor még onnan sem képes elolvasni a betût, ahol van. Õ sem bölcs Salamon, hogy mindent tudjon, még azt is, amit nem tanult. No, már itt nem segít senki, csak a doktor.

A jó Muci lelkén keresztülizzadt egy kis keresztényi érzelem, melynek elõidézésében nem kis szerepet játszott a tajtékpipa; fogta hát magát, úgy tett, mintha olvasni akarna; de amint Mády karjából kimenekült, hirtelen kiugrott a szobából s szaladt doktort keresni.

Mády kezére tapasztá homlokát, s amint izgatottsága fogyott, gondolkozni kezdett.

A sors keze ez! A végzet odaszegõdött Botló Ákoshoz és demonstrálni kezd ellene... Pedig hát õ sohasem vétett a sorsnak semmit! Õ elösmeri, hogy a sors a legnagyobb szónok, mert neki vannak a legvastagabb argumentumai. Hát a sors meg minek agyarkodik az õ mûködése ellen? Minek avatkozik bele, minek csinál az õ tintájából láthatatlan »Wasszerdrukkot.«

...Csak legalább »impurumot« hagyott volna magának! Ne lett volna annyira hiú és circumspectus, hogy a sok javítás és tollrágás tanújeleit elégesse. Nem állna most a kétségbeesés tornyának legtetején. Oh, istenem! Mi lesz most már belõle? Ki fog szónokolni ma este és mit?

Roppant skandalum, fekete gyalázat, égreszkettetõ malõr!

A fél országban elmegy híre, hogy Mády Károly megszökött az oráció elõtt! A második Demosthenesbe belerekedt az elokvencia! Mádyból kifogyott a mondanivaló! A legnagyobb hordónak kiesett a feneke!

Oh, ezt a gyalázatot nem lehet elevenen megérnie!

De ha mindezt még ki is lehetne parírozni! Ki pótolja vissza neki azt a nagy dicsõséget, azt az örök babért, melyet lelkében elképzelt? Oh, úgy fáj, olyan nagyon, nagyon fáj lemondani arról!!

Inkább megöli magát.

Denique, még a nagy diplomata sem barikadírozhatja el magát minden eshetõség ellen, még abba is bele mer kötni a magasabb égi hatalom.

Milyen jó lett volna a régi indus szokás szerint belevésetni az egész beszédét a Muci hátába. Csakhogy akkor a Muci hátát bizonyosan kicserélte volna a sors a Melanie arcával, amelyikre pedig nincs írva semmi, csak az: »hunyd be szemedet!«

Melanie-rõl eszébe jutott, hogy még délután ötkor megvolt a beszédje. A jó lánynak még fel is olvasta. Hogy lelkesedett rajta szegény! Oh, ennek a lánynak fölséges szíve van! Kár, hogy nem férfi. Milyen jó mamelukja lenne belõle! Egész áhítattal hallgatta minden szavát! Oh, hogy azokból a nagy szavakból nincs már semmi! Mintha csak vízió, fantom lett volna minden...

E pillanatban Mády hirtelen felugrott. Egy eszme cikázott agyán keresztül. Egy csónak a kétségbeesés tengerén. Bele is ült abba a csónakba azonnal.

Az a beszéd nem lehet elveszve. Azt õ ott hagyhatta a Melanie toalett-asztalán és más papirost csúsztatott helyette zsebébe. Bizonyosan, bizonyosan!

- Heuréka! - ordított fel örömteljesen, s nyitva hagyván az egész épületet, futott a népesedni kezdõ utcákon Kelemenék felé.

Az utcák pedig azért kezdtek népesedni, mert a kisvárosi publikum szereti a potya látványosságot, ingyen szórakozást. Jólesik az a kis füst, mellyel lefüstölik bizonyos nagy emberekrõl a kisszerûséget. Hadd jusson valami kevés az õ orrának is! Úgyis neki fog majd kelleni prüszkölni legjobban a méltóságos úr érdemeitõl.

A külsõ utcákban már nem hullámzott a nép, ott már néptelen, kihalt volt minden, csak a kutyák ugattak eszeveszetten. Valami fontos keleti kérdés foroghatott szõnyegen közöttök, mert még a Kelemenék Visztulája is belebocsátkozott az általános vitába, természetesen a becsukott kapu mellõl.

»Hau... vau!«

Mády kongó léptei kísértetiesen visszhangoztak az éj csendében.

Lihegett a fáradságtól. De mit neki a fáradság? - elõtte sokkal magasabb cél lebegett, mintsem a haszontalan dibdáb földi sanyarúságokat észrevehette volna; csupán a kutyák ellen reszkírozott meg egy kis keserû eszmemenetet.

De hát minek is akadékoskodnak az útjába, adta szemtelen kutyái! Vagy legalább valami botot hozott volna magával, mert ezeknek ugyan hiába magyarázná szóval, hogy könyörüljenek rajta, ne ténferegjenek az útjába, ne kapkodjanak a combja után, majd inkább holnap ide küldi nekik Mucit ha már olyan nagy gusztusuk van emberlábra; azt haraphatják amennyit tetszik, annak úgysem árt, mert sánta; - hanem most az egyszer eresszék békességgel, mert a méltóságos fõispán úr van itt, aki könnyen oráció nélkül maradna, ha egy óra alatt meg nem járja Kelemenéket...

Persze a veszett állatban nincs annyi parlamentáris érzék, hogy az ilyenekre hallgasson; hanem megállj, beste isten teremtései! majd befütyül õ azoknak a holnapi gyûlésen!... Olyan szájkosarat indítványoz, hogy a sintér is megsiratja õket...

No, de már nem messze van céljától.

A Kelemen-ház már ott feketedik; az ablakok ugyan sötétek, jele, hogy a vendégek alkalmasint a fáklyászene kedvéért eloszlottak, s a család lefeküdt. Nem tesz semmit! - ha lefeküdtek, majd fölkelnek! Ilyenkor nem adhat az ember sokat az etikettre; fölzavarja, ha úgy alusznak is, mint a bunda.

Hála istennek, még nincs elveszve semmi. Még elég bõven kifutja az idõbõl, elkérni a beszédet s visszamenni. Ojjé! Hiszen még a menet csak háromnegyedóra múlva kezd szervezkedni. Addig még ki is szíhat otthon egy csibuk dohányt...

Eközben egészen odaért a házhoz, megtörülte izzadt homlokát kabátja ujjával s nagyot lélegzett. No, csakhogy itt van. Íme, a nagy diplomatákba bele mer ugyan kötni az égi hatalmasság, de azért azok nem hagyják ám magokat könnyen lefõzni.

Azzal felnézett a borongós égre, mintha a polemizáló felsõ hatalommal diskurálna.

- No, ugye eljöttem a beszédért? No, ugye kemény gyerek Mády Károly?

Aztán kevélyen lépett egyet oldalt és olyan egyenes jó irányban lépett a - malteres gödörbe, hogy csak akkor vette észre, mikor már a szürke fluidum összecsapott mirabeau-i alakja körül.