A szegény Örzsike árva leány volt, apja, anyja ott feküdt
már régen a maga helyén az anyaföldben. Még piciny gyermekkorában haltak el,
emlékezete ködébõl a kedves, nyájas szülõi arcokat össze sem bírja szedni,
elnyelte õket örökre a felejtés. A faluban sokan élnek még, akik emlékeznek
rájuk. Mennyire szeretne emlékezõtehetséget cserélni velök, ha csak egy percre
is, hogy lelke elé idézhesse fájó, de mégis édes találkozásra azokat, akik õt
bizonyosan nagyon-nagyon szerették.
Oh, hogy a szeretet nem bírja túlélni a törékeny testet,
mely fölött uralkodik!
Örzsike sokszor gondolkozott olyan komoly dolgokról, mi lesz
az emberbõl, mi lesz a szeretetbõl a halál után? Csillag lesz, oh bizonyosan
csillag, mely az égbolton vigyáz fényes szemével a gyermekre: jó-e,
szófogadó-e, mint megy a sorsa? Ama számtalan csillag, mely oly mesés fénnyel
ragyog derült éjjeleken, elhalt, mennybe költözött emberek, szeretteink onnan a
magasból reánk nézõ szeme.
A gyermekleány bele volt bolondulva a csillagokba, nem bírt
betelni nézésökkel. Nem csoda, hiszen valami jótékony megnyugvást, valami édes
rezgést öntött azok látása szívébe, mintha mamáját, az õ édes mamáját látná,
aki integet, beszél onnan, csodálatos meseszerû jelekben, miket nem hall, nem
ért, de amik mégis hangokká idomulva zúgnak kis fejecskéjében s csendesen
elringatják õt.
Oh, milyen édes álom az, mikor a nyitott ablakon át csillagok
fénye önt szürkeséget a fekete éjszakába. A mama szeme van ott olyankor. Hátha
õ maga is ott jár, mialatt gyermeke alszik. Ki tudja, ki tudja?... Hátha õ
illesztgeti össze a fejealját, hátha õ igazgatja meg a lecsúszott paplant, hogy
oly édes nyugvás esik rajta! Igen, a mama jár ott, túlvilági drága ajándékot
hozva, édes álmot.
Úgy sincs egyebe a szegény gyermeknek, mint álmai. Egész
vagyona egy levél, egy könnyzápor-elmosta betûjû levél, melyet szegény özvegy
édesanyja írt haldokolva. Ez a levél nõvérének, egy gazdag özvegyasszonynak
szólt:
»Kedves testvérem, Klára!
Vedd szívedre reszketõ kezem utolsó vonását, hidegülõ szívem
utolsó dobbanását, haldokló ajkam utolsó kérését: légy anyja szegény, árva
gyermekemnek.«
A levelet kézbesítették a temetéskor Klára néninek, s az
aztán magával vitte a hároméves Örzsikét, de a haldokló ajkak utolsó kérését
nem tartotta meg, mert nem volt anyja Örzsikének, hanem zsarnoka. Rosszul,
kegyetlenül bánt vele nemcsak õ, hanem egész környezete: vásott fia, Miklós, és
körülbelül öt-hatéves leánykája, Zsuzsi. Mindennap szemére vetették, hogy õ ott
idegen koldusleány, kinek semmi joga ahhoz, hogy boldog legyen, hogy egy
asztalon egyék az õ kenyerökbõl, mely mindenki másnak az isten mindennapi
áldása, de az õ számára »kegyelemkenyér« a neve annak is. Nevelésével senki sem
törõdött. Szegény árva sorsát boldog isten bírja! Ki törõdnék már az árvával?
Minden eleven állat tartozik valahová, van valakije. Ki látott kis bárányt,
melynek ne akadt volna gazdája? Csak az emberi lény áll egyedül, ha árva. Annak
nincs pártfogója, azt mindenki ahhoz utasítja, kire a kis bárányt nem bízná
végképpen - az istenhez; õ viseljen rá gondot.
És az viselt is rá gondot, mert megérdemelte. Becsületes,
engedelmes, jószívû, alázatos gyermek volt; megadással tûrte a rossz
bánásmódot, melyben nagynénjénél részesült. Az isten adott neki hozzá tûrõ,
vallásos szívet, mellyel meg tudott nyugodni azon sok rosszban, mit a
körülmények rámértek. A vallás megerõsíti a leggyengébb vállakat is, hogy meg
nem törnek a legnagyobb teher alatt sem.
A nevelés pótlására éles ésszel áldotta meg az isten,
mellyel elleste azt, amit Zsuzsikának majdnem tölcsérrel öntöttek fejébe nyelv-
és zenetanítói. És amit sohasem tapasztalt másoknál maga iránt - legjellemzõbb
tulajdonsága jó szíve volt.
Még a szûken mért betevõ falatot is megosztotta másokkal,
nálánál is ügyefogyottabbakkal. Egy szegény koldusfiúnak szokta elrakni sovány
kenyérbõl álló uzsonnáját. Örzsikét, amint nagyobb lett, mindennap beküldték a
mintegy négy órányira fekvõ városba, a másnapon szükséges élelmiszerek
bevásárlása végett. A Klára néniék falusi laka regényes sziklák alatt állott
csendes völgyben, de azért némileg már a városhoz tartozott, mert csak egy
lejtõn és egy dombon kellett végigmenni, s mindjárt ott találta magát az ember
a sok-sok ember között a felcicomázott kirakatok elõtt.
Be sokszor is megmérte Örzsike ez utat, s be sokszor is
várta már ott éhezve, kimerülten a koldusfiú. Sohasem ment el mellette üres
kézzel. Hiszen olyan szenvedõ, olyan boldogtalan arca volt a szegény »rongyos
Miskának!« Lehetetlen volt meg nem esnie rajta Örzsike jó szívének. Aztán olyan
édes dolognak érezte parányi szíve, hogy még õ is képes örömet okozni másnak.
Hátha még tudta volna mekkorát! A »rongyos Miska« sápadt, kiaszott ábrázatát
mindannyiszor öröm öntötte el, valahányszor megpillantá távolból a kopott
kalapot (mely új korában a Zsuzsié volt) Örzsike fején, és a messzirõl fehérlõ
kosarat, melyben a zöldséget szállítja. Szíve hangosan dobogott örömében. Ki
tudja, a kenyérnek örült-e oly nagyon, vagy annak a szende, jóságos arcnak,
mely mosolyogni fog, annak a kedves kék szemnek, mely szelíden fog ránézni,
vagy annak a kedves hangnak, mely részvéttel fogja kérdezni: »Hogy vagy szegény
Miska?... Ugye éhezel?«
A Klári néni Miklós fia vásott, gonosz szívû fiú volt, éppen
mint testvére és anyja, mert az alma nem esik messze fájától. Az volt
legnagyobb öröme, ha a szegény árvával kegyetlenkedhetett. Eleinte csak apró
csúfolódások- és bosszantásokkal üldözte, késõbb azonban kezét is nem egyszer
emelte rá, ütötte, verte, meghajigálta hóval, legédesebb alvása közben
leöntötte hidegvízzel, ha valami pecsét volt a ruháján, azt úgy tudta elõadni
anyjának, hogy a pecsétnek egyenesen Örzsi volt az oka, ha leckéjét nem tanulta
meg, az is az Örzsi miatt történt, mert örökké nyitogatta az ajtókat, örökké
lábatlankodott, nem tudott tanulni. Ha valami törés, romlás esett a házban, az
is mind az Örzsi dolga volt. A szegény árva lány volt a család bûnbakja. Ha
Zsuzsi pajkoskodott, Klára néni Örzsit verte meg, mert õ rontotta el a »kedves
gyermeket«. És ki gyõzné elbeszélni a számtalan méltatlanságot, mely sokszor
sajtolt ki a gyermek szemeibõl keserû könnyeket.
Állapota napról napra rosszabb lett. Klári néni Miklós
abbeli panaszára, hogy a leckéjét nem tanulhatta meg, lábatlankodása miatt
kitiltotta Örzsit a belsõ szobákból; tartózkodjék a cselédszobában - amiért
pedig Zsuzsi pajkoskodott, megparancsolta Örzsinek, hogy többé ne merjen
lányával társalogni. Így lett lassan-lassan végképp kilökve a családból. Még a
cselédek is, kik többnyire visszhangjai uraik akaratának, rosszul bántak vele.
A megvetett, megalázott »poronty«, aki se nem úr, se nem parasztbeli, nekik is
olyan volt, mint a gazdátlan kova, melyet mindenki üt.
És ez a kova nem adott soha szikrát. Még most is mindig
megadással, szelíd néma fájdalommal tûrt. Amint nevekedett, mind jobban-jobban
érezte szomorú helyzetét. Eddig legalább Zsuzsika részérõl tapasztalt némi
vonzalmat, de amint az évek jöttek és mentek, annyi sok bûbájt, olyan szép
rózsákat ültettek az Örzsike arcára, hogy amiatt még a Zsuzsika is elhidegült
tõle. Annak is ültettek a haladó évek egy növényt szívébe, egy mérges
belindeket - az irigységet. Fogékony volt hozzá a talaj.
Nem volt az árva leány számára egy jóakaró arc, egy érzõ
szív sehol, sehol! Nem gondolt vele senki. Talán egyedül a koldusfiú, ki az
úton szokta várni, mikor bevásárolni megy a városba, és utána kullog, hogy
megvédelmezze a kutyáktól. Az is talán csak azért a darab kenyérért teszi,
melyet a leányka saját magától von meg, hogy neki adhassa, azért teszi, mert
még nálánál is elhagyottabb, nyomorultabb.
Klári néni egy napon rosszul érezte magát s orvost hívatott.
Örzsikének meg volt hagyva, hogy ma nem délután fog a városba menni, hanem
estefelé: meg kell várnia, míg az orvos megérkezik és a rendelvényt megírja; az
orvosságot õ fogja elhozni a város egyik gyógyszertárából.
Klára néni estefelé behívatta Örzsikét, s egy forintot
nyújtott át neki a rendelvénnyel.
- Siess! Azt mondom, itt legyen az egyik lábad!
- Bocsánat! - hebegé a kislányka - de az éjszakától félek,
néni. Éjjel kellene visszatérnem.
- Eh, patvarba veled! - sipított fel csontos, hosszú
ujjaival megfenyegetve a reszketõ gyermeket, ki talán elõször életében tett
némi kísérletet ellenmondani. - Még ellenkezni mersz? Majd megmutatom én,
fogsz-e szót fogadni, te csavargó!
A leány elfordította arcát, melyet könnyzápor öntött el, de
nem annyira, hogy a könnyeken keresztül is fel ne csillanjon szemei elõtt,
amint az ablak felé fordult a távoli láthatáron a félhomályos szürkületen
átütõdõ esti csillag. Éppen e percben bukkant fel nagy udvarral s fehér árnyú
karikát rajzolt az ablaküvegre...
»A mama szemei, a mama lát engem, néz reám...«
- Igen, néni, én szót fogadok. Elmegyek az orvosságért.
Örzsike azt gondolta magában: a mama úgyis velem lesz,
elkísér, õrködni fog fölöttem.
Klára néni még egyszer szívére kötötte, hogy a forintot el
ne veszítse.
- Kiásnám a szemedet. Hallod-e, a szemedet. Úgy vigyázz rá,
mint a szemedre. Azaz jobban, sokkal jobban, mert nemcsak a szemeid, hanem a
lelked üdvössége sem ér meg egy forintot.
Örzsike gondosan bekötötte a forintost kendõje csücskébe és
sietett öltözködni.
Miklós utána settenkedék, s mialatt az mohó sietséggel
lehányta kopott, szegényes ruhácskáit, hogy tisztességesebbekkel cserélje fel,
konok ügyességgel kioldozta az asztalon hagyott kendõ bogját, kihódította az
orvosságra szánt forintot s visszacsinálta a bogot azon módon.
Az árva felöltözött s gyanútlanul nyakára kötvén a
szerencsétlen kendõt, szorongó szívvel indult neki a városnak.
A vásott kamasz, miután a forint egy részét elõbb az
átellenes szatócsnál cukrokba és szentjánoskenyérbe értékesíté, kaján arccal
kísérte messzirõl a leánykát; el nem akarta szalasztani azon élvezetet, hogy
kétségbeesésében szemtõl szembe gyönyörködjék, midõn az a pénzhiányt
észreveszi.
A lejtõn most is ott várta a koldusfiú. Feltûnt neki, hogy
barátnõje nem jött a szokott idõben, s már aggódni kezdett. Most, midõn
megpillantá, lármás örömre fakadt.
- Hohó, hahó! Itt vagyok.
- Jól tetted, hogy megvártál. Legalább nem félek úgy. Ketten
leszünk. Istenem, mindjárt besötétedik. Én is gondoltam rád, Miska. Itt van a
kenyér. Ne haragudj, hogy ma kisebbet hoztam, mint máskor. Magam is éheztem ma,
s meg nem állhattam, hogy ne harapjak belõle...
S Örzsike mosolyogva nyújtott át egy darabka kenyeret a
rongyos, tépett ruhájú koldusgyereknek.
- Hahaha! - hangzott fel egy rikácsoló, csúfondáros hang a
leányka háta mögött. - Látlak, Örzsi. Hát így osztogatod te a kenyerünket.
Örzsike hátrapillantott s nem nagy távolban Miklóst ösmerte
meg, idáig követte a kötnivaló.
- Nojszen jer csak haza, majd lesz nemulass otthon! -
kiáltott az, hazafelé iramodva.
A lányka megmeredve állt ott az ijedtségtõl, a koldusfiú
pedig könnyekre fakadt s kiejté kezébõl a szerencsétlen kenyérdarabot, mely kis
jóltevõjének most már annyi bajt fog hozni.
Egy vadászvizsla futott el mellettök; volt annyi esze, hogy
a kenyérnek pártját fogta.
A fiú némán bámult a tolvaj után és oda sem hederített;
Örzsike ijedelme minden érzékét fogva tartotta, még az éhséget is.
- Szegény kisasszonykám... Én vagyok ennek az oka.
- Nem, nem, Miska. Az isten látja mindezt és az elég nekem.
Õ nem fog tartani bûnösnek s meglágyítja néném szívét is. Menjünk, Miska, ahová
kötelességem hí.
A kisleányka sietõ léptekkel indult el s Miska kíséretében
csakhamar elérte a várost.
Míg Örzsike a gyógyszertárba bement, addig Miska kint várta,
megosztva figyelmét egy kofa gyümöcskirakata és a gyógyszertár címtáblájára
festett Aesculáp közt, kinek botjára egy óriás kígyó tekerõdzött. Amint ezen
képremek bámulásába mélyedt, egyszerre megüti füleit Örzsike kétségbeesett
jajkiáltása. Miska fölszisszent, mintha az a kígyó csípte volna meg, mely az
Aesculáp botján kúszik, és berohant a gyógyszertárba.
A lányka fuldokló, görcsös zokogása majd fölvette az egész
gyógyszertárt.
- Takarodj ki innen! Ne sivalkodj itt! - kiáltott rá egy
kopasz ember a pudli mellõl, talán éppen maga a patikárus.
- Mi bajod, Örzsike? - simult hozzá félénken Miska. - Mondd,
ki bántott?
És felemelte sovány ökleit, mialatt szemei villogtak, mint a
gyémánt.
- Szerencsétlenül jártam - rebegé a gyermek -, elvesztettem
a pénzemet. Megloptak! Istenem, istenem, mi fog velem most már történni? Hogy
fogok most már a néném szeme elé kerülni orvosság nélkül?
Feldúlt, elkékült arca ékesszólón beszélt az iszonyú
ijedelemrõl, melytõl egész teste reszketett.
- Sok volt? - kérdé a fiú mohón.
- Sok, nagyon sok. Egy egész fölváltatlan forint. Ide
kötöttem a kendõbe.
- Nagyon sok volt. Az nagy pénz - mondá rongyos Miska csüggedten.
- Lehetetlen segíteni.
- Lehetetlen - jajveszéklé Örzsike.
- Azt a pénzt talán ellopták. Kire gyanakszol? - kérdé a
koldusfiú sötéten. - Mondd meg, ugye rám gyanakszol? Egy csavargótól kitelik
minden.
- Nem, Miska, én nem gyanakszom rád. Te nem tettél volna
ilyet.
- Igazán mondod ezt? Oh, Örzsike, hát igazán így gondolkozol
te felõlem? Tudod-e, hogy ezzel nagy örömet szereztél nekem! Én megpróbálok
segíteni rajtad. Hátha kiváglak a hínárból.
- Te akarsz rajtam segíteni? - kérdé a leány nagy, könnyes
kék szemeit fölvetve - mikor magad sem bírsz mozdulni, szegény Miska.
- Igen, akarok és fogok is segíteni rajtad. Szárítsd fel
könnyeidet, s várj rám egy félóráig. Félóra múlva itt leszek.
Örzsike a ház falához lapult, majd egy hegyes oszlopkõre
ült, s onnan nézte az utcákon hemzsegõ érzéketlen tömeget, mely vidáman
fecsegve haladt el a kivilágított kirakatok elõtt. És annyi tenger nép közt
nincs, aki õt ismerje, aki õrá is ügyeljen, aki õt is észrevegye, csak a
koldusfiú. Ki tudja, vissza fog-e térni az is?
Reszketve ügyelt a toronyóra mutatójára. Már a kitûzött
félóra elmúlt s mégsem jön. Mihez fogjon most már éjszaka egyedül?
E pillanatban valaki szelíden megfogta vállát. Megrezzenve
fordult meg: a Miska volt.
- Szent isten, neked a homlokod vérzik. Mi bajod történt?
A Miska felelet helyett a lányka kötényébe ürítette ki
kalapja tartalmát, sok csörgõ, pengõ krajcárt.
- Ugye megmondtam, hogy kirántlak a sárból - mondá büszkén.
- Éppen száz krajcár. De mármost siessünk megvenni az orvosságot, mert múlik az
idõ.
- Hol vetted ezt a tömérdek pénzt?
- Igaz úton szereztem, ne búsulj.
- Tudni akarom... addig nem fogadhatom el.
- Ha éppen tudni akarod, nincs mit titkolnom, összekoldultam
egy vendéglõben.
- De honnan véres hát a homlokod? - kérdé a gyermek idegenszerûleg.
- Bohó! - kacagott fel a koldusfiú. - A koldusmesterségnek
is megvan a maga csínja-bínja. Ha csak úgy, mindennapi módon mentem volna
kéregetni, elkergettek volna, nem adtak volna sehol semmit, fogtam hát magam,
egy üvegdarabbal fölhasítottam a homlokomat, s így véresen állítottam be
különféle meséket mondogatva. Némelyek azért adtak egy-egy krajcárt, mert
megsajnáltak, mások pedig, akik undorodnak a vértõl, azért, hogy ne kelljen
sokáig rám nézniök.
- Oh, szegény, szegény Miska. Istenem, milyen jó vagy te
hozzám.
A gyermek egészen elérzékenyült. Ez volt az elsõ meleg
sugár, mely lelkébe sütött.
A koldusfiú is olyan gazdagnak hitte magát, mint egy
Rotschild, és olyan hatalmasnak, mint egy király, hogy Örzsike baján
segíthetett.
Büszkén követte a gyógyszertárba, hol a megrendelt
orvosságot kifizették. Azután megindultak a poros, néma országúton - hazafelé.
Hazafelé, de csak az egyik. A másik nincsen otthon sehol.
A kisleányka minduntalan csevegett.
- Hát te hol szoktál aludni, Miska?
- Biz az én éji kvártélyom nem valami irigylésre méltó.
Nyáron itt a mezõn alszom, télen pedig valami istállóban, ha jó emberre akadok,
ki megengedi.
A gyermeknek úgy tetszett, hogy mégsem õ a legárvább
teremtés a világon: a szegény Miskának sem élelme, sem nyugvóhelye, mégis jól
érzi magát. Lám az isten jósága milyen részrehajló iránta, neki ez mind megvan,
s mégsem átall néha zúgolódni a jó isten ellen. Szíve megtelt csordultig
hálaérzelmekkel, s lelkében valódi szégyenletes megbánást érzett, amiért néha
nem volt megelégedve sorsával.
Eközben nehéz felhõk tornyosultak az égen, s hideg záporesõ
indult meg. A gyermekek egy szikla mögé vonultak, hol legalább némileg meg
voltak védve az esõ ellen. Mintegy másfél óráig csattogtak felettük a villámok,
s zuhogott alattuk a sziklákról rohanó ár. Örzsike reszketve simult a
koldushoz, tagjai dideregtek átázott ruhácskája alatt, foga vacogott. Miska
levette magáról rongyos kabátját, s õt takarta be vele.
A zápor megszûnt. A csillagok újra elõbújtak a rájuk hányt
rongyok, a felhõk alól. A gyermekek most újra megindultak. Már nem voltak
messze, mert a kakaskukorikolást is meg lehetett hallani otthonról. Talán éppen
a dupla taréjú »Sármány« kakas, Örzsike kedvence kiáltja eléje az éjfélt, mert
bizony már közel lehet az éjfél. Szegény Klári néni ugyancsak várja otthon az
orvosságot.
Örzsike erre a gondolatra megkettõztette lépteit, ami nem
volt könnyû a térdig érõ lucsokban. Meg-megremegett szíve, mihelyt a
sötétségben fehérlõ házra pillantott, melynek két kivilágított ablaka úgy
nézett rá, mint két feléje közeledõ haragos villogó szem. Az a Klári néni
szobája. Aztán visszaemlékezett a Miklós fenyegetésére: »Majd lesz nemulass
otthon!« Az bizonyosan beárulta azóta, s úgy fogják tekinteni mint tolvajt, ki
kenyeret lop azon házban, hol kegyelembõl él, és szétosztogatja; el fogja-e
hinni Klári néni, ha megmondja, hogy csak a maga részét adja oda? Nem, nem. A
szidás elkerülhetlen. Az orvossággal is elkésett, a Klára néni haragja iszonyú
lesz.
A gyermek elképzelte, mint fog felugorni ágyából, mint fogja
összeverni csontos kemény kezével a háznép elõtt, mint annyiszor... annyiszor.
Szíve összefacsarodott az élénk képzelõtehetsége által
kiszínezett képtõl s felsikoltott.
- Mi bajod? - kiáltá Miska.
- Semmi... semmi, nagyon megijedtem, valami rögre léptem...
- Ne félj semmitõl, míg engem látsz. Íme, már itthon
vagyunk. Zörgesd meg a kaput. Én visszamegyek a városba: van ott egy jó
barátom, egy nagy szelindek kutya, ma az õ óljában hálok. Mindig szívesen lát s
jó meleget tart a bundájával. Isten veled, holnap megint várni foglak az úton.
Örzsikének csak hosszas kopogására nyitotta ki a kaput az
öreg mindenesné.
- Aha, te bagoly! Az ördög labdázzék azzal a macska alakú
fejeddel, hol jársz ilyenkor? Te gyíkszemû, te, mintha más dolgom nem lenne,
mint neked nyitogatni a kaput estétõl hajnalig, te pokol palántája!...
A mindenesnének, Strázsa Borának ez volt a hivatalos
stílusa, máskülönben jószívû öregasszonynak ismerte mindenki; amint meglátta,
hogy Örzsike egészen össze van ázva s reszket és el van kékülve, egyszerre
leszállt kapunyitogatói minõségének magaslatáról.
- Mi a veszett ördög lelt, hé? Csuromvíz vagy, te szarka,
mint akit a kútból húznak ki. Szaladj be izibe a szobámba, te gonoszság
létrája, te; egy kis jó meleg levesem párolog ott az asztalon: magamnak
csináltam... köménymagos fölséges leves, amilyet a burkus király sem eszik,
csak ünnepnap... eredj no, szürcsöld ki és szárítsd meg magadat a meleg
tûzhelynél.
- Nem lehet. Felviszem elõbb az orvosságot Klára néninek.
- Ne fecsegj már, ha mondom. Takarodj be szaporán és
erõsítsd meg magad!
- Már így is félek, hogy verést kapok, édes Boris
asszony!... soká voltam. Bocsásson, kérem.
- Egy tapodtat se, te bogácsképû! Klára nénéd nem fog
összeszidni, ha én mondom. Már õbelõle jó, csendes asszony lett az isten
jóvoltából.
Örzsike nagy szemeket meresztett a mindenesnére.
- Mi történt vele?
- Az történt vele, ami még soha ezelõtt. Õfelségének,
Urunknak tetszett õt elszólítani. És õ szót fogadott, elment...
- Hová? - kérdé Örzsike, fel nem fogván a homályos beszédet.
- A Jozefat völgyébe. Elment és fölvette a »néhai« nevet.
Dicsértessék érte az isten szent neve.
- Meghalt! - sikoltott fel a gyermek összerogyva.
- Meghalt! Meghalt!
Klári néni csakugyan meghalt, szokásos s megújuló betegsége,
a gyomorgörcs vitte sírba.
Most még árvább lesz az árva. Ha nem is tapasztalt semmi
szívességet a megboldogult részérõl, habár megaláztatás és nyomor volt is egész
élete, mégis elfacsarodott szíve, ha elgondolta, hogy most végképpen nincs
senkije.
Amint felocsudott, odavánszorgott õ is a ravatalhoz,
nagynénje elhidegült testéhez.
Ott voltak már mind a rokonok kisírt szemekkel. Amint
Örzsikét megpillanták, gyûlöletteljes szemeket vágtak rá.
- Te ölted meg anyánkat! - ordított feléje Zsuzsi. - Ha
elõbb hozod az orvosságot, nem halt volna meg. Te ölted meg.
Örzsike a földet érzé süllyedni a lába alatt az irtózatos
vádtól; egy szögletbe vánszorgott és ott zokogott keservesen, hogy majd a szíve
szakadt.
Klára nénit azután eltemették másnap, harmadnap pedig
megjelentek valami hivatalos urak és felolvasták a megboldogult végrendeletét.
Összes fekvõ vagyonát gyermekeinek hagyta, csupán némi ingóságokkal
rendelkezett rokonai javára. Gyámnokot is kinevezett, kinek szívére kötötte,
hogy jó nevelésben részesítse õket. Örzsikét meg sem említé a végrendelet.
Az egyik hivatalnok, õszhajú, becsületes arcú úri embernek
megesett a szíve az árva sorsán:
- Ez mégis igazságtalanság! Mi fog történni e szegény
gyermekkel, kirõl a megboldogult elfeledett gondoskodni?
Azután azt indítványozta a gyámnak, hogy vegye õt is
magához, s gondoskodjék róla is. E keresztényies tett, ha nincs is szó róla a
végrendeletben, semmi esetre sem lesz méltatlan a halott emlékéhez.
A gyám megtagadta ezen költõi felfogás jogszerûségét. Õ
ügyvéd volt, nem lehetett neki rossz néven venni.
Azonban a cselédek közül többen emlékeztek, hogy a haldokló
Örzsikérõl is szólt utolsó perceiben: »Aztán dobjatok annak a porontynak is
valamit.« Ezek voltak azon szavak, mikben az emberbaráti indulatú hivatalnok
sietett megfogódzni, sürgetve, hogy a gyermek javáért is történjék valami.
A rokonok gúnyosan méregették a derék urat, s az osztozkodás
alkalmával egypár rongyot dobtak a leánykának, miket õk nem használhattak.
A gyám felesége, egy himlõhelyes arcú asszony, ki szinte
rokon volt, vitte a vezérszerepet az osztozkodásnál: becsomagoltatott mindent,
amit meg akart tartani, azután kocsira ültette a gyermekeket, a cselédséget
elbocsátotta s az üres házat becsukta.
A szegény árva ott maradt egyedül, elhagyatva a szabad ég
alatt az udvaron. Most már neki sem volt otthona, neki sem volt nyugvó helye,
éppen mint a koldusfiúnak. Nem kérdezte tõle senki: hová megy, mit fog tenni,
mi lesz belõle?
Mit tett volna egyebet, mint hogy fogta kis batyuját, s
felkereste ama másik társát, kitõl nincs semmi irigyelni valója, sem annak
õtõle. Egészen alkalmas helyzet arra, hogy jó barátok legyenek.
A koldusfiú tudta már, mi történt; várta õt és szomorúan
üdvözölte.
- Szegény Örzsike! Most már mibe kezdjünk? Most már rólad is
nekem kell gondoskodnom.
És olyan komoly, ráncos lett e szóra idétlen arca, mint
valami öreg emberé.
- Ne félj semmit. Az isten nem fog elhagyni. Mutasd csak azt
a batyut. No, mondhatom, szép örökség! Gazdag nagynénéd hercegileg gondoskodott
rólad: három viseltes szoknya meg egy paletot. Nos, egy kis pénzecskét
mégiscsak csinálunk belõle, s aztán gyufát, almát s több ilyen apróságot fogsz
árulni az utca szögletén. Meglásd majd milyen szép üzlet lesz az. Hm, hm, ez a
penészes ócska könyv is az örökséghez tartozik?
A »rongyos« Miska pajzán nevetéssel forgatott a levegõben
egy öreg bõrkötetû könyvet.
- Ezt ugyan magának tarthatta volna nagynénéd, a koporsóba
kellett volna tenni. Ezért nem ád a zsidó semmit.
- Ne szidd szegényt, nyugodjék békével. Rosszabb is lehetett
volna hozzám, mint amilyen volt - mondá Örzsike.
- Jó keresztény lehetett, mert errõl a könyvrõl ugyancsak
látszik, hogy sokat forgatták...
- Valóban sokszor foglalkozott szegény Klára néni ezzel az
imádságos könyvvel. Nagyon becsülte e vén könyvet, mindig elzárva tartotta, én
is meg fogom azt az õ emlékére becsülni.
- Neked testálta?
- Nem biz az, hanem a fiskálisné, ki Zsuzsit és Miklóst
magával vitte, nekem dobta. Ne, ez a tied, mondá, ez téged illet, tanulj meg
imádkozni: neked szükséged van az imádságra, mert imádsággal kell megkeresned
kenyeredet mások küszöbén. Íme, ez mesterségedhez tartozó eszköz. Azután
gúnyosan nevetett, s a gyerekek is felröhögtek... mintha bizony nekik semmi
szükségük nem lenne az imára.
- Bah - mondá Miska kedvetlenül -, ha neked adták a könyvet,
akkor hát nem is ezüst a csatja, pedig azt hittem...
Miska kikapcsolá a csatot. A könyv lapjai széttárultak, s
amint a fiú lefelé fordítá a vén jószágot, egyszerre bankók kezdtek hullani
belõle jobbra-balra. A szél kapkodta s sóváron játszott a százasokkal és
ezresekkel.
Klára néni az igénytelen külsejû imakönyvben tartotta
megtakarított pénze egy részét.
A gyermekek elsápadtak e látványra. A koldusfiú felkiáltott
örömében, de a leányka a félelemtõl sápadt el.
- Kincset találtunk! - ordítá Miska - tömérdek kincset. Négy,
öt, hatezer... Gazdag vagy Örzsike, nagyon gazdag!
- Ez a pénz nem a miénk, Miska. Azt nekünk vissza kell adni!
- Vissza kell adni... - sóhajtott a fiú. - Igen, vissza kell
adni. De hová, kihez vigyük?
- Ahhoz a jó úrhoz visszük, aki pártomat fogta. Õ a törvény
embere, nála tesszük le. Azt mondta, hogy ha valami bajom lesz, hozzá
forduljak, ideadta a lakcímét is. Keressük fel a városban azonnal.
Egy óra múlva két rongyos gyermek kopogtatott B.
törvényszéki hivatalnok ajtaján.
A derék úr azonnal megösmerte Örzsikét.
- Te vagy, kis árva? Jó hogy eljöttél, valamit okvetlenül
tenni fogok érdekedben. Ha magam is nem volnék oly szegény...
- Uram, velem egy rendkívüli dolog történt.
Örzsike itt szögrõl-végrõl elbeszélte, mint dobták oda neki
a rokonok gúnyosan az imakönyvet, s mint szakadt abból a sok bankó, mikor Miska
szétnyitotta.
- Az isten keze, mely az árvák fölött õrködik! - susogá a
hivatalnok.
- Ezt a pénzt idehoztam, hogy tessék visszaadni annak, akié
- folytatá Örzsike.
Az öreg hivatalnok elbámulva nézett rá s egy elõtörõ könyût
törült ki szemeibõl.
- Nemes szív van benned, gyermekem - szólt megindultan -,
hanem azt a pénzt nem fogod visszaadni. Az a tied isten és emberek elõtt. Én
azt elhelyezem neked az árvaszéknél és neveltetni foglak belõle. Isten a tanúm,
hogy azt teszem.
A gyermek könnyekre fakadt. Az öreg hivatalnok oda vonta
magához, s megsimogatta szép, fürtös haját.
- Jó lesz-e így? - kérdé gyengéden.
- Nem, nem lesz jó! - kiáltá Örzsike hévvel. - Én nem hagyom
el Miskát. Hiszen õ is éppen olyan szerencsétlen, éppen olyan árva, mint én. Én
testvéremül fogadom õt.
- Helyesen, gyermekem! Legyen hát õ testvéred, s nekem is
meglesz az az örömem, hogy egy helyett kettõbõl faragok embert. Föltéve, ha jól
fogtok tanulni és jól viselitek magatokat.
Hogy aztán beváltotta-e szavát az öreg hivatalnok s jól
tanult-e Örzsike és Miska, az már nem ehhez tartozik - azt majd máskor beszélem
el.
|