|
I.
Magyar dicsõség, mi valál?
Hulló csillag...
Gazdag völgyek és bércek ölében fekszik Kõszeg városa. A
virágfürtekkel behintett rétek, a lombos ligetek, a bérci patakok, melyek
zuhogva omlanak a völgy kebelébe, mindmegannyi bizonyítványa a természet remek
kezeinek, melyekbõl pazarul hullt a báj e vidékre, mely történetünk színhelye
leend. A vár már messzirõl látszik erõs bástyáival, magas tornyaival, a szem
oly nyugodtan pihen bádogos fedelén, büszke falain, mint az uzsorásé kincse
halmazán. A várba vezetõ út mellett karcsú sudár jegenyék emelkednek, melyek
némi regényes alakot kölcsönöznek a kisded erõs várnak. A vár kapuján áthaladva
egy széles udvarba érünk, hol a legtarkább vegyületét látjuk az embereknek. A
bástya tetejérõl roppant álgyúk tátongnak a mélységbe.
Nem kevésbé kényelmes a vár belsõ része is, jobbra a
várparancsnok Jurisics Miklós lakosztálya van; a kényelmes termek, a pompás
bútorok, melyekkel ékesítvék, mind eléggé bizonyítják a várparancsnok kényelmét
és gazdagságát.
II.
Jurisics Miklós, a kõszegi várkapitány gondolkozva járt
szobájában fel s alá, midõn az ajtó megnyílt, s azon egy tetõtõl talpig török
ruhába öltözött egyén lépett be. A kém volt.
- Mi jót hozott, János? - kérdé Jurisics nyájasan.
- A török jõ - felelé amaz, figyelemmel vizsgálva urának
vonásait. - Eszíknél hever tábora, és mint hallám, Kõszeg s a büszke Bécs
leendnek vérszomjának áldozatjai.
- Az jövõ titka - mond a kapitány szokott nyugodtsággal.
- De a had kétszázezernyi - viszonzá János, mindenképp
rémíteni akarván urát.
- Kétszázezernyi gyáva nép, kik között sok van, ki saját
kardját fél megfogni, nehogy elvágja kezét.
- De azt mondja a példabeszéd: »Sok varjú lovat gyõz.«
- Ha haldoklik a rengeteg királya, a gyõztes oroszlán -
kezdi Jurisics beszélni -, örül a szemtelen állatsereg, és tort ül halálára. De
hangja, a haldokló vagy ébredõ hang, mely feldúlja az erdei magányt,
visszariasztja a szemtelent. Nem oroszlán-e a magyar? - fél világ volt ura. És
bár haldoklik õ és hazája, bár pártviszály emészti belsejét, van szíve, mely
tud dobogni, vér, mely buzogva forr a honért, van karja, mellyel kivívja
magának az élet vagy halált. De a dicsõnek halála nagy. A hattyú, midõn végezni
készül élte napjait, elmondja legszebb, leghangzósabb dalát. S ez koszorúja
mûvinek. A tûzhegy, midõn megszüntetni készül okádásait, erõfeszítve forr. A
föld megrendül, összerázkódik, a hegy mint soha - bömbölve hányja az izzó
tûzparázst; a tûz magosan szökell, házakat romba dönt, országokat temet. E
végsõ erõfeszítés minden rombolásinak legborzasztóbbika. Ilyen a haldokló
oroszláné, ilyen halál leend, ha kell, a beteg magyaré.
Jurisics arca ez utóbbi szavaknál egészen kipirosodott, és
akaratlanul olyat ütött kardjára, hogy szegény János, vitéz urának haragját
közel lenni vélvén, az ajtó felé hátrált, hogy onnan észrevétlenül kimehessen.
- Mit tud még mást? - kérdé Jurisics a szökni akarótól.
- A követek holnap érkeznek.
- Ez nem sok... Mehet - szólt a kapitány szigorú hangon.
III.
Délutáni négy óra lehet, a melegség lankadni kezd, a várban
danolva, jókedvvel járnak a harcfiak, mit sem törõdve az Eszéknél heverõ
törökökkel.
Maga Jurisics Miklós ma tartja születésnapját, számos
barátai jelenlétében. A serlegek gyorsan ürülnek, a várban víg zene hangzik, s
messze hallatszik az üdvkiáltás.
- Éljen a hon! Éljen a király...
Az ajtó nyílik, a török követeket jött jelenteni az inas.
- Jöjjenek - mondá Jurisics élénken.
A követek kevés szünet után a vendégterembe érkeztek keleti
pompában öltözve, kolcsagos turbánokkal, bíbor, arannyal gazdagon átvert
kaftánokban, oldalukon drága damaski kard csüngött.
Jurisics magányterembe akart vonulni kihallgatás végett, de
barátjai nem engedék.
- Halljuk! Halljuk! - kiáltának mindannyian.
- Hitetlen kutyák legnagyobb kutyája - kezdé a követ a
betanult beszédet, Jurisicshoz fordulva -, ne gondold, hogy háborút üzen néked
a nagyúr, kinek te nem vagy méltó palástja szegélyét csókolni! Õ azt üzeni,
azaz parancsolja, hogy ha életed kedves, s még kedved van a drága kenyeret
pusztítani, melyre te nem vagy érdemes: három nap alatt lomha embereiddel e
várból kitakarodj, hogy falaira minden akadály nélkül feltûzhesse a félhold
dicsõséges zászlaját a nagyúr. Ha pedig parancsát, mi az Isten parancsa is, nem
teljesítenétek, a szultán három nap múlva eljövend s mindnyájatokat
megperzseltet, ezt a várat pedig, mely nem érdemli, hogy »kunyhónak«
neveztessék, lesepri a föld színérõl.
Az egész beszédet pedig oly orátori figurákkal kíséré a
török, hogy a magyar urak hangos kacagásra fakadtak.
- No, Miklós - kérdik tréfásan a kapitányt -, mit üzensz a
kegyelmes úrnak, ki annyi kegyben méltóztatott részesíteni?
- Nem sokat... Üzenetemet - mond a követekhez fordulva -
ezen szavakkal add tudtul uradnak, kopasz: »Nem ugorkafán terem a gyõzelem!«
IV.
Jurisics, mihelyt értesült a törökök beütésérõl, rögtön
követeket küldött Ferdinánd magyar királyhoz, õt a történtek felõl értesítendõ
s egyszersmind segély kérni a kisded, de fontos Kõszeg védelmére.
De a királytól tagadó választ nyért.
- Tehát semmi segély? - kérdé Jurisics, s arcán keserû
mosoly lejte át.
- Végképpen semmi - felelé szomorúan az üzenettel visszatért
követ.
- »Védje meg ki-ki magát!« szép üzenet - mondá Jurisics
elgondolkozva.
- Ha õk megfeledkeztek kötelességeikrõl, én nem feledkezek;
ha maradunk, maradjunk gyõzve és dicsõn, ha halunk, haljunk meg bátran, vitézül
a csatában a honért.
V.
Két nap alatt a készületek meg voltak téve a törökök
elfogadására. A sáncok, valamint a várnak gyengébb oldalai megerõsíttettek, a
harcfiak összegyülekeztek. A várban minden megváltozott, csak a csatárok jó
kedve, s Jurisics hûsége a haza és király iránt a régi, a meg nem tántorítható
maradt.
A török jõ... hangzik a vészkiáltás az ország szélétõl a
másikáig. Csupán Jurisics várában öröm a harcok kezdete; amidõn kitûnik: ki a
gyáva, bátortalan, ki a bajnok, ki férfiú, ki szereti a hazát, királya-,
nemzetét? Szép harci idõk!... Ezekrõl gondolkozik nappal a katona, ezekrõl
álmodozik éjjel mindenki nyugtalanul, csak Jurisics nyugodtan várja a csapást.
A török itt... hangzik újra a harckiáltás nem remegõ, de
bátor s harc-epedõ nép ajkiról. Errõl ráismerhetünk, hogy Jurisics vára elõtt a
durva pogány. Ott vívnak a várban a bátor harcfiak, közöttük a dicsõ, a bajnok
Jurisics. Félistennek vélnéd; deli termete, hollófekete fürtjei, a harc-tûztõl
kipirosodott arc, az ildomos mozdulatok mind emberentúlivá varázsolják. Mily
bájos õ... bajnoktársai látják. Szép arca lelkesíti a csüggedõt, érchangja
bátorítja a harcolót, vas karja lenyomja az ellenkezõt. Félisten õ... Hadisten
õ... Ott villog kardja férfias kezében, félelmet árasztva vagy halált. Ott
rebeg a golyók zápora közt ajka halk imát a hõn szeretett szép honért. Félisten
õ... Hadisten õ.
.......
Lent a törökség bõsz hada a várfalakra üvöltve ront, a
kartács sûrû esõként hull, az ágyúk durrognak, a várfal ropog. Már harmadszor
hangzott el a háromszoros Allah-kiáltás, a negyedik ostromra a pogányok újult
erõvel rontanak. Ember ember ellen küzd a várfalakon, a magyar csüggedni kezd.
- A törökség gyõzelem-kiáltás közt tódul a várba. A magyarok ajkiról hangzik a
vészkiáltás. - Minden elveszett...
De a védangyal siet.
Ki az, ki ott ront elõ, mint hõsi oroszlán, s megfordítja a
háború kockáját? Ki az, kinek szikrákat hányó kardja elõtt rettegve hull a tar,
s gyõzelem-kiáltása halálhörgéssé válik át? Ki az, ki mint egy hadisten áll
véres kardjával a törökök hulláin, a gyõztes magyar nép elõtt?
Ki volna más e hõs, mint:
Jurisics Miklós.
VI.
Délutáni négy óra lehet. Jurisics várában jókedvvel, danolva
járnak a harcfiak, mintha semmi sem történt volna.
Maga Jurisics Miklós ma tartja gyõzedelmi ünnepét számos
barátjai jelenlétében.
A serlegek gyorsan ürülnek, a várban víg zene hangzik.
S messze hallatszik az üdvkiáltás: Éljen a hon!... Éljen a
király!
.......
A szultán kérésére, ki ahelyett, hogy Bécs elfoglalására
indulna, szégyenében hazatakarodott: Jurisics feltûzte a lófarkot Kõszeg
ormaira, melyet Szolimán távoztával rögtön ledobatott.
I.
A Római birodalom
hatalmának tetőpontján volt, midőn Augustus meghalálozott.
Róma mélyen
megérezte a nagy férfiú hatalmát; a nép, midőn uralkodni kezdett, azt
mondá felőle: Augustus bár sohasem született volna; midőn pedig
meghalt, úgy vélekedtek: Vagy ha született, bár sohasem halt volna meg!
A trónra most
Cajus Tiberius Nero, Augustus fogadott fia lépett. Eszélyes, ravasz és
kegyetlen férfiú, a színészet mesterségét a legfőbb tökélyig vitte,
szívében mindig más érzelem tanyázott, mint amit szája mondott. Theodotus,
híres tanítója, azt mondja felőle: »Tiberius nem egyéb, mint vérbe mártott
sár.«
Alatta nagy
divatba jött az árulkodás; egyes kimondott szó, tréfa mind balul
magyaráztattak, s »crimen laesae majestatis«-, felségsértésnek tartattak.
Szóval:
Egy Augustus után
kicsiny vala a fél világ uralta trónján egy Tiberius.
A ravaszság és
kegyetlenség folytonos jelei nem hagyák kialudni a már kitörni készülő
lángokat. Germániában egész hadsereg támadott fel, Pannoniában három légió. A
németországi hadsereg vezére, Germanicus, hallván a lázadás kitörését,
Galliából Germániába sietett a fölháborodott kedélyek lecsillapítására. A
harcosok imádták Germanicust, imádták páratlan igazságszereteteért, imádták
jeles hadi tehetségeért; hallván érkezését hangos üdvkiáltásokra fakadva várták
a szeretett hadvezért.
Gordianus, az
alvezér, sötét terveket koholva ült sátorában, midőn a szokottnál
hangosabb kiáltások verték fel merengéseiből. »Mi az?« susogta magában.
Kívülről még
világosabban hangzott: »Le a császárral! Éljen Germanicus!«
Gordian felköté
ősi kardját, s mint párduc büszkén lépett a vad harcosok elé... A zaj
csillapodni kezdett, s a tribun felszökve lovára, rántá ki kardját s lelkes,
megrázó érchangon kiáltá:
»Esküdjetek!«
A tribun szavait
komor hallgatás követé. A tribun folytatá:
»Soha császárnak
el nem ösmeritek Tiberiust!«
Ezer meg ezer
kard hagyá el csörömpölve hüvelyét:
»Esküszünk,
soha!«
»Mi történik
itt?« kiáltá egy csengő szózat, s a harcosok előtt »Róma gyöngye«
állott könnyű fegyverzetben, habzó lován.
»Le a császárral!
Éljen Germanicus!« hangzott a lázadók ajkairól.
»Ne tovább! -
szólt keserűen a fővezér. - A császár trónja, élete az istenek
kezében van, s jaj annak, ki szentségtelen kézzel vagy az egyiket, vagy a
másikat megingatni merészel... Hadd lássam, ki a vakmerő?«
»Akiket itt
látsz, mindazok nem vakmerők ugyan, de gyávák sem annyira, hogy szabad nép
levén, rabláncot tűrni tudjanak« felelt a nép nevében Gordian.
»Ha rablánc
nyomja lábatok, eltörjük a bilincset, s szabadok lesztek újra« felelt a nép
nevében Gordian. »A császár nevére kérlek, csillapodjatok.«
»Soha! Soha! Éljen Germanicus, a trónra fel vele!«
»Rómaiak!« igyekezett hangját felemelni Germanicus »én, a
császár fogadott fia, hogyan tehetném fellázadni atyám és uralkodóm ellen?
hogyan ránthatnálak a veszélybe titeket, bajnoktársaim! Kikkel együtt ontottam
véremet, egy helyrõl néztem a halált. Tiberius hatalmas tekintetétõl százezrek
függenek. Legyen béke, rómaiak! A világasszony rettegett volt a harcok által,
naggyá csak a béke teheti.
.......
Ti zúgtok, rómaiak! avagy nem az a szív dobog-é e testben,
amely tibennetek? nem-é római vér foly ez erekben? Igen, Róma gyermeke vagyok,
de mert Róma nemzett, azért nem leszek háládatlan s törvényes királyom ellen
lázadó soha; inkább halál, mint gyalázatos élet!«
A katonák tagadólag rázták fejeiket.
»Avagy nem hiszitek: itt elõttetek ontom véremet, ha a
császár hûségére vissza nem tértek, nem érem túl a gyalázatot. Róma szívébe
önnön gyermeki ütik be a halálthozó gyilkot.«
Germanicus kirántá kardját s azt saját mellének szegezé.
Száz harcos ugrott hirtelen kicsavarni a vezér kezébõl a görbe harci kardot.
Gordian, a büszke tribun, kevélyen, mint királyi sas, lépett
a vezér elé, s kihúzva drága kardját, kevélyen tartá a vezér elébe.
»Im, vedd, ez élesebb.«
Nehány perc múlva a harci kürtök megzendültek, s a katonák
ajkairól hangzott a messzeségbe:
»Maradjon Tiberius a trónon, hideg udvaroncok! Germanicus a
táborban, érte meghalni kész hadfiak körében.«
*
Még a germániai lázadás így fojtatott el, addig Pannóniában
egy új ütött ki, de ezt a császár fia, Drusus, igen könnyen elnyomta. A
katonák, az ütközet elõtti mennydörgést rossz jelnek magyarázván, megadták
magokat. Fõbbjeik láncra verve Rómába vitettek.
II.
Tiberius campaniai magányából visszatérvén, költött ürügy
alatt visszahívatta Germanicust Németországból. A rómaiak diadalünnepet ültek
Germanicus megérkezésén. Örömrivalgva kísérték lakására s útját
diadalkoszorúkkal hintették be.
Boldog volt, aki Germanicust, az ünnepelt férfiút e napon
csak láthatta is. A szeretet és tisztelet jelei, mit a nép iránta érzett,
bántották Tiberiust, ki ugyanazon napon érkezett Rómába, melyen Germanicus.
A germán légiók parancsnoka sietett a császárnál tenni
tiszteletét. A császár megszorítá a vezér kezét.
»Atyám! - mond csengõ hangján az ifjú - mi boldog vagyok
láthatni téged újra, hazámban lenni ismét.«
»Ne hidd - szólt Tiberius szemjártatással -, nagy dolgok
végbevitele vár reád, fiam. Ázsia fegyvert fog ellenem! Menj, áztasd a földet
áruló vérökkel!«
A vezér homlokára mutatott, azután kardját csörgeté meg.
»Értem, nagyon értem, Germanicus! Elõbb ésszel, azután
karddal. Tedd, ahogy akarod, csak menj, siess, nehány nap múlva indulnod kell.«
Két órával késõbb a szenátus termei nyíltak meg a császár
elõtt. Tiberiust Drusus és Germanicus vezeték karjaikon. Háromszoros »Éljen!«
fogadá Augustus királyi vére sarjait. Tiberius várta, hogy sok szemrehányással
fog illettetni a szenátustól a távol elkövetett, de a tanács figyelmét ki nem
kerülte tettei s gyakori kihágásai miatt.
De a tanács ellenkezõleg: engedékeny volt a császár személye
iránt. Tiberius elégedetten hagyá oda a tanácstermet.
»Mint szereti ez a nép a saját rabságát!« mondá pokolyi
gúnymosollyal legkedvesebb két udvarnoka-, Sejanus- és Gajus Macrónak.
Cajus Macro ajkába harapott, Sejanus pedig kardját szorítá
oldalához.
III.
Tiberiusnál e nap az öröm napja volt. Örömét nevelte a
Germanicus eltávolítása a veszély örvényébe. Mert õ rendkívül gyûlölte
Germanicust, látván, hogy amely mértékben gyûlöltetik õ a néptõl, úgy
szerettetik Germanicus.
Õ a vezérben vetélytársat látott felnõni maga mellett, ki
mindenkitõl bálványoztatik. Hogyne örvendett volna távozásán.
A császári pompás termeket a zene hangjai tölték be.
Tiberius átnyújtva ült mennyezetes székében, részegen a
bortól, részegen az örömtõl. Mellette jobbra és balra udvaroncai, kik a császár
gondolatjait lesik. A drága italok, falvakat érõ ételek mind már nem ébresztik
fel Tiberius kíváncsiságát. Ugyan mi kell neki?...
»Ha-ha-ha - kacag fel jó kedvében a nagyúr -, oly kedvem
volna vért vegyíteni ez ital közé. Te, Sejanus, vezettesd elé a pannon lázadó
vezért.«
Két perc múlva széttárultak a trónterem ajtai, s egy
bilinccsel terhelt bajnok lépett be. A férfiú felemelte fejét s keresztbetett
kezekkel nyugodtan várta az ítéletet.
»Hogy mertél trónom ellen felkelni, vakmerõ? Felelj...«
A bajnok még magasabbra emelte fejét, azután szólt
nyugodtan:
»Mivel nekünk azon férfiak helyébe, kik megvédjenek,
farkasok küldettek, kik összemarjanak és lenyeljenek.«
A bajnok szavait javalló zúgás követé, s a császár dühtõl
tajtékzó ajakkal kiáltá:
»Ma a halálnak napja lesz! Seján, a germán lázadók fõbbjeit
vezettesd elõ.«
Öt-hat deli harcos lépett a trónterembe, mind büszke,
szálas, de legkevélyebb közöttük a tribun, Gordianus.
A császár
kérdezé a kevély tribunt:
»Te kardot
rántottál ellenem, ugye?«
Gordian a császár
füléhez hajolt: Én kardot ránték fogadott fiad, Germanicus ellen, és rántok
bármikor.
A császár ajkain
öröm mosoly vonult át, azután hirtelen szólt:
»Legyen; te nem
vagy oka a lázadásnak; lakoljanak a többiek, és te, vakmerõ pannon, ki álnok
társaid nevében szemembe mersz kikelni megbízottjaim ellen, halj meg tehát!
Vesszetek mindannyian! Sejan, a vérpadra velök!«
A császár sietett
a tornácra gyönyörködni a jelenetben, Gordian pedig elégedetten ment, nem többé
a börtönbe, de a királyi palotában rendezett szállására. Midõn elváltak, a
császár azt súgá fülibe: »Szükségem lesz reád.«
IV.
Három nap múlva a
gyûlés után már a tenger habja röpíték Germanicus hajóit; õ ment; egy szent
törekvés égett kebelében, midõn messze az édes hazától, messze idegen
tartományba megy, és csak azért, mert azt a földet is, melyen született,
annyira szereti, hogy feláldozá üdvét, boldogságát, csak kockára teszi önön
életét, hogy eloszlassa a vészfelhõket, melyek Róma s Tiberius trónja fölé
tornyosulnak.
Mert hisz nem
volna »Róma gyöngye« õ, ha nem szeretné szép honát forrón. Majd Ázsiába
érkezik, mindent megtesz a fölháborodott kedélyek lecsillapítására, nem kímél
szót, pénzt, nem kímél semmi áldozatot, csak tervét kivihesse. Fáradságát siker
koronázta.
Miután mindent
megtett, mit a nép egy szeretetre méltó hadvezértõl várhatott volna, a békét
egészen helyreállította.
Armeniának
királyt adott. Több tartományt Rómának hódoltatott meg, s a szeretet- és
tiszteletet itt is - mint mindenkitõl - mindenütt megnyerte.
Csak Syria kormányzója, Piso volt iránta
kevély és hideg; s mily nagy mértékben, készséggel engedelmeskedének neki az
idegenek, oly makacs volt iránta Piso. Pisót a császár küldé átvenni Syria
kormányzóságát, miután visszahívatta Pannóniából, hol ez, mint fõvezér,
Pisonius várát és városát mely most Pozsonynak neveztetik - építette.24
De a
kormányzóságban oly kétértelmûleg viselte magát, hogy Germanicus jónak látta õt
meginteni, de miután parancsait és intéseit megvetette, Germanicus Syriábóli
eltávozását parancsolta.
Piso pedig megesküdött: »Korábban fog eltávozni Germanicus a
világból, mint én Syriából.«
Germanicusuak nem sokat nevelte nyugtalanságát a Piso
esküje; midõn értesült róla, nyugodt lélekkel felelt:
»Elég volt már az ész, megmérem a kardot.«
Azután lenyugodott, de a jóltevõ álom kerülte Germanicus
szemeit. Nem hagyták aludni a rémképek, melyek Germanicus elméjét elfoglalák.
Ott látta Rómát, a világasszonyt, halálküzdelmei között, látta: mint enyészik
napról napra a világ-bámulta hatalom, a zsarnokság bilincsei mint nyomják le a
népet, mely eddig csak parancsolni tanult. Látta fellebbenni maga elõtt a jövõ
sötét fátyolát, Caligula, Nero iszonyú korát. Olyan borzasztó volt ezt álmodni,
- átélni meg vajon minõ lehet?...
Germanicus felébredett, valamit keresett a szobában, talán a
kardját, azt tette fejéhez. De borzasztó alakok, síró, jajveszékelõ emberek
jöttek eléje véres, bezúzott fõvel. Egy alak üldözte szüntelen, fekete
páncélruhában, halálfõvel mellén, kezében arany cifrázattal ékesített kard
villogott, mit az árny, valahányszor lehunyta szemeit, lesújtásra emelt
mindannyiszor.
Különösek a végzet útjai.
Korán reggel Gordian állott a vezér elõtt, fekete páncélban,
halálfõvel mellén, kezében arany cifrázatú kard nyugovék. Germanicus elsõ
pillanatra megborzadt a férfiútól, de csak az elsõ pillanatban; a másodikban
már nyugodtan kérdezé:
»Mi jót hozál Rómából nekem?«
»A legjobbat, a császár kegyét és köszönetét a néplázadás
ügyében tanúsított szolgálataidért; egyszersmind azon kérését, miszerint
Pisóval, kinek veled létezõ egyenetlenségét kegyelmes volt hallani, békülj meg,
s térj vissza Rómába, nemzeted és atyád ölelõ karjai közé.«
Germanicus baráti kézszorításra méltatta az undok lelkû
férfiút, azután komolyan felelt:
»Hogy lásd, mily nagy készséggel engedelmeskedek a császár
parancsainak: Piso baráti jobbját sietek megszorítani azonnal, és azután vissza
a szeretett és imádott hazába. Jer, kérlek, beszélj, sokat, igen sokat vágyok
tudni; hogy van nõm? hogy vannak embereim?«
Gordian és Germanicus a sátor belsejébe tûntek el.
*
Fél óra múlva Germanicus 12 bajnoktól kísértetve Piso
palotájába lovagolt, oldalán Gordiannal. Piso kitûnõ szívességgel fogadá a
vezért, de viselete szerfelett gyanús volt, mit a mulatság zajába vegyült
Germanicus nem látszott észrevenni.
A zene hangzott, a billikomok ürültek. Gordian Pisóhoz
közeledett. Ezek az emberek ösmerték egymást.
A tribun e szócskát: »most!« - súgá a tribun fülébe.
»A császár egészségére, bajnokok!« - kiáltá Piso erõteljes
hangon.
A rómaiak kezében aláhanyatlott a pohár. Germauicus
lelkesülten emelé szájához:
»Éljen Tiberius! Éljen a világasszony!«
Germanicus fenékig üríté poharát, azután bágyadtan
ereszkedék karszékébe. A vezér szomorú volt a lakoma alatt, hiába igyekeztek
kedvét találni többé.
.......
Késõ délután tért vissza sátorába, mely elõtt alig tudott
lekelni lováról. Germanicus beteg volt, társai némán követték sátorába, s
rettegve várták az orvos szavait, lesték minden mozdulatát: örömet hirdet-e
vagy bánatot?
Az öröm felemel, a bánat lesüllyeszt. Olyan kínzó volt e
várakozás.
Az orvos szemeibõl könnycseppek gördültek ki - nem szólt
semmit, a fájdalom elnyomá hangját, ámde az ijedt arc és a könnycseppek eleget
beszéltek.
A bajnokok görcsösen szoríták össze karjaikat s a
fájdalomtól rezgõ hangon kiálták:
»Halál a gyilkos árulóra!« s kardjaik megvillantak kezükben,
mintegy nyomatékul a kimondott szavaknak.
»Halálomért ne álljatok bosszút senkin. Az élet az istenek
kezében van; õk azt akarják, hogy így végezzem.«
A bajnokok fejeiket rázták.
»Vesszen a gyilkos, halál fejére, halál minden
maradékai[ra]«
Még el nem hangzottak az eskü szavai, midõn Gordian, aki
Pisóval tanácskozván a kísérettõl elmaradt, lélekszakadva rohant be a
sátorba...
A tribun büszkén állt meg az ágy elõtt, hol »Róma gyöngye«,
utolsó reménye letiporva feküdt halotti ágyában.
A harcosok között fenyegetõ zúgás hallatszott. Germanicus
intett, hogy beszélni fog:
»Rómaiak! Ezt a kardot ezelõtt 10 évvel Tiberius adta
kezembe, viseljem becsülettel. Ezt a kardot vigyétek neki vissza; ha majd fiam
felnõ, kösse oldalára, viselje, mint atyja, annyi belátással, s rántsa ki
bátorsággal, ha a szabadság s Róma üdve úgy kívánja. Ez elsõ kívánságom. A
második: E pergamen-darabot fiam számára írtam itt, azt fogjátok átadni neki.
Isten veletek! Hagyjatok magamra. Te, Gordian, maradj;
beszélni fogsz nõm-, gyermekeim- és rokonaimról.«
*
A bánatos harcfiak sírva távoztak el a sátorból, de féltvén
Germanicust a ravasz és gonosz lelkû tribuntól, elhatározták egyenként õrt állni
a sátor elõtt.
Sötét éj volt. Germanicus harcosai már mélyen nyugovának,
csak egy alakot lehet ébren látni a sátor nyílása elõtt. A férfiú figyelemmel
nézett körül, azután kardjára tette kezét. Egyszerre nesz hallatszott, s a
férfiú azon pillanatban holtan a földre rogyott.
Akkor Gordian ugrott ki a sátorból s lovára vetve magát a
római vérétõl párolgó kardjával elszáguldott.
Egy óra múlva a következõ õr társát vérben, Germanicus
holttestét pedig fej nélkül, megcsonkítva találta.
A hír csakhamar beszárnyalta egész Ázsiát, s Germanicus
halálán gyászba merültek az idegenek. Róma gyöngye, utolsó reménye letörve,
letiporva feküdt halotti ágyában.
Sírjatok, Róma népei! Jajgassatok! Letûnt a nap az égrõl,
amely világot ad; letûnt a csillag, mely fényével elönté a mezõt, hol ezután éj
lesz, fénytelen éjszaka.
*
Gordian üldözésére ezer lovas küldetett, de õt nem érhette
utol senki... Tizenkét óráig sohasem kelt le lováról, nem tekintett hátra. A ló
kidõlt alatta, akkor nézett hátra. Holdvilágos éj volt. A szegény pára ott
feküdt a földön, gazdája leoldott a nyeregkápáról egy ólom-szekrényt, azután
egy pergamen-tekercset húzott ki zsebébõl, mit figyelmesen kitekergetett.
A nagy római betûket olvasni lehetett a holdvilágnál:
»Légy jobb Apádnál!«
Ez Germanicus véghagyománya saját fiának.
Gordian
érvénytelennek találta azt, s eldobta a sárba.
*
Tiberius
még nem vette hírül Germanicus halálát, ámbár azt jól sejtette, mit abból lehet
következtetni, hogy a közvélemény õt tartá Germanicus titkos gyilkosának.
Öröme
szerfelett volt, midõn Gordiant - kitõl újságot vélt hallhatni - meglátta.
Gordian
benyitott, magával hozván az ólom-szekrényt, melyet felnyitván, Germanicus
véres feje gurult a fejedelmi trón elé.
Tiberius
önelégült mosollyal kiáltá:
»Õ
alacsonyabb, én magasabb vagyok egy fejjel! Gordian, menj, vedd át az ígért
tízszer annyi súlyú aranyat, amennyit e fej nyom.«
Tiberius boldog volt, s alig titkolhatta el örömét, de azért
mégis eltitkolta, s sírva jelent meg a szenátusban, hol, véres bosszút esküdött
annak fejére, ki a borzasztó gyilkosságot elkövetni merte.
|