|
A lapolvasás ma már a fõvárosban olyan életszükséglet, mint
a mindennapi kenyér. Az ezelõtti embernek volt kedvenc lova, kedvenc agara,
kedvenc hölgye, kedvenc mulatóhelye; a mai embernek ezeken fölül még kedvenc
lapja is van. E nélkül lehetetlen egzisztálnia. Ha pénztõzsér, nagykereskedõ és
izraelita vagy: a »Lloyd«-ot járatod, ha katolikus és pap: a »Magyar Állam«-ot;
ha nem vagy pap, de mégis katolikus: a »Magyar Politiká«-t; ha a sors
kálvinistának alkotott és a gondviselés baloldalinak megtartott, a »Hon«-bul
meríted az igazságot; ha pedig vidékrõl beszármazott poéta lennél: a »Családi
Kör«-höz szítnál. Még ha lapszerkesztõvé lettél is, alatta állasz az igézetnek,
mert akkor is van mindig olyan lapod, amelyikbe szerelmes vagy, - a magadé.
Lehet, sõt bizonyos, hogy olvasod a többit is, de azért csak annak az egynek
hiszesz.
Hanem bezzeg mennyire egészen más ember az újságfaló. Te
önzõ, válogató, elfogult vagy; õ igazságos. Ami nálad vonzalom, az nála már
szenvedély. Te szereted a liliomot színeért, az ibolyát illatáért, a barackvirágot
gyümölcseért, õ nem; - õ, mint a szenvedélyes botanikus, szereti valamennyit,
azért, mert növény valamennyi.
Már kora délután beül a kávéházba s nekiesik elõször a
napilapoknak. A »Napló«-bul és »Lloyd«-okbul átfutja röviden a sürgönyöket,
aztán úgyszólván mohón nyeli el vezércikkeiket, majd félredobja s a »Hon«-t
keríti ki, egy pillanat alatt lefejtvén emlékezete gombolyagjáról a tárcaregény
múlt számban megszakadt fonalát, hogy azt a mostanival összekösse. A
»Reform«-ban a dolgok ijesztõ állapotáról szerez tudomást, a »Fõvárosi
Lapok«-bul a társasélet újdonságait csemegézi, az »Ellenõr«-ben a koalíció
újabb terveit, az »Egyetértés«-ben pedig polémiát keres szomjas tekintete.
Ha mindezeken keresztülesett, föltéve, hogy két órakor
rendelte meg feketéjét, mely nála csak eszköz a cél elérésére, türelmetlenül
nézi óráját. Három! Az esti lapokat csak négykor hozzák. Bosszankodva
fészkelõdik székében s újra elõszedegeti a már egyszer eldobott lapokat, hogy
most már átolvassa, címeiktõl kezdve egész a negyedik lapon elõforduló
hirdetésekig, hol a nyilvánosság állandó vendégei »Orlicé«, »Handler«, »Én Rix
Vilma« és »Pénz becsületszóra« kísértik és vigasztalják a nyájas olvasókat.
De ezeknek is vége szakadt, s õ, mint valami fáradságos
munka után szokás, nagyot nyújtózik és ismét kiveszi óráját. Csak fél négy! Mi
ördögöt csináljon? Gondolkozik? Teljes lehetetlen! Agya annyira túl van
terhelve a különféle cikkekbõl beleszármazott idegen gondolatokkal, melyek az õ
saját eszméit vastagon bepókhálózzák, hogy egyáltalán arról sem képes
gondolkozni, vajon mirõl kellene tulajdonképp gondolkoznia.
Egyet ásít. Az ásítás a nyugvó elme ünnepi köntöse. Ebben a
köntösben, ti. ásítás közben, per associationem idearum eszébe jut a »Budapesti
Közlöny«. Na lám, majd kihagyta! Pedig hátha valami érdekes kinevezés, vagy
fölmentés van benne, s egyéb hiányában legrosszabb esetben azzal mulat, hogy
keresztülbetûzi: hány ismerõse ellen van elrendelve árverés. Ez a legdrámaibb
tartalmú lap.
Hanem az esti lapokat mégsem hozzák: már ezt nem lehet
kiállani! Türelmetlenül izeg-mozog, csenget a kellnernek, kérdezi: mi az oka az
esti lapok késedelmezésének? Micsoda visszaélés az a közönség türelmével?
Máskor mindig négykor hozták, s ma íme öt perc négy után!
De nini, milyen tisztán, makula nélkül kacérkodik a »Magyar
Állam« ott az egyik szögletasztalon, kínálva szellemi kincseinek tárházát a
tudományok szomjúhozóinak. Miért ne merítsen belõle? Végre is minden válfaj jó,
kivévén az unalmast. A »Magyar Állam« pedig nem unalmas, mert különös. Egy megfordított
közvélemény! Mondjak egy maliciózus hasonlatot? Képzeljenek oly hölgyet, ki
abból a célból megy nyilvános bálba, hogy petrezselymet áruljon! Ugye, képzelni
is különös? De ha megértjük, hogy a petrezselyem jó áron kel el, egészen
természetessé válik, s nincs okunk valami különösen megbámulni a
zöldség-árulót!
- Ah! Végre megjött az esti lap! - Az újságfaló félig
felemelkedik ülõhelyérõl, hogy azzal is hamarabb legyen; elõre hajlik teste
felsõ részével a kellner felé, ki protekciós mosollyal már messzirõl nyújtja az
epedve várt »Abendblatt«-ot. Mily élvezet! Egy egészen ismeretlen világ
titokzatos gyönyöre fekszik elõtte az egymásra dõlõ, apró, fekete betûkben. A
kíváncsiság láza kellemesen reszketteti meg valóját, csiklándozza idegeit.
Kedélyállapotával csak a kávésnénike versenyezhet abban a percben, midõn
érdekes pletykát veendõ tudomásul, még egyszer ajkához viszi az isteni italt és
kényelmesen elhelyezkedik zsöllyéjében, hogy mintegy megvesse ágyát a
bekövetkezõ gyönyörnek. Az újságfaló ehelyett rendesen burnótszelencéjét veszi
elõ s megtiszteli orrát egy-két csipetnyi abrakkal, miáltal azt sokkal
fogékonyabbá teszi az olvasandó politikai kombinációk rejtett célzatainak
fölszimatolására. Egy-kettõt köhint s gusztálva ereszti szemét a távirati híreknek.
Ez a legelsõ mohó kirándulása! Ha nincs valami nagy betûkkel szedett világbontó
esemény, sóhajtva fordít az elsõ lapra s valódi ínyenc-lassúsággal kérõdzi át a
legújabb eseményeket, míg azokbul valami fejletlen ideát facsarhat ki a maga
számára, mely - mint a nedves talajban átültetett káposztatorzsa, csodálatos
alakú káposzta-szörnyeket hajtván - az õ fejében bolondnál-bolondabb eszméket
szül, mintha sûrû köd nehezednék agyvelejére, mely hömpölyögve ott kóvályog, a
lázálmok víziója; ágaskodó új koronák, bukó kormányok, alélt respublikák és
véres háborúk válnak ki belõle, hogy ismét egy homályos, semmitmondó káosszá
folyjanak össze.
Már esti hat óra, midõn végre nagy elégedetten elhagyja a
kávéházat. Az utcán gondolkozva megy, néha megáll, még egyszer végigjártatva
fantáziáját az olvasottakon, csendesen morogva magában:
- Der Bismarck ist doch ein Kerl!
Vagy ha nem Bismarckról olvasott, éppúgy megteszi a maga
félhangos megjegyzéseit a karlista háborúról, gr.
Andrássyról, Arnimról, Alfonz királyról vagy az
Ofenheimpörrül.
Éjszaka is ezekrõl álmodik, mert az újságfaló rendesen
nõtelen, vidám társaságot nem szeretõ, rokontul, baráttól elszigetelt ember,
kinek nincs senkije, s miután senki sorsa nem érdekli különösen, az
univerzumhoz szegõdik egész odaadással. A világ színpadán játszó kiváló
személyeket tartja ismerõseinek, beleéli magát sorsukba, együtt érez, együtt
cselekszik, együtt örül és búsul velök.
S ezt már annyira megszokta, hogy mikor (például hétfõn) nem
jelenik meg lap, egész délután mogorván, rossz kedvvel jár-kel az utcákon, mint
a magára maradt ember, ki ma semmit sem hallhatott - kedveseirõl.
|