|
A fõvárosi élethez is, mint a háborúhoz, három fõdolog
szükséges: pénz, pénz, pénz. Mindamellett akadnak, kik ezen hármas evezõlapát
nélkül is abban a csónakban óhajtanak evezni, mely a jólét s társas örömök
partjai közt siklik szakadatlanul. Vagyonbukott hajdani nagy urak, fényes
történelmi neveikbõl élõdõ proletárok, gazdag nagybátyaik hosszadalmas életének
keserû csapásával sújtott fiatal reményei a tejjel-mézzel patakzó hazának,
melynek földébõl sietnek magok alól minél elõbb elkártyázni, elfiákerezni,
megenni, meginni a nekik jutandó darabot. És ez a láncszem lehat a felsõ
régiókból egész a száz esztendõre lefoglalt fizetésû hivatalnok, a semmittevõ
elegáns utcataposó specialitásokig. Tovább nem megy. Ami ezen alul van, az már
más kvalifikáció alá esik.
A kvalifikációt azért említem - mert szigorúan tisztességes
embereknek kell lenniök, vagy legalább látszaniok, miután megélhetési móduk épp
e külsõ tisztesség. Ha az életfenntartási módozat és eszköz osztályozásánál a
jogi meghatározás az írókat és királyokat helyezi a legmagasabb sorba, mint kik
a nagy nemzetösszeg által tartatnak fenn, harmadikul alaposan beválnak az új
kaszt emberei, kiknek ambíciója abban kulminál, hogy minél több ember kötelezze
le õket azzal, - hogy kötelezze le magát értük.
Ez azon ok, melynél fogva szükségük van széles ismeretségi
körre s következésképp minél több tisztességre. Vagyonuk a t.c. közönség; nem
csoda tehát, ha örökké vagyonukkal foglalkoznak: ott vannak mindenütt, ismernek
mindenkit, és tudnak mindent; könnyen felednek és könnyen tanulnak; arcukon az
életkedv derûje, homlokukról lesugárzik az emberszeretet, mindenki iránt
nyájasak, szorításra mindkét kezöket nyújtják.
Szeretetöknek azonban mégis vannak fokozatai: a kereskedõt
szeretik legkevésbé, »az számító ember« s »filiszter«; a falusi úri ismerõst
legjobban, »az könnyen hivõ, galant s szinte hízik bele, ha nevére szorulnak«;
- hiszen bagatelle... csak a neve kell, egyéb semmi.
Csakhogy nem
mindig megy ilyen könnyen. A »falusi erkölcsök« rohamosan vedlenek az
emberiségrõl s a zsiránskeresés kezd háládatlan foglalkozás lenni. Pedig
fáradságos munka és kitûnõ talentumot föltételez ott, hol a tökély magaslatáig
emelkedik.
Vannak ugyan még
mindig univerzális jótállók, a XVI-ik századból áthozott »jó szívek, egzotikus
növények«, kik a XIX-ik század talajában veszni, pusztulni kezdenek a sok
nyesegetéstõl, melynek saját természetök teszi ki. Ezekhez könnyen fér a
megszorult barát vagy ismerõs. De mit ér, ha a hitelezõk gyarló sajátságaikhoz
azon elvetemedett logikát öröklik: olyan zsiránst kívánni, kirõl meg vannak
gyõzõdve, hogy senkinek sem szokott zsirálni egykönnyen. Íme, a világrendszer
egy nagy hibája! Egy dilemma, mely beleütközik a teremtés észszerûségének
törvényeibe!
Ezen összeütközés
kiegyenlítése az a tudományos manõver: kifogástalan »forgatót« fogni a
kifogásolható »elfogadónak«.
Mennyi rafinéria,
milyen attak és diplomáciai tapintat szükséges egy oly megnyert ütközethez, azt
csak az tudhatja, ki oroszlánszelídítéssel foglalkozott.
A zsiráns-keresõ
legelõbb is a kiszemelt áldozat véralkatát, egyéni sajátságait, természetét,
szokásait tanulmányozza. Meglepi, mikor jó hangulatban van; délután megy hozzá,
szorosan azon idõpontban, midõn feketekávéját szürcsöli, a derült kedélyességet
árasztó illatos latakia mellett.
A fogadtatás
ilyenkor csak jó lehet.
- Szervusz! Jó hogy jössz. Iszol egy csészével?
- Köszönöm. Lehetetlen. Sietek, csak egy percre szaladtam
fel. Inasodat láttam odalenn: az mondta, hogy itthon vagy. Megnézem,
gondolám...
- Okosan tetted! De hát ülj le!
- Lehetetlen, barátom, lehetetlen. Egy halaszthatatlan ügy,
egy izé.
- Örökké sietsz, pedig látod, olyan jól esne egy kis
diskurzus a régi idõkrõl.
- Magam is pompásnak találnám. Az ördögbe is... egy csésze
jó mokka, egy pipa jó dohány s hozzá még harmadikul egy szellemdús társalgó -
az olyan szent háromság, barátom, mely föléleszti bennem a kultuszt, -
azonban...
- Semmi azonban. Leülsz s itt maradsz.
- Nem, nem. Okvetlenül találkoznom kell X-szel még ma. Egy
kis malõröm kerekedett. Bagatell... egypár forintra volna szükségem. X fogja
zsirálni.
- Hüm! - morog a csibukozó áldozat - az már más... Úgy hát
nem is tartóztatlak.
- Isten megáldjon! Futok, mert az ügy sürgõs, becsületbeli,
s félek, otthon nem érem X-et. Szervusz.
Az áldozat az ajtóig kíséri látogatóját s nyájasan rázza meg
kezét.
- Apropó - kiált fel a búcsúzó bosszúsan ütve homlokára. -
Milyen ostoba vagyok! Hiszen sokkal egyszerûbb lenne, ha például te magad
lennél oly szíves...
Az áldozat arca egyszerre meghosszabbodik, ajka savanyú
mosolyra fintorul, s kezét hidegen siet kihúzni felebarátja szorongató
markából, mely kimért biztossággal közeledik zsebe felé.
- Szívesen - dadog fanyarul. - Ezer örömmel, ha X nem
teljesítené... Szervusz!
Azzal visszaoson az ajtón s becsapja maga után. Újra
szürcsölni kezdi kávéját s színi a csibukot. Dohány, kávé nem ízlik neki, s õ
maga is kellemetlenül érzi magát otthon. Siet menekülni valahová. A balek! Azt
hiszi elmenekülhet. Alighogy felhúzza felöltõjét, kesztyûit, már megszólal a
csengettyû. A zsiráns-fogdosó visszatér. Természetes, hogy azonnal, amint az
utcára ért, arról a »pech«-rõl értesült, miszerint X huzamosabb idõre
elutazott, nem maradt tehát egyéb hátra, mint visszatérni, s kedves barátja
iménti szíves ígérete folytán sat.
...Az áldozat meg van fogva. Darab ideig még vergõdik a
hálóban, okul hozva családos és szegény voltát (mit »kiparírozni« csak
gyerekség már), aztán megadja magát.
De még ezzel nincs végezve a sziszifuszi munka. Ez csak az
érem egyik oldala.
A váltó már alá van írva, de míg elhelyezve nincs, addig
csak holt papír. Az elhelyezés pedig nem tréfadolog. A pénzemberek
bizalmatlanok és gyanakodók. Annak kölcsönöznek legörömestebb, ki nem szorul
kölcsönre. A bizalmatlanság és gyanakodás réme mindenütt nyomukban húzódik s a tényeket
sötét színekkel satírozza ki. Fekete mezõbe rajzolt alakok a kölcsönkérõk. Mi a
teendõje tehát az élelmes embernek? Kiradirgumizni maga körül a sötét mezõt. A
jó zsiráns csak akkor válik azzá, ha el tudják hitetni, hogy jó.
Emberünk ebben is remekel; mi különben nem csoda, mert hisz
az egész egy és ugyanazon tudomány, csakhogy kétfelé ágazik, mint a jog; alaki
és anyagi részre. Az öt ujjában van minden csínja-bínja: az öreg uzsorásnak még
a vérlüktetését is ösmeri. Kipróbált vén róka, kivel nem ma fog elõször
»gseftet« csinálni. Régi ismerõse az már a maga formájú embereknek!
Ott ül egész nap a leglátogatottabb fiatalsági kávéházban
harminc év óta, mikor a legelsõ ötven ftot adta ki, mely azóta százezrekre
szaporodott. Az ország fiatal nemzedéke ott nõtt fel szemei elõtt, s a fiatal
nemzedékkel együtt tõkéje is. A tõke olyan mint a verem: minél többet vesznek
ki belõle, annál nagyobb, õ maga is olyan mint a verem: aki egyszer õbele
botlik, az be van esve és ki nem mászik soha többé. Pedig sokan botlanak bele.
Mindennap akad »Geschäft«. Az emberiség nem okosodik: vagy ha okosodik is, a
maga kárán, ha ágaiba új erkölcsöket olt is az idõ, - a gyökér mégis megmarad
bolondnak, s a hajtása megint csak a régi, melyrõl õ gyûjti a mézet. A »goldene
Jugend« minden évben a - tavali.
- Jó estét, Herr von Kraxlhuber - köszönti emberünk -,
kávézunk, kávézunk... Az ördögbe is, jól mennek a Gschäftek...
- Ha nem csurran, csöppen... Sok fáradozásnak gyakori
vendége az isten áldása.
- Kétlem.
- A Geschäft is csak úgy ér valamit, ha isten keze köti meg.
- A poklot! Még bizony bebizonyítja, hogy a Geschäft a
nyolcadik szentség.
Hõsünk mintha zsebkendõt keresne, kihúzza zsebébõl merõ
szórakozottságból a kitöltött váltót, aztán hirtelen visszadugja.
- Nos, mi az? Mutassa ide!
A váltó birtokosa felpattan:
- Hallja, Kraxlhuber, maga impertinens ember...
Kraxlhuber úr kiveszi tubákpikszisét s kedélyeset szippant.
- Kikérem magamnak.
- Mi köze magának az én váltómhoz? Mit kapkod utána?
- Azt gondoltam, hogy úgyis nekem hozta.
Emberünk gúnymosolyra vonja össze száját.
- Hogyisne! Az nem magának való.
- Ugyan, ugyan... micsoda már az? Legalább mutassa hát meg;
hátha »csinálhatnánk« valamit.
- Nem ettem bolondgombát, hogy egy ilyen váltót a maga körme
közé dobjak. Nem mutatom. Tudja-e, hogy Z. a zsiránsom!
- Hadd lássam csak...
- Nem adom, ha mondom. Eresszen.
Emberünk erõvel ott akarja hagyni Kraxlhubert, kit egészen
elfog a méltatlanság keserûsége s majdnem könnyezve érzékenykedik, hogy hozzá
csak a rosszfirmájú váltókat hozzák - a jókat elviszik komisz uzsorásokhoz.
Hõsünk gentleman természete végre is felülkerekedik s
nagysokára és nagynehezen belenyugszik, hogy váltója Kraxlhuber úr
Wertheim-kasszájában pihenje negyedéves álmát.
Aztán fütyörészve ballag el a kisrófolt összeggel a legelsõ
fiáker-állomásig, s van hegyen-völgyön lakadalom, míg az utolsó forint is
annyira le nem olvad, hogy csak éppen egy üres váltóra telik még, mellyel újra
zsiráns-fogdosásra indulhasson.
...A jószerencse sokáig szereti kísérni lovagját: sokszor
talál, - de egyszer mégis az a vége, hogy nem talál, s akkor nagyon könnyen
megesik, hogy egy olyan váltó kerül a Kraxlhuber úr Wertheim-szekrényébe,
melyen az a kéz a forgató, amelyik az elfogadó.
|