|
(F. F. úrnak ajánlva)
Egy hét óta folytonosan iszom.
De hogy senki se irigyelje, hát megmondom, hogy orvosságot,
de hogy senki ne is sajnáljon, hát kijelentem, hogy ezt a bolondot sem a magam
akaratából teszem, hanem csak öntik belém mások. Az õ lelkök rajta, ha valami
bajom támad tõle!
Mikor még a »Nógrádi Lapok« múlt számát nyomták, olyan
pirospozsgás, kövér gyerek voltam, mint akár »Mohácsi bácsi«, most pedig olyan
halavány, sovány ember vagyok, mint - teszem azt - Pálffy Albert.
Ebbõl tehát világos, hogy azóta megsoványodott a gondolkodásmódom
is: nem is merek most akkora robostus alakot elõkaparítani tárcának, mint
Sramko; - az orvos megtiltotta a vastag ételeket. Pesti élményeim
eldorádójából, a Steiniczbõl lenne jó talán egy kép? Úgyis most van a pikáns ételek szezonja! Igen,
de most van a kolera is! Nem szabad a falusi férjek vágyainak alvó oroszlánait
felébreszteni. És mégis olyan jól esnék írnom rólok, kikrõl betegségemben
álmodtam. A hunyorkáló Viktorról, ki egy új váltógazdálkodási rendszer
alapját vetette meg...; az ábrándos Nettirõl, ki hû tudott lenni, mert nem
szeretett; a karcsú Zsanetrõl, ki megcsalt, mert imádott... és ez mind elmésen
van indokolva; a fräulein Alphonsinérõl, ki minden nógrádi atyafit azzal bûvöl
el, hogy szellemdúsan tud belekötni a palóc dialektusba. Én minden ellenségem
közül õt szeretem a legjobban. Mennyi szépség, mennyi zsenialitás egy rakáson!
Bátran bejárhatod a fél világot, míg
párját leled!
Mindmegannyi háládatos tárgy volna laptölteléknek, de
fájdalom, a »tárca« számára nem
háládatos! sõt inkább... de nem akarok indiszkrét lenni.
Aztán a demimonde eredeti jelenség, és szeretetreméltó, a
könnyelmûnek és nemesnek csodálatos keveréke.
Aki nem ösmeri, az gyûlöli, aki ösmeri, az megveti, aki
nagyon ismeri, az szánja a demi-monde-ot.
Én pedig szeretem õket és nem szánom.
Mert tudom, hogy az egy egészen sajátságos világ, melyben õk
élnek, egészen külön morállal, külön heraldikával, külön esztétikával, és õk
jól érezik magukat abban, meg vannak elégedve vele és boldogok.
- Én mindig tisztelettel emelem meg kalapomat elõttetek,
hallod Alphonsine, tisztelettel; és megiszom az egészségtekre egy üveg
medicinát, de nem mindig!
*
Biz a medicina utálatos dolog!
De ki tehet róla, mikor muszáj dolog. Az én kedves orvos
barátomtól úgy kikérdeztem mindent, hogy most már magam is beállhatok
láz-kúrálónak. Sok szépet elmondott nekem errõl a témáról, orvosi tanácsainak
sok hasznát vettem, - most majd viszonzásul én mondok el neki egy csalhatatlan
gyógymódot a láz ellen.
Koronkint ki szoktam járni a lóvonatú vaspályán egyik
barátomhoz, a barakk-kórház orvosához, Dr. Bothár Samu úrhoz.
Az én doktor barátom nagyon szereti csúnya mesterségét, bele
van bolondulva, különösen ebbe a mostani kolerajárványba, s reggeltõl estig
lesi komótsapkában, pipaszóval az utcaajtóban a kolerabetegeket. Ha sok van,
már szinte messzirõl mosolyog az ábrázatja elém:
- Szervusz, barátocskám. Jó, hogy jössz! Ma egy nagyszerû
Vorstellungot akarok neked megmutatni.
- Nem kell nekem. Nekem ne mutass semmit, mert mindjárt
visszaszököm.
Samu gyöngéden megfogja a kabátgombomat:
- Hüm, barátom, ez valami extra ordinarius, valami
delikatesz lesz, neked, beszélyírónak való...
Szuverén megvetéssel köpködök magam körül.
- Láttam már minden ördögöt. Bécsi természetgyûjteményt,
rothadt embert, lábtörést, doktorparókát, szép tündérarcú lányt a bonc-padon,
ide akarták adni prezentbe az egyik fülét, - hatlábú tehenet is láttam. Nekem
már nem mutathatsz semmit.
- Nix, nutz, mutatok neked egy eredeti kúrát, ha sikerül.
Itt van Fucha öcsém, láza van.
- Ah! A Fucha van itt?
Az olvasónak meg kell magyarázni, hogy Fucha, Dr. Bothár úr
öccse, nagyon derék, joviális fiú, iskolatársam, ki végtelenül szeretvén a
huszonegyezést, még valaha Selmecen neveztem el báró Fuchának, azóta annyira
rajtamaradt, hogy még az édesapja is báró Fuchának nevezi, amihez õ maga is
egészen hozzászokott.
- Hát igen, itt van az öcsém, és sehogy sem bírom a lázból
kigyógyítani: mindennap rájön délután öt óra felé és tart reggelig. Egészen
rosszul néz ki a fiú.
- No, ami természetes is...
- Nagyszerû tervem van vele: megmondom neki, hogy te is itt
vagy és hasonló lázad van, te is úgy öt óra felé szoktad kapni. Ha összehozlak,
te csak hagyj rám mindent, s ha kártyázni hí, légy rá készen, és kérjetek
kártyát.
Ráálltam. Fucha örült, hogy lát, panaszkodott, hogy csehül
van, aztán megkérdezte: szoktam-e még piketírozni, mire azt válaszoltam, hogy
szívesen játszom néhány partit.
- De nincs ám kártya! - szólalt fel a doktor.
Fucha dühös lett:
- Hát mi az ördögöt csináljunk így? Bevárjuk az ítéletnapot.
Vagy azzal a koponyával kuglizzunk a padlón, míg a láz megvesz.
- Tudjátok mit? - így a doktor. - Úgyis egyszerre jön a
lázatok, egyforma idõben, én magam sem bírom meghatározni, melyikre elõbb...
- Hm...
- Legyetek egyszer angolok, tegyetek ki tíz-tíz forintot, aztán
amelyikre elõbb jön rá a láz, és azt kimutatja fogvacogtatással vagy
reszketéssel: fuccs! a másik be fogja húzni a bankot.
- Gilt! - szóltam én.
Fucha
nem akart beleegyezni, õ rizikóra nem játszik a Jehovának sem, az öregapja sem
hallott ennél bolondabbat. Samu bátyja azonban háta mögé került s echt
hamisjátékosi fiziognómiával gyöngéden megdöfte a vékonydongájú pácienst, kinek
is ezen megdöféstõl kezdve folyton változék nézete ezen különös sport felül, s
szörnyen mágnásosnak találta azt.
- Also... én elvégre is nem
bánom, nos, akarod?
Szótalanul kitettük a tíz-tíz
forintot, s aztán az egyik is, a másik is összegömbölyödött a kanapé egy-egy
csücskébe, onnan néztük egymást, már ti. csak Fucha nézte nagy érdekkel arcom
változását, hogy mikor vacogtatom össze a fogaimat: õ majd csak kibírja -
gondolta magában; a klasszisban is mindig õ ütött földhöz, most sem lehet õ a
kevésbé kitartó.
Mikor már vagy két óráig ott
diskuráltam, s Fucha mindjobban kezdett halaványodni, a doktor meglapogatta
ütõereinket és az orrunkat.
Fucha feszülten várta a hatást,
melyet az én vizsgáltatásom tesz az orvosra.
- Adieu, parti! - szólt hozzám
Samu. - Legalább félórával léssz hamarább kész Fuchánál. Malõrben vagy!
- Nem hiszem - feleltem
legénykedve. - Majd meglássák. No, tégy a Fucha blattjára te is tíz forintot,
azt is tartom.
Azzal még tíz forintot tettem
ki. Samu kétszeres pénzt ajánlt fel ellenébe, de Fucha félretolta azt nagy
haragosan, hogy az õ blattján ne nyerészkedjék senki, õ nem tûr semmiféle
brodsitzert... Mindent tart õ maga.
Egészen belejött a játékdühbe,
csakhogy eközben már teljesen elkékült, s hol-hol megrázkódott egész testében,
majd vadul összeszorítván fogait, kétségbeesõ pillantással mérte meg koronkint
állapotomat.
Én egykedvûen pipázva
mosolyogtam a szeme közé, mely már elhomályosodni kezdett, s keresztbefordulva
a helyébõl kikelt arc felett tart szemlét, aztán végtelen merészséggel glédába
állt, mint egy császári baka.
Nagy heroizmus volt Fucha
öcsénkben.
Hõs volt, csak a játszmát ne
kelljen elvesztenie.
Mucius Scaevola szenvedése
suviksz ahhoz képest, amit õ kiállott, de azért nem retirált, nem adta meg
magát. Várta elõbb az én megadásomat.
És addig-addig várta, iszonyú
kínok között, mert semmi sem kínosabb, mint a kín visszatartása, míg egyszer
szépen beesteledett, s a nagy megerõltetéstõl egészen jobban lett, elmúlt a
láza.
- Gyújts gyertyát! - szólt
megkönnyebbült tagokkal - mert így nem veszem észre az ellenlábasom állapotát.
Kissé erõsen tartja magát. Úgy látszik, kemény fickó: hanem már nem soká gyõzzük
ugye?
Ekkor kacagtunk fel elõször mind
a ketten.
A doktor visszaadta szépen a
pénzemet, a megmaradtat pedig zsebregyûrte.
- Sose várakozzál, testvér! -
szólt mézédes malíciával. - Nincs itt senkinek láza többé, csak neked volt.
Hanem most már te is kigyógyultál. A honoráriumot is zsebretettem már. Kvittek
vagyunk.
Fucha pajtásom persze mérges volt amiért elbolondítottuk -
de láza csakugyan nem volt többé.
.......
Ha ünnepélyesen megígérem, hogy ezentúl az allopatákat nem
szidom - reménylem, Dr. Bothár barátom megbocsát azért a vétkemért, hogy ezt a
kis kalandunkat nyilvánosságra hoztam.
Különben is a leleményesség és az emberi jellemek
ismeretének ily zseniális applikálása az egyes bajoknál mindenkinél, de
különösen az orvosoknál megbecsülhetetlen és dicsõ tulajdon.
|