A FOTOGRÁFIÁK REGÉNYE

1873

Öt arcképem van tõle.

Olyan szép kis mosolygó gyermekleány volt. Ez az akkori arcképe. A szép gömbölyû, piros pofácska mint a barackvirág, a kis elkényeztetett szájacska széthúzva görbére, úgyhogy a biggyesztett ajk szépen befödi a kis szemölcsöt, mely alatta van, s mely olyan jól illik a gonosznak! Az ábrándozásnak indult kék szemben ott játszik az a végtelen nagy pajkosság, amely a gyermeknek sajátja. A boldog gyermeké, s mely talán csak azért van ott, hogy az életnek legyen mit letörülni onnan a bánat szivacsával. A gesztenyeszín gazdag haj egyszerû fonadékban omlik alá, mintha mondaná: a tizenkét évnek még nincsen hiúsága.

Éppen tizenkét éves volt akkor Lórika. Már annak talán nyolc éve is, ahogy fotografírozták. Valami kóbor kisvárosi mûvész remekelt rajta. A mama ígért neki szép ruhát meg nagy képeskönyvet, amibe ördögök lesznek festve, ha öt percig mozdulatlanul belebámul abba a csodálatos fekete ágyúba, amely mögé félve búvik el a nagy kendõ alá a fotográfus bácsi.

Megállotta nevetés nélkül, mint Napóleon Lulu a sziámi követség fogadtatását, és talán megkapta mamától a szép ruhát. No, az ördögökkel telefestett könyvet hogy megkapta, azt bizonyosan tudom. A sors ajándékozta meg vele, aki mostohaanyja volt Lórikának.

A másik fotográfia mint felnõtt hajadont ábrázolja. Egész négy évvel készült késõbb az elõbbinél. Milyen változás! Hosszú uszályos, fekete-fehér csíkos ruha foly le délceg termetén: a gesztenyeszín haj megbarnult s mesterkélt fonatai közt három sor fehér gyöngyöt mutat. Aladár szereti úgy. A gömbölyû arc meghosszabbodott, s ha nem is olyan szép már mint azelõtt, de sokkal méltóságosabb. Aladár legalább úgy találja. Homloka nem magas és pattanásos, arca kissé keskeny a homloknál s egyre szélesebb lefelé. Ez különös ugyan, de Aladár éppen ezt a különösséget imádja. Könnyen lehet, hogy az õ kedveért nõtt ilyen alakúvá. Mert nem lehetetlen, hogy Aladár kedve ellen semmit sem tesz az isten. Mikor olyan nagyon-nagyon kedves...

Oh, szép arc ez most is nagyon. Tessék csak jól megnézni! Szûzies szendeség a régi pajkos, most pedig lesütött szemben. A kedves vonásokon valami nemes kedélyesség, valami szilaj dac és nõies lágyság, mely fenséget kölcsönöz azoknak. Olyan õ, akár egy Zrínyi Ilona. A hófehér nyakról hanyagul csügg le a nagy medaillon. Aladár haja van benne. Kezében pedig ott lóbálódzik a cvikker. Azt már nem szereti Aladár. Hanem juszt, azért is.

Ekkor már tizenkét példányban vétette le magát Lórika. Mégsem jutott minden udvarlójának. Bánja az ördög! Nem törõdik õ egyikkel sem, csak Aladárnak jusson. Az az õ egész világa.

Aladár is szerette Lórikát. Volt valami elõkelõség a tartásában, ami eltaszította és vonzotta az embert egyszerre. Olyan volt, mint egy szép festmény, amelynek még hibái is elragadók. Aladár is éppen úgy szerette, mint egy szép bizarr festményt, amit szobája falára készül akasztani. Ha látta maga elõtt, ellenállhatatlan hévvel tapadt rá tekintete, lebûvölve figyelmét, akaratát, gondolkozó tehetségét éppen mint egy szép festmény; ha pedig nem látta, nem gondolt rá, s ha felidézte néha emlékét egy-egy múló perc, az nem fájt neki, nem égette, csak lelkesítette.

Lehetetlen volt õt nem szeretni.

Termete deli volt, hangja csengõ, jelleme szilárd. Egy darab földre dobott paradicsom. Mikor olvadott a szerelemtõl, olyan volt mint Ronow Ágnes, családi körben mint Bornemissza Anna, a társaságban mint Lola Montez... közönségesen pedig mint egy kis ördög.

Aladárnak azért tetszett, mert olyan kis ördög volt.

Társadalmi állására nézve közepette állott a valódi uraknak és a bocskoros nemeseknek. Ezekhez õ nem akart tartozni, amazok pedig õhozzá nem. Édesmamája típusa volt az úgynevezett garasos arisztokráciának: kedves, tõsgyökeres magyar asszony, annak minden erényeivel és hibáival, kire ráragadt némi elõkelõ máz, mely olyan nagyon rítt le róla, mintha valaki sallangos dohányzacskójára lantot hímeztetne sárga-fekete sáfollyal; no, meg az is nagy hibája volt, hogy az anyatermészet is valóságos lányos mamának, telivér garde-dame-nak alkotta.

Nagyothalló is volt egy kicsit a jó ténsasszony, rövidlátó is, de azért a mosolyt, kézszorítást észrevette a csírájában, s ha a beszélgetés fonala letévedt a jó idõjárás orsójáról, nyomban észrevette, s a legérdekesebb suttogás közé sietett pontot csinálni:

- Nézz csak ki, fiam, Lórika. Hová lett az az akasztófáravaló kis Gyuri?

A kis Gyuri volt a ház legapróbb csemetéje. A kedvenc. A kis lángész. A család büszkesége. A nagyságos mamáék leendõ istápja, amire azonban a kis Gyurka nem látszott valami nagyon számítani, mert már kétszer próbált beleesni a kútba. És vagy háromszor pottyant le a létráról, melyre verébfészkek után bátorkodott a kis nagy vitéz.

Bizony szegény Lórika sokat szenvedett a mamától.

Ha a regény közepén, a Paul de Kock-féle helyeken egyszerre el volt nyírva a legérdekesebb két lap, ott bizonyosan a mama keze járt. Ha a szûkre parancsolt ruhaderék oly bõnek került haza a szabótól, hogy a hét egyiptomi kövér esztendõ is belefért volna, az is a mama dolga volt.

Ha valami demokrata mulatságra volt Lórikának kedve elmenni, s a rudas ló, a Miska kocsis kacskaringós esküdözése szerint, hirtelen megsántult, úgyhogy nem lehetett befogni, oda is mama vitte a betegséget.

Mama volt megölõ betûje minden jónak, minden szépnek, minden mulatságosnak.

Õ választotta a barátnõket és udvarlókat leánya számára. Már az igaz, hogy kitûnõen értett ehhez a mesterséghez: olyan finoman elmarni ínye-ellenes fiatalembert a háztól, hogy az szegény maga is azt hitte, miszerint mamától maradt el; egy kis figyelmetlen megérintése az illetõ flótásjelölt fogyatkozásainak egészen megtette a hatást. Ha pedig az sem használt volna, jutott a nagyságos mama »Conversations-lexicon«-jából drasztikusabb szer is, amitõl a jóhiszemû udvarló ajkain egyszerre jéggé fagyott az imádottjához röpkedõ sóhaj szerelemterhes lehelete. Ilyen szer volt õnagysága vasvillás szeme, különféle szabású grimaszja s végszükség esetén aztán »nyílt felpattanása«.

Aladár nem tartozott a kimustrálandó gárdába.

Egyik hõvérû barátja kópéságból elmesélte a mama elõtt, hogy valamelyik õsanyja nõvére volt a madagaszkári királynak, gróf Benyovszkynak: van is ott a madagaszkári szigeten egy hirtelen vármegye, mely egyenesen Aladárt illetné mindenestül, ha valami fogas prókátornak kerülne kezébe ez a captiosus kérdés.

Ezt azután sohasem feledhette õnagysága: az a madagaszkári vármegye sohase ment ki többé az eszébõl. Aladárt végtelenül szerette azóta. Õ lett a fiatalság példányképe. Egy úr a »több úr« közül. Okos, mívelt fiatalember, aki megél a jéghátán is. Természete is éppen megegyezik a Lóráéval. Egyforma bolond mind a kettõ! Szép összeillõ pár lesz belõlök!

Ebbõl az idõbõl való a harmadik kép. Tiszta fotográfia! Gondolom Borsosé.

A szép Lórika ott áll a virágállvány mögött és sugárzó boldog arccal nyújtja kezét Aladár felé, aki egy közönséges kerekarcú, boglyasfejû nagy gyerek. Csodálatos, hogy mit tud rajta szeretni! Nem is nagyon látszik érezni a mamlasz, hogy milyen fontos dolog az, ha az embernek szeretõje odaengedi pingáltatni képét, saját arca mellé. Pedig hát ez olyan nagy bankó, amit csak a házasság vált be »aprópénzre«, talán azért aprópénzre, hogy legyen mivel kifizetni a férjek bizalmasságát.

Hanem iszen igaza is lehetett Aladárnak.

A sorsnak semmi köze ahhoz, hogy kiket festett a fotográfus egy képre, õ nem törõdik azzal, hanem külön dobja õket, ha kedve tartja. A sors nem szereti az utánnyomatokat, nem plagiator, hanem megtartja a maga eredetiségét mindenütt mindenben.

Mikor már ott csillogott a jegygyûrû ujjaikon, az elsõ szerelmi csók emléke ott égett arcaikon, akkor egyszerre felkerekedett s odadobott a paradicsomba vezetõ útra akadálynak egy vén porosz bárót.

Gondolom Stallenberg Maxnak hítták.

Nem volt neki ugyan valami tetszetõs fizonomiája, amivel hódítani lehetett, hanem hozott ahelyett hazájából egy tarisznya aranyat, amivel gyõzni lehetett.

Itt aztán vett egy ötszáz holdas birtokot, egy ócska kastélyt négy lovat a tilburyja elé és csináltatott egy libériát, amibe valami lompos parasztot bújtatott kocsisnak.

Ismerte már az embereket.

Persze, hogy mindenütt szívesen látták a lányos házaknál.

Lórikáékkal is megismerkedett. Neki is nagyon megtetszett az Aladár ideálja. Hogyne! mikor olyan gyönyörû porosz szabású arca van. Aladár nem vette neki rossz néven, hiszen ott a jegygyûrû az ujján, és ott a falon a kép, mely összecsatolja õket örökre.

Max báró hanyag eleganciával meg is nézte azt egy ízben cvikkerén keresztül, és arról gondolkozott, hogy az egyik alakot le fogja onnan vakarni. Nem ismerte még a szerelem erejét.

De azért hozzálátott a kivakaráshoz, és a nagyságos mama segített neki.

Aladár már többé nem volt derék, mívelt, zseniális fiatalember, Lórikához illõ võlegény; Aladár »lump« volt ezentúl a mama szemében, akibõl sohasem lesz semmi. Õ ugyan hozzá nem adja leányát, inkább küldi a kolostorba! Ide ugyan az õ házába ne tegye többé lábát! Mit ártogat az õ Lórikája szerencséjének?

Max úr úgy tett, mint szerencsés földije Bismarck hg.: veni, vidi, vici. Egy szép reggelen elõszámlálta valamennyi õsét, valamennyi jó tulajdonságát, valamennyi jövedelmi forrását, és megkérte szüleitõl Lórika kezét. Azt a kezet, amelyiken ott csillog már a jegygyûrû s amelyik Aladár felé van nyújtva a szép aranyos rámájú képen.

A szülõk szíve dobogott az örömtõl és meghatva rebegtek valamit részint a nagy szerencsérõl, részint föltétlen beleegyezésrõl. Hogyne örültek volna, mikor olyan nagyon szerették a szép Lórikát, akibõl most már »nagyságos báróné« lesz.

Lórika pedig elsápadt, összeszorította fogait és azt mondta:

- Nem. Sohasem!

Hanem hát ki hallgatna egy gyermek szavaira? Tudja is az, mit csinál? A természet azért rendeli a karót a gyenge paszuly mellé, hogy egyenesre növessze. A szüle is azért van, hogy támogassa gyermekét, hogy érzelmeinek kertjébõl kigyomlálja a katángot, gyomot, kakukfüvet és egyéb ártalmas növényt, s azok helyére ültessen büszke amaranthokat, nemes kaktuszfajokat.

De hátha meg nem fogamzanak a talajban!

Az csak bolondos mese. Mindennek megvan a maga módja. Óvatosan, lassan kell elfonnyasztani az egyiket és óvatosan beültetni a másikat. Aztán az emberi szív is csak olyan, mint Max báró virginia-szivarja: ha nem ég, meg kell egy kicsit puhítani.

No, hát hozzá is fogtak a fonnyasztáshoz és a puhításhoz is. Az eljegyzési hír befutotta a vidéket. Aladár elbúsult rajta és elkezdett korhely lenni. Ivott, dorbézolt egész éjszakákon keresztül. Hideg, szótalan, mogorva lett, mióta nem volt szabad Lórikáékhoz menni. Ivott folytonosan. Nagy halottja volt, a - mennyország, azt temette be a tengernyi borba.

Lórika szüleinek jólesett az a sok szeszesital, amitõl Aladár szemei beestek, kék karikák közé.

- Látod-e a kedves ideált! No, ugyan volt kit szeretni. Azt a lumpot, országos korhelyt. Mily különbség: õ és a báró! Egy istentõl elrugaszkodott haszontalan fickó és egy kifogástalan gentleman!

De Lórikának hiába beszéltek akár szülei, akár idegenek Aladár viselt dolgairól; hiába rajzolták borzasztó színekkel a jövõt, mely mellette várna rá: õ nem nézett bele soha abba a panorámába, amit mutogattak, az õ lelkében másképp volt kiszínezve a jövendõ képe, és õ csak annak a képnek hitt.

És ezt nem lehetett tõle rossz néven venni.

Max báró azt tanácsolta, hogy jó lenne elvinni Karlsbadba, onnan õ sem fog hallani semmit Aladár felõl, sem az felõle. Az egész szerelem elmúlik egy szezon alatt, mint a füst. A távolság olyan, mint a szél, elfújja a füstöt.

Hanem azt alkalmasint elfeledték, hogy a szélnek még az a tulajdonsága is van, miszerint a nagy lángokat még nagyobbakra neveli...

A gondos szülék, bármily anyagi megerõltetésükbe került is, nem késtek elfogadni és végrehajtani Max úr tanácsát. Az bizony jó lesz! Hadd gyógyuljon ki szegényke mindenféleképpen. Hiszen olyan nagyon halovány most! Hadd legyen belõle pirospozsgás menyasszony az új borra!

Azt gondolták, hogy a szerelem is olyan, mint Max báró parókája; ha az embernek alkalmatlan: leveszi, más színûre festeti, eldobja, összetépi.

Lórika szabódott, nem akart Karlsbadba menni. Hiszen olyan jól esik azt a levegõt színi, amit Aladár szí. A lehelet elröpül, eloszlik, beleolvad a miriádnyi levegõrészek közé. Aladár azt lélegzi be: õ is viszont. És mégis azt mondják neki, hogy az orvos levegõváltoztatást tanácsol. Õrültség! Elhagyni azt a levegõt, amely üde, édes, a többiért, ami mind ölõ méreg!

A nagy szerelem óriásinak növeli még a semmit is, ha veszti, ha nyeri.

Lórika apja kemény ember volt, aztán olyan nagy bolondja volt Lórikának, hogy még erõszakos eszközökhöz is szívesen nyúlt boldogságaért. Erõszakkal hurcolta el Karlsbadba, mert hát a fogat is jobb egy rántással húzni ki, mint lassan feszegetni; - jobban fáj ugyan, de csak egy pillanatig. A levelezést is eltiltotta. Ne legyen egyetlen gyökér sem, mely összekösse a múlttal a nagyrahivatott gyermeket. Milyen nagyszerû jövõnek néznek elébe! Egy báróné a Bogozy-családban. A kis Gyurika, ha megnõ, milyen charmant dialektussal fogja emlegethetni: »testvérrem a bárróné.«

Lázas büszkeség fogja el a szülõk szívét, ha a bálványozott gyermekre gondolnak. Az anya és Max báró folytonosan ott voltak vele, az apa pedig minden két hétben elutazott hozzá egyszer, hogy megcsókolhassa azt a folytonosan halványuló-halványuló bizarr arcot. Ugyan mi baja lehet? Most még egy kicsit búsul az otthonért. No, majd jobban lesz. Aladárt már - úgy látszik - elfeledte. Sohasem emlegeti. De hát akkor mi szedi le arcáról egyenkint a szép piros rózsákat? Mintha valami titkos féreg rágna életgyökerén... Ki tudná azt, mi van a szívben a hamu alatt! Hátha mégis az a fickó? Csak már egyszer agyoninná magát!

Az pedig nem itta magát még agyon: a bánat és bor lassan öl csak.

Egyszer ott iddogált már harmadnapja egy kurta korcsmában, keservesen mulatott, egy szál cigány húzta neki a szomorúbbnál szomorúbb nótákat részegen. Olyan nagy lump volt már, hogy a társai is elhagyták, s a muzsikáló cigányt kellett megfognia ivócimborának.

A levélhordó jött be, levelet hozott neki; tudta már, hol kell õt keresni.

- Nem kell, ide ne hozd, semmi sem érdekel már. Húzzad, more, a jövõ hétig. De meg ne állj! A jövõ héten majd átmegyünk a szomszéd csárdába.

A levélhordó mégis csak odadobta a levelet az asztalra.

Aladár odatekintett részegségtõl keresztbe fordult szemével a ledobott levélre.

Hát azokat az édes, kedves, rendetlen kuszált vonásokat látta ott, mik szebbek a szeretõ szemnek Correggio festményeinél; mintha a tündér nimfa írt volna fel oda egy varázsregét - azokat a vonásokat, mik költészetet kölcsönöznek a hideg papírnak, mik megeszményítik, lebilincselik a gondolatot.

Reszketeg kézzel tépte fel a borítékot, és kiesett belõle ez a - negyedik fotográfia.

Azaz hogy nem éppen ez - hanem egy példány a Lórika karlsbadi arcképeibõl.

Oh, fordítsátok el szemeteket e szemrehányó arcról! Elkárhozik, aki reá néz.

...A karcsú, délceg termet meghajolva, a szem mélyen beesve, a halvány arcon elöntve a tengernyi bánat. Megkapó fájdalomfelkiáltás az egész alak. A szemek fénye megtört, semmi kifejezés bennök többé; mintha az égé volnának már... Szenvedõ angyal, aki a mennybe akar röpülni, de még egyszer visszasóhajt a föld után. A fekete medaillon még most is nyakán van, finom összhangban a fekete moiré-antique selyemruhával, mely bõ redõzetben foly le soványaknak látszó tagjain. Az egyik keze szívén nyugszik, mintha mutatná, hogy ott belül fáj oly nagyon valami... a másik keze Székács imakönyvét látszik eltolni az állványról, mintha mondaná, hogy abban sincsen már elég vigasztalás... csak a homlokon van még meg az a sötét vonás, az a szilaj dac: »nem, sohasem«; de azt is elönti valami szelíd, melankolikus glória, mely kér, mely átkoz, esdekel és mennydörög, mely azt látszik kiáltani az istennek: »Hol vagy hát, ha vagy? Ide gyere! Én vádollak téged! Minek teremtetted a szívet ilyenné!«...

Az Aladárnak küldött kép alatt oda volt karcolva kötõtûvel ez az egy szó: »szeretlek.«

Ez az egyetlenegy szó. De abban benne volt minden.

A fiatalember kiitta, ami még bor volt poharában, odatette a negyedik arcképet a többi három mellé szívéhez, azután eljött hozzám és azt mondta nagy alázatosan, hogyha lehet, vegyem meg összes birtokát ötezer forint készpénzért, de rögtön; másképp tízezret is megérne.

Megalkudtam, jó vásárt csináltam vele, kiállítottuk az okmányokat, kifizettem, azzal szépen kezet szorított velem és elment. Sem azt nem mondta: hova megy, sem azt: hogy mikor tér vissza...

Hírét sem hallottam többé; mintha a föld nyelte volna el és szõlõtõke nõne valahol a csontjaiból.

Egyszer aztán, úgy félév múlva, csak beállít szobámba egy cvikkeres divaturacs, aranygombos botjával szelesen hadonázva maga körül.

- Hollá! Hogy az ördög vigyen el, ha nem te vagy az, Aladár. Szervusz! Ülj le!

Aladár nem várta be a kínálást, hanem hanyagul vágta magát legtisztességesebb pamlagomra és egyenkint szedegette fel sáros lábait törökösen maga alá.

- No, persze hogy én vagyok. Legalább valószínû.

- De hát hol a pokolba jártál?

Aladár leverte elõbb szivarjáról a hamut, azután andalogva megforgatta nagy brilliantos gyûrûjét és azt a vékony arany karikát mellette.

- Hja, pajtás, az igen hosszú és unalmas história. Innen egyenest Baden-Badenbe mentem, ott aztán nyertem a te ötezer forintoddal kétszázezeret és most jövök vissza, hogy elvegyem menyasszonyomat, akit szegény legény koromban nem akartak hozzám adni szülei. No, útközben egy kis mulatság kedveért még meg is választattam magamat országos képviselõnek. Bagatelle! Csak harmincezer forintomba került.

Azzal nagy begyesen orrom elé vágott egy nagy csomó ezres bankjegyet, egy mandátumot és négy fotográfiát.

- No, látod! Hanem ez még nem minden. Még a történet csak most kezdõdik. Ennek a négy fotográfiának van egy eredetije...

Végignéztem emberemet tetõtül talpig, amint ott állott elszédülve a nagy sikertõl, mellyel a szerencse istennõje megtréfálta - és ezt mondtam neki:

- Tudom. Csakhogy még nem egészen teljes a gyûjteményed. Majd mutatok én ahhoz még egy ötödiket.

Azzal kivettem szekrényembõl az utolsó képet.

Azon a képen pedig le volt véve a szép Lórika halva.

...A kis kezek megdermedve és elburkolva a selyem halotti lepel által, csak a jobb kéz keskeny nagyujjacskája kandikál ki egy helyen; a beszédes száj, az élénk kék szem becsukva örökre, a felbontott fekete hajon menyasszonyi koszorú: szinte reszketni látszik a négy viaszgyertya között. Az arc már alig ismerhetõ fel, elfonnyadt fehér liliom... csak az alsó ajk alatt feketedik a kis bûbájos szemölcs. Egy ismertetõjel, amit a halál megkímélt és magával vitt az életbõl. A medaillon Aladár hajával most is ott függ keblén, mely már megszûnt dobogni, és nem melegszik fel soha többé. A homlokon is megmaradt a szilaj, dacos vonás, mintha még a halálban is mondaná: »nem, - sohasem.« Oh, milyen gyönyörû halott! Az elröppenõ lélek egy-egy nagy szemrehányást vitt a mennybe, amit majd felhõ alakjában látunk meg fejünk felett.

Aki gyógyította, a tudósképû karlsbadi orvos, dr. Pipifax, ki is sütötte, hogy hát tulajdonképpen miféle betegségben halt meg: gondolom átfázástól eredt tüdõsorvadásban. És ebben meg is lehet nyugodni, ha a doktor úr mondja. A tudós úrral különben is bajos volna elhitetni, hogy másféle betegség is van a nap alatt, mint az, amit az »ars medica« jónak látott diagnosztizálni.

Aladár soká nézte a képet, egy könny sem esett ki szemébõl, csak vonásain kezdett elterjedni valami kékes ónszín, mely szokatlan keménységet kölcsönzött azoknak. A kétségbeesés heroizmusa volt ez.

Megtörülte batiszt kendõjével homlokát és hanyagul visszanyújtotta a képet.

- Enfin! Ezzel most már hát ez a történet egészen bevégzõdött.

Én csak néztem rá bámulva és vártam mi fog történni.

Az én Aladárom végigsétált a szobán vagy háromszor, figyelmesen megnézte vaskályhám ügyes szerkezetét, azután megállt elõttem és megfogta kabátom gombját olyan fiziognómiával, mint egy börzespekuláns.

- Hallod-e, bruder! Gondoltam valamit. Add vissza azt a félév elõtt eladott birtokomat tízezer forintért. Ezt a többi pénzt pedig oszd szét, amint akarod, jótékony célokra az én nevemben. Már a mandátummal majd csak magam gyújtok pipára. Megértettél?

- Tökéletesen.

Azután keserû, ironikus mosollyal tette hozzá:

- Ehhez a fotográfiai-gyûjteményhez pedig szerezd meg hatodiknak Lórika szüleinek arcképét. Azokét a szeretõ, feláldozó, gyöngéd szülékét, akik olyan nagyon gondot viseltek lányukra, hogy szépen, csöndesen meghalt a nagy gondviselésben. Így aztán egészen teljes lesz a kollekció. Adieu!

Azzal ott a szobámban félrevágta divatos flórenci kalapját és csendes fütyörészés közben ballagott a legelsõ - csárdáig.