A CSODÁLATOS GOMBA

1874

S... professzor nemcsak tudományos ember volt, hanem híres is. Híres ember azért volt, mert Petõfi õróla írta azon emlékezetes versszakot: »a poesisból is secundába ponált sok szamár professorom«, tudományos embernek pedig azért látszott lenni, mert õ maga nagy természettudósnak tartotta magát; márpedig a mai világban nem elég csupán tudósnak lenni, hanem annak kell látszani is.

A természettudomány - mint tudjuk - nagyon tág mezõ; bele van hasítva a növény-, állat- és ásványország. De ez még nem mind. Hát a halak országa, asztronómia, geológia, sat., az is mind a természettudomány határában fekszik. Világhírû tudósok már e talajt megjárták s otthon vannak rajta; meg nem elõzhetõk semmiben, legfeljebb utolérhetõk. S... nagy természettudós volt, de emiatt még nem volt elbízva. Az még csak mind bliktri, amit Linné, Darwin, Dorner is tudtak. Hanem neki van egy extra tudománya, amit elõtte nem tudott senki, amiben õ a mester és rendszeralkotó - s ez a gombászat.

Ah, a gombák! Ezek a csodálatos vimerlik az anyaföld barna arcán, mik a felhõk csókjától fogamzanak meg menyasszonya, a föld méhében, s megnõnek egy perc alatt, elszáradnak egy óra alatt. Ez a föld költészete. Menjetek ki langyos tavaszi éji esõ után az õsrengetegekbe, hol még emberi láb és eke nem járt, ott azután megmutatja magát jó ösmerõseinek, akik szeretik, igazi arcával a föld. Felölti ünneplõ üde ruháját, haja, a százados fák, ámbrát lehel, virágok illata részegítõ mámort áraszt körül, a hajnal pirulva üti be arcát, mintha üzenetet hozna a szerelmes felhõktõl: maga a föld mintha megittasulva pihenne az ûrben, szinte édes sóhajtást látszik hallatni.

Ebben az édes sóhajtozásban terem, születik a - gomba.

A professzor úr ugyan nem így magyarázta meg a gomba eredetét nekünk tanítványainak; hanem... ki tudja... nem-e nekem van igazam? A professzor úr sok olyan dolgot magyarázott meg jól, amihez nem értett, hát én miért ne magyarázhatnék meg valamit rosszul, amihez én sem értek?

De hogy sok szószaporítás ne legyen a dologból, mindjárt arra térek, ami teljesen feljogosít arra, hogy a professzor úr magyarázatait szépen elmellõzzem.

Történt pedig velem az a deák-életben hallatlan eset, hogy egyszer tökéletesen jóllaktam s az uzsonnáról felmaradt kenyérbélbõl furcsábbnál furcsább alakokat gyúrtam, mint ez már rendes szokása a keresztény érzelmû kosztos diáknak, ki nagyon ügyel rá, hogy valahogy a gazdának hasznot ne csináljon.

De különben is szokásom volt, - mint kívülem még sok más embernek is -, hogy a puha kenyérrel egész szenvedélyem volt babrálni; csinálni abból láncot, széles karimájú tót kalapot, félcsizmát s több ilyen bolondságokat. Biz ez közönséges foglalkozás: de hát az ember úgy tud örülni egy-egy sikerült figurának, mint a szabólegény a remekének.

Valamikor egész véletlenül egy széles karimájú tót kalapot gyúrtam ki puha kenyérbélbõl; a bizony el volt találva s éppen úgy nézett ki, mint egy gomba. No, hát csináljuk át gombává, gondoltam magamban, s ugyancsak hasonló anyagból készítettem neki a valódihoz hasonló gyököt.

Természetes dolog, hogy nem sokat törõdtem vele, feldobtam az egész mestermûvet valahova a kasznyi tetejére; s körülbelül csak egy év múlva akadt ismét kezembe olyan kemény állapotban, mint a kõ.

Mikor a földhöz vágtam, össze nem tört, de szikrát adott. Ez azt a gondolatot sugallta fejembe, hogy ha én most azt a gombát kifesteném szokásos moh-színûre, gomba-minták után, mint ritkaság figurálhatna íróasztalomon.

És úgy tettem, amint gondoltam. A gomba utánzása nagyszerûen sikerült. A százados moh ódon színe, az árnyalatok és mélyedések úgy néztek ki, mintha valóban a természet alkotásai volnának.

Tanulótársaim irigyelték az érdekes leletet s sokat vallattak érte, hol találtam?

- A Szitnya hegyén - felelém.

Tudták, hogy oda sokat szoktam kijárni, nem ugyan a természettudományok kedveért, hanem a hegytetõn lévõ spelunka (a csárda ottani elnevezése) iránti elõszeretetbõl, mely a földi örömeket kóstolgatni szeretõ tanulóifjúság számára úgy is mint félreesõ hely, úgy is mint ama bizonyos magaslat, honnan minden igazibb színben tûnik fel, szolgált kedvenc tanyául.

A gombával elbolondítottak száma addig-addig nevekedett, míg egyszer S professzor úr füleibe is eljutott annak híre.

Egy este beállít hozzám Vankovics, (talán így hítták?) a »pedellus«.

- Köszönteti S. professzor úr, kéretve, szíveskedjék neki elküldeni azt a gombát.

Elhûlt bennem a vér a félelemtõl.

- Miféle gombát? - hebegém. - Nincs nekem semmi gombám.

De Vankovics vizsla szemeivel már akkor régen megpillantotta íróasztalomon.

- Hehe! mást bolondítson, ne engem. Látom én, amit látok. Ott van a gombája a kávésibrik mellett, hát csak ide vele szaporán, mert a professzor úr rám parancsolt, hogy élve-halva kézhez kerítsem.

Elsápadtam. Egy perc alatt keresztülcikázott agyamon egész láncolata azon szerencsétlen eshetõségeknek, miket hazugságom, ostoba, hóbortos tréfám maga után vonhat. A professzor észreveszi, hogy kenyérbélbõl van, azt fogja hinni, hogy õt akartam elbolondítani. Homlokomról csurogni kezdett az izzadság. Még az is megeshetik velem, hogy »abeundit« kapok. Mit tegyek? Bevalljam? De hisz akkor kikacag az egész líceum s ujjal fognak rám mutatni, mint valami világcsalóra. Eh, legokosabb lesz valami kibúvó ajtót keresni s a gombát nem adni oda.

- Hm! a gomba kellene a professzor úrnak - szólék -, nem lehet, édes Vankovics úr, nem lehet. E gombakövület drága kincs nekem s legfeljebb térítvény mellett adhatnám át a tanár úrnak, ha ugyan a térítvényt elhozta volna, föltéve, hogy még akkor is útját nem állja az idõ rövidsége, mert én holnap reggel a Nemzeti Múzeumnak fogom elküldeni.

Vankovics hosszú orral távozott, s én megkönnyebbülten lélegzék fel, mint aki lidércnyomás alúl szabadult. Most már mitevõ legyek? Legcélszerûbbnek látszott elõttem a gomba megsemmisítése, de míg egyrészt sajnáltam az elhíresült mûvet végképp tönkretenni, másrészt a tanár haragját sem simítom el vele, mert még borzasztóbb lesz dühe, ha megtudja, hogy a gombát elcsaptam, csakhogy hozzá ne jusson. Hazugság sem menthet ki a hinárból. Ha azt mondom, hogy a Múzeumnak küldtem, képes azonnal Pestre utazni a nevezetes tárgy tudományos megszemlélése végett, ha azt állítom, hogy ellopták, felszaglásztatja policájokkal az egész várost, míg végre is kisül a turpisság.

Amint így hánykolódék bennem a lelkiismeret, mentõ deszkát keresve a kétségbeesés tengerén, egyszerre megnyílik az ajtó és belép rajta S. professzor úr.

- Ah, szervusz, humillime. Hm, hm. Hát maga a Múzeumnak szánta a gombakövületet? Piha! a Múzeumnak... Múzeumnak; - itt oszt’ a fejét csóválta a tanár úr és még egyszer mondá: - a Múzeumnak... Hát mije magának a Múzeum? - tört ki dühösen - apja, anyja, unokatestvére? Semmi. Ugye semmi? Hanem a líceum, az a maga nevelõapja, humillime, az iránt nem szabad hálátlannak lennie, ha érzés van önben. A líceum embert nevelt magából és most ennek jutalmául követeli magától...

- Kifizettem érte a tandíjt, kérem alássan. Nincs követelni valója rajtam a líceumnak.

- Nem a tandíjt, hanem a kövületet követeli, nem követeli, hanem kéri...

- Már nincs meg - mondám reszketve.

A tanár úr egyet ordított, mint a vadállat kétségbeesésében, azután villámhirtelen felém ugrott és nyakon ragadott.

- Tolvaj, rablógyilkos. Hát az mi volt, amit most sanzsíroztál be a hátulsó zsebedbe az íróasztalról?

Ezzel belenyúlt a zsebembe, én hagytam magammal cselekedni mindent, olyan érzéktelen voltam, mint a gombakövület, amit a professzor úr a zsebembõl kihúzott.

Szemei ragyogtak az örömtõl.

- Itt van, megvan, kezemben van... az én kezemben, az ország legnagyobb gombászának kezében...

S azzal futott ki, mint az õrült, még a kalapját is otthagyta. El sem küldött érte egy hétig: pedig csak egy kalapja volt.

Nem volt szüksége rá. Nem mozdult ki egy hétig a szobából. Éjjel-nappal írt, dolgozott.

Én ezalatt az egy hét alatt képzelhetni minõ halálfélelmeket álltam ki, elgondolva a következményekre, ha az öreg a csalást kisüti.

Egy hét alatt befejezte munkálatát. Nagy nap következett. Az összes tanári kar és tanuló ifjúság meg volt idézve a líceum nagy termébe. Senkinek sem volt szabad elmaradni.

Reggel tíz órakor már mindnyájan ott voltunk, anélkül, hogy tudnánk mire. A terem közepén egy nagy szekrény állott zöld posztóval elleplezve.

Végre bejött a tanári kar is fekete ruhásan, S. tanárral élükön.

Az igazgató odalépett a betakart szekrényhez s egy-kettõt köhécselt bevezetésképpen mondandójához.

Mindenki valami meglepõt várt s elfojtá még lélegzetét is: de én még százszor rosszabbat vártam valamennyinél.

- Tisztelt tanári kar és ifjúság - szólt a direktor -, ma örömünnepet ül a tanoda és a tudományosság. Azon célra hívattam önöket össze, hogy bizonyos ünnepélyes formával üljük meg azon tényt, hogy az elsõ gombakövületet mi adjuk a világnak, ma van ezen gomba kövület ünnepélyes leleplezése.

Ezzel lerántá a leplet - s ott állott ékes mahagónifa üvegszekrényben az én kenyérfigurám.

Mindenki futott, hogy megtekinthesse.

Azután S. tanár lépett fel gõgös tartással egy tribünre és egy hosszú értekezést olvasott fel az ünnepelt gombáról, eredetérõl és átalakulásáról egész a mai napig. Nekem is köszönetet szavazott, amiért a nagybecsû kincset önként engedtem át a tanodai múzeumnak. Az értekezést viharosan megéljenezték s minden európai nyelvre leendõ átfordítását s több ezer példánybani kinyomatását az iskola költségén elrendelék.

Végül pedig a nagy nap örömére az iskolai inspektor mindnyájunk számára pompás díszebédet adott, melyben S. professzor elnökölt, én pedig jobbján ültem.

És azóta sok év elmúlt. Porrá lett S. professzor is, én is megkomolyodtam, a világ is sokat haladott, hanem azért a gombakövület még most is ott õriztetik a líceumi múzeumban, s a tudományos értekezést szent kegyelettel betûzgetik pápaszemes tudósok.

Minden bolondság az ég alatt.