|
I.
Messze a
gyönyörű Ázsia közepében laktanak őseink, idestova hordozható
sátorokban; a föld gazdag volt és termékeny, a sűrű erdők zöld
lombjaikkal, a Don folyam ezüst tiszta habjaival ékesíték. Egyedüli épület az
egész Dontői Magyarhonban Magyarvár vala. Magyarvár elbeszélésünk korában
ritka remekmű volt, izmos bástyákkal, erős, vastag falakkal, fölébe
hét torony emelkedett. Legnagyobb építészi pompával ékeskedett az úgynevezett
»tanácskozási terem«, melynek gót ívei és remekül faragott szobrai bámulatra
ragadták a szemlélőt. E teremben szoktak tanácskozni a nép vénei. A hét
vezér most is itt ül, ajkaikról már elhangzott az esküszó. Az edény
előttök áll, melybe piros vérök összefolyt. Most a kápolnába indulnak
áldást kérni a magyar fegyverekre. Elöl megy Álmos, a koros, de deli fejedelem,
arcán mély barázdákat hagyott az idő, de szemeiből királyi erő,
büszkeség és bátorság sugárzik. A kápolnába érve félresimítja hollófekete
fürtjeit, melyek gazdagon férfias vállaira omlanak, s csengő érchangon
szól:
Dicső Hadúr!
Álmos, szeretett néped fejedelme szól hozzád, halljad meg buzgó imáját, mely e
nemzet jólléte s üdvére van irányozva. Amint tudod, mi elmegyünk megszerezni a
világreszkettető Etel tejjel és mézzel patakzó birodalmát a bájos Hunniát.
Tehát, dicső Hadúr! ki a csatákban velünk harcolál, és megengedéd, hogy
őseink babérkoszorúja díszítse a mi homlokainkat is, adj áldást fegyvereinkre,
s kövess célunk felé.
A nap eközben
jött fel a láthatárra s szokatlan fénnyel aranyozá meg a bérceket; a táltosok
örömtől sugárzó arccal jelenték a nap feljöttét s áhítatteljes hangon
rebegék: - Ha Isten velünk, ki ellenünk?
Az udvari
kápolnából kiérve a harcfiak lóra ültenek, mindenki megcsókolá utoljára a
kedves hazát, mindenki ajka egy »istenhozzád«-ot rebegett a földhöz, hol
gyermekéveit élte, hol szülei és rokonai eltemetve vannak. Álmos szeméből
is egy könny gördült ki, de csakhamar letörölte azt Hunnia emléke, s teljes
nyugodt hangon szólt:
Előre,
harcfiak, a szent határ felé!
És mentek
ők, mint a villám, bántatlanul, nem akadályozva senkitől.
*
Négy hete, ahogy
utazik már a magyar sereg. A Don folyam messze elmaradt tőlök, messze a
kedves bércek, a bájos ligetek. Oroszhon határi közt vannak, távolról egy sötét
pont látszik közeledni feléjök. A magyar sereg megáll s vizsgálódni látszik.
- Valami
birkanyáj lehet, és ha ellenség volna is, majd csak elbánnánk vele, ugye atyám?
- mond egy deli ifjú, kérdőleg függesztvén sötét szemeit Álmosra.
- Igen, fiam -
szól Álmos, komor tekintetét atyai szelídséggel váltva fel -, csak te vigyázz,
oldalom mellől ne távozzál.
- Árpád nem
szokott félni, atyám! - mond büszkén az ifjú.
Eközben ismét
csendesség lett, s a magyar leventék szótalan ballagtak egymás mellett. A
fekete pont mindég nagyobb kezdett lenni, s villogó dárdák tűntek ki a
távolból, a sereg meggyőződött, hogy az ellen. Most két férfi
vágtatott a szittya had elé, vastag, nehéz páncélban, villogó dárdákkal
kezökben.
A két orosz
rögtön a fejedelem elé vezettetett.
- Te vagy a
fejedelem? - kérdé az egyik.
- Én. És ti
kik?...
- Mink a hatalmas
kievi herceg követei vagyunk, ki, ha megadjátok magatokat, oly kegyelmes lesz:
meghagyja hitvány fejeiteket, barbár hazátlanok.
Töhötöm kardjához
csapott:
- Le velök! -
kiáltá dühösen.
- A követ szent
és sérthetetlen - szól Álmos. - Ti pedig, becsületes sima szakállúak, el fogtok
menni fejetekhez, s megmondjátok, a magyar fejedelem azt üzeni: míg kard lesz
az õ és népe oldalán, hódolni nem látjátok meg soha.
- Soha! Soha!
Éljen a fejedelem! - hangzott mindenfelül.
A követek
morogva s kedvetlenül távoztak.
Félóra
múlva összecsapott a két sereg, a nap lementeig harcolt mindkét rész bátran,
vitézül, eszeveszetten. A magyar gyõzött, az oroszok alázva hódoltak a büszke,
de gyõzelmében sem kevély magyar fejedelemnek.
.......
Este van, a
közel levõ egyház ringó harangjai megkondultak, sötét és nesztelen a táj, csak
Álmos tábori tüzektõl világította arca látszik az éj sötétiben: ott áll
méltóságosan, mint gyõztes oroszlán, sátra elõtt. Körötte ég felé emelt
ujjakkal a magyarokkal csatlakozott hét kun vezér, ajkaikról hangzik a távolba:
- Esküszünk, el
nem hagyunk...
II.
A kievi csata
után egyesülve a fekete kunokkal, kik szinte hét vezér alatt állottak, a
magyarok szent lelkesedéssel, újult erővel indultak Hunniába. Ha olykor
elfáradtak, s nyugalomra volt szükségök, nem hagyta őket nyugodni a
hazátlanság érzete, felpattantak méneikre, és mentek. Mont velük a nap is, a
kék égbolt, a vén, és ők mondák: - Az Isten követ.
Nehány napi utazás után, elég viszontagságok mellett Halicsba érkeztek, s
innen a Kárpátok felé vevék útjokat. Lehetetlen a lelkesedést e néma lapokra
elővarázsolni, melyet a szittya had érzett, midőn megpillantá
Hunniát: arany hegyeit, kedves bérceit. A kard önkéntelen megcsörrent kezökben,
ajkaik akaratlan rebegék - azaz nem is az ajk, de a szív beszélt -: Üdvözlégy,
szent határ!
Szótalan ballagtak egymás mellett a Kárpátok közt Munkács felé, mert
ők keveset beszélni, de annál többet szoktak tenni. Szeme mindenkinek el
volt foglalva a földi paradicsom bájainak nézésében. Arcok lángolt, szívök
dagadt a lelkesedéstől, ők úgy érezték, hogy a levegő édesebb, a
forrás üdítőbb, mint egyebütt. Néma merengésökből trombitaharsogás
riasztá fel.
- Az ellen! - kiáltának többen közülök.
- Meg kell várni - mond Álmos -, rendbe álljatok kissé.
Nehány perc múlva mintegy tizenkét férfi közeledett feléjök; karcsú
tagjaikat a magyarokéhoz hasonló rövid dolmány födé, s vállaikról tigriskacagány
lógott le. A büszke magatartás, a nemes vonások, a tűz, mely szemeikben
égett, mind oly nagyon hasonlítottak a magyarokéihoz. Olyanok voltak ők a
szittya had előtt, mint régen látott rokonok vagy elfeledett barátok,
kiket valaha jól ismerénk, pedig sohasem látták egymást.
Most egy közülök Álmos elébe lépett s tiszteletteljes bók után így szólt:
- Dicső fejedelem...
A magyarok megdöbbenve fordultak feléje, amint hallák a kedves magyar
hangokat. A követ folytatá:
- Mink a székely nemzet követei vagyunk, mely neked általunk hódolatot
küld, és segélykezet ajánl, ha reászorulsz, számodra karunk és kardunk mindig
készen áll, s ha vért kell érted ontani, megtesszük.23
- Éljenek a székely atyafiak! - hangzott a sereg ajkiról.
- És a magyarok! - mond a követ, egyet igazítva pörge bajuszán.
- A magyar mindig magyar marad! - fejezé be Álmos a kölcsönös üdvözléseket.
Másnap Álmos nagy lakomát csapott azon a helyen, hol most Munkács vára áll.
S fejedelmileg vendégeltette meg a székely követeket. Nehány nap múlva,
midőn a magyar sereg teljesen kipihente a hosszú út fáradalmait, Ungvárnál
megütközött Zalán hadaival.
Zalán gyáván megfutott a csatatérről, serege megveretett, Ungvár a
magyarok kezére jutott.
A magyar sereg győzelemittasan gyűlt fejedelme körül. Álmos
áldozatot parancsolt nyújtani istenének a szerencsés kezdetért.
A fehér mén piros vére már kifolyt, a máglya ég, a fejedelem mégse jő.
A sátor szárny-ajtói nyílnak. Ki az...? - a fejedelem. Ő, karján
Árpád, az erőteljes ifjú, a csatákhoz edzett bajnok.
- Ím, ezentúli fejedelmetek - szól Álmos rezgő hangon, a kedves ifjúra
mutatva.
A máglya tüze fennen kóvályog. Árpád a nép előtt áll
megdicsőülve, fölötte királyi sas lebeg kiterjesztett szárnyakkal, s a nép
ajkiról egyhangúlag hangzik:
- Éljen Árpád, az
új fejedelem...
Csendes ballagva
mene egy erdőn keresztül a ló.
- Mily deli,
izmos vagyok én - mondá magában -, versenyt futok a leggyorsabb állatokkal,
hátamon hordom a legvitézebb daliákat, és mégis én, a büszke, a deli
teremtmény, az állatok dísze és koronája, az emberek kedvence, mit egy majom
megtesz, azt ne tenném meg? Ez lehetetlen?... Hát azért vannak nekem gyors
patkós lábaim, erőteljes tagjaim, hogy egy nyomorult fára ne tudnék
felmászni? Nem, nem, ezt megkísértem és meg fogom tenni...
De alig kezdte
meg a hozzá nem való kísérletet, egyszerre hanyatt-homlok rohant le egy letört
gallyal, s összetört csontokkal terült el a földön, hosszú nyögésekkel
háborítva az erdei magányt.
- Mi bajod? -
kérdé az odaérkező szarvas.
- Beteg,
nyomorult vagyok.
- Ki bántott,
pajtás? Szólj, mi oka szörnyű fájdalmidnak?
- A tehetetlenség, barátom - mond amaz, kiadva leheletét.
Tanúság: Ember!
férj meg bõrödben, kit a teremtõ kecsek- és javakkal bõven ajándékozott meg.
|