|
A »köz- és váltóügyvédi« cím még nincs a látogatójegyén, de
odaálmodja mindennap, minden éjjel; az ábrándok sebes gõzmozdonya odaszállítja
a tágas, elegáns irodába, türelmetlenül várakozó kliensek serege, csínnal
vezetett ügyvédi könyvek közé, melyekbõl kövéren mosolyog a »Követel« rovat.
Még a zsidó is képzeletében csak a »lesz«-re épít. A »van«
csak ideiglenes állapot, olyan, mint az összeállítandó ruhadarabon a férc. A
jövõ selyemszálai fogják pótolni a kirívó cérnaszálakat. A nagy szabó, az élet,
kihúzgálja azokat, még nyomuk sem marad a sima posztó-talajon.
De azért a
prókátorjelölt amúgy fércesen is nagy ember. Az egyetem elméleti zsírja
összevegyül a praxis korpájával, s a két ellentétes anyag rötyögve forr, fõ
fejében, csodálatos explóziókat szülve világra szóló jogi disputák alkalmával a
»Karl«-nál vagy a »Richárd«-nál, ha éppen nem a »Kis Pipá«-ban. Nincs az a
dolog a világon, mihez a prókátorjelölt nem ért, mégpedig »tökéletesen«. Nem
ismertem még eleven embert, ki az ügyvédjelöltnek ellen mert volna mondani, ha
csak úgy nem, hogy õ maga is ügyvédjelölt volt.
És ez aztán
gigászi csata.
Az argumentumok
röpködnek, csattognak, mint a Nibelungok fegyverei. - Demosthénesi tûz,
herkulesi kitartás, akhillesi harag jellemzi a tudományos birkózást, mely
minden »fázison« keresztül vezettetvén, nem csoda, hogy a világon mindenféle
belevegyíttetik.
Ha arról
van szó, hogy miért ütött ki a krími hadjárat, az elevenebb eszû vitázó -
állításának erõsítésére - még azt a körülményt is felhozza: hogy már õ csak
jobban tudhatja, mert az õ apja vicispán volt akkoriban.
Végül is az
tévedett, kinek apja csak levéltárnok volt a krími hadjárat idején; de azért
legyõzöttnek nem vallja magát, mert egy ügyvédjelöltet legyõzni nem lehet, csak
»kikorrigálni«.
Még ha
rosszul mond is valamit, azt is valamiért teszi, mert egy ügyvédjelölt semmit
sem tehet hiába. Minden szavának, tettének helyes oka van, csakhogy ki nem
találják a filiszterek, mert ész kell ám ahhoz.
Különben az
ügyvédbojtár napjai meglehetõsen unalmasak. Az irodában sok a dolog, a
principális nagyon fösvény ember, csak nagyritkán csordul egy kis »akcidencia«.
A sok egyforma keresetszerkesztés, a hosszú periratok keserves másolása, és a
tömérdek futkosás teljesen kimeríti benne a szuszt. Egyik napja olyan, mint a
másik, legföljebb az önt egyhangú foglalkozásába némi változást, ha valami
monstre vagy éppen válópör betûit illesztgeti össze.
Rang
szerint akképp sorakoznak Themis káplánjai, amint vagy legfeljebb tyúkkeresetek
fogalmazásával kínlódva csak másolnak, vagy pedig önállón tárgyalnak, sõt éppen
rendes perekben is síkraszállnak az öreg kitanult rókák furfangja ellen.
De ha
unalmas az ügyvédbojtár napja, annál édesebb az estéje, melyet rendesen
cimborái közt tölt vidám poharazás és okos eszmecsere között, s amit egész nap
megutált, mint kötelességet: a sok száraz aktát, tárgyastól, mindenestõl, most
már mulatságból viszi rájok a beszédet.
Mennyire
jobban ízlik így az ügyvédmesterség ezer csínja-bínja, melyrõl egy-egy
homályosító hályog mindennap lehámlik, mint a vas rozsdája a sok fogdosásban.
Egy-egy
kúriai döntvény, híres bûneset a Pitavalból, a királyi tábla némely különös
ítélete, a perrendtartás valamelyik rossz paragrafusa s több ilyenek forognak
szõnyegen, miknek bírálatát - hitök szerint - áhítattal hallgatja a szomszéd
asztaloknál ülõ profanum vulgus.
Hanem a
profanum vulgus közt ül egy szép kis barna leány is (van az itt minden
bokorban), kit a papa ma közhelyre hozott vacsorálni.
Fából
faragva kellene lenni az ügyvédjelöltnek, ha a szép kisasszony szemébõl feléje
lövellõ Ámor nyila nem »szignálná« az õ szívét is ilyenkor. Pedig Laci
dehogy van fából, dehogy... Sõt ellenkezõleg. Annyiszor kacsint oda
vitafolytonosság hiányának esetén (a principálisa stílusán mondva), hogy a szép
leány mellett »sub clausula« észreveszi még a papát is. Az ördögbe is, hiszen
ismerõse! A gazdag öreg Pakfon Péter, régi kliensük. Köszönti. A papa
visszaköszön és odahívja, s ezzel »folyamatba tétetik« az ismeretség.
És ez jól van így. Azért hogy még nem ügyvéd, nincs irodája,
miért legyen kizárva az élet komoly örömeibõl? Aztán már nincs is valami nagyon
messze a cenzúra. Illik utánanézni valami reálisabb »fundusnak«, melyre
fölépítse a valóságban, amirõl álmában gondolkozott. Egy kis szép feleség nem
árt meg az élet »felzetéül«.
Csakhamar fölveszi elméjében a »tényálladékot«. A papa áll
vagy negyvenezer forintig, a leány egyetlen és szép: nem lesz rossz »fogás«.
Megszerkeszti tehát a »keresetet«, mely éppen ellenkezõje annak, amit a
principális tanított, hízelgõ, udvarias s önmagát kéri benne »elmarasztaltatni«
a bájos »alperes« által.
Ha aztán kedvezõ a »válasz«, nyomban következik a
»viszonválasz«, s ha a papa be nem vágja az utat valami átkozott
»ellenirattal«, nyomban következnék az esküvõ napját s több egyebet kitûzõ
»végirat« is, ha még nem volna hátra az - ügyvédi vizsga, ez a boldogságzavaró,
kísértõ rém.
A szegény ügyvédjelölt most tanul elõször félni. Amint a
végzetteljes nap közeledik, egyre jobban kezdi beismerni, hogy mégsem tud
egészen mindent. Kínos, borongó sejtelmek uralkodnak kedélyállapotán. Éjjel
álmában megnépesítik szobáját a római szenátorok kísértõ alakjai, kik borzasztó
hosszú ceruzákkal a pandektákat írják villámsebesen a márvány kõlapokra. Neki
mind után kell azt olvasni, de nem gyõzi. Kínos veríték gyöngyödzik homlokán, s
lázas reszketegség fut tagjain végig. Kevés híja, hogy bele nem õrül. De íme a
tógás tudósok során át suhogó selyemlepelben egy gyönyörû nõ lép be (nini a
Pakfonék Sárikája) és rózsás ujjacskáival egy kõtáblára mutat biztató
mosollyal, mintha mondaná a gyötrõ álmok rabjának: »ezt fogják tõled kérdezni a
vizsgálaton«.
Milyen kár, hogy hõsünk fölébred, s ami kínozta álmában,
kínozza ébren is. A rém ott van mindenütt és közeledik sebesen. Mennyire
óhajtotta, várta, s most megjelent, elsápad tõle.
A vizsgálat elõtti estén még egyszer összejõ a pajtásokkal,
de ilyenkor nincs kedv, nincs disputa; szórakozott, komoly, nem iszik.
Ha interpellálják eziránt, megrezzenve néz fel a szólóra s
elfojtott hangon mondja: »holnap!«
Oh, holnap! Mi lesz holnap?
Korán hazamegy, még egyszer utójára elõszedi a kopott
tankönyveket. Kinyitja, hogy olvasson és tanulgasson belõlök.
De hol? Mit? Szíve összeszorul és hangosan ver. Ha mondanák,
hogy igya ki reggelig a Dunát, vajon kiihatná-e? Fejét csüggedten lehajtja:
»lehetetlen, lehetetlen!«
Becsapja a könyveket s nyitott szemmel, némán mereng a
semmibe. Ki tudja mirõl gondolkozik? Talán semmirõl. Így találja a reggel is.
Virradatkor kél, felölti legszebb ruháját, mint Zrínyi
Miklós, mikor a halálba ment. Azalatt elõszállingóznak a jó pajtások, hogy
gyönyörködjenek a »drukk«-ban, mit az áldozat kiáll.
Vegyest bátorító és ijesztgetõ megjegyzésekkel, jóslatokkal
kísérik a kijelölt órában az »egyetemre«, s mindaddig el nem hagyják, míg el
nem nyeli a vizsgázó terem ajtaja. Némelyik oda is utána megy a hallgatóság
közé, s mindenféle grimászokkal turbálja. Mások ellenben ott künt a folyosón
várják szorongva az eredményt, ezer kérdéssel ostromolva egy-egy kijövõt:
»Mibõl felelnek most? Trémázik-e nagyon a Laci? Szigorún megy-e a világ
odabenn?«
Végre aztán üt a döntõ perc. A pedellus kijõ, a vizsgálatnak
vége. Mind az ajtóhoz tódul, s az a legszerencsésebb, ki legelébb pillanthatja
meg Lacit s olvashat arcáról.
Laci mosolyogva lép ki.
- Kalaposinas-e? - kérdik fojtott hangon.
- Persze, hogy kalaposinas! - rikolt fel a vizsgázott
örvendetesen s mint az eszeveszett rohan le a lépcsõn. A pajtások nem gyõzik
utolérni. »Hogy volt? Mint volt?« ezer a kérdés, mit hozzá intéznek.
- Hüm! El voltam ám én készülve tökéletesen.
- Nagyon megnyaggattak?
- Meghiszem azt, öcsém. De errõl majd késõbb. Most az a
fõdolog, van-e pénzetek, fiúk? Adjon valamelyiktek kölcsön. Úgyis
telegrafírozok az »öreg«-nek rögtön, tudom, szívesen küld; holnap visszaadom.
Az emelkedett hitel folytán minden zseb elõkerestetik, s -
csodák csodája! - összetákolódik a szükséges összeg.
Lacinak legelsõ dolga, bemegy egy papírkereskedésbe s száz
vizitkártyát nyomat, mint »köz- és váltóügyvéd«.
Talán éppen erre kellett neki a kölcsön.
Az ügyvédbojtárt ne keressétek többé benne: az csak
közönséges »audiát« már az õ szemében.
Pakfon Péter is szívesen látja.
|