A KÖLTŐ UTOLSÓ KARÁCSONYA

1876

Aki elgondolja, hogy abban az anarchiában, melyet írói világnak neveznek, az excellenciás úrtól kezdve lefelé a szegény filiszterig feltalálható minden rang és rend, az természetesnek fogja találni, hogy e tisztességes céh tagjai nem valami édes kuszi-pajtások együtt, hanem külön csoportokra váló planéták, kik ugyan vonzzák egymást elméletben, de a valóságban olyan messze esnek egymástól, mint a miskolci foltozó csizmadiától »az elsõ magyar budapesti cipõgyár«.

Az írói kaszt is aláesvén a világi bölcsesség által felállított szabályoknak, az együvé tartozó elemek összehozására a legalkalmasabb szûrõrosta itt is a - korcsma.

Mert például aki a »Langer«-be jár vacsorálni, az nem lehet sem miniszter, sem milliomos, sem akademikus s más efféle gyanús foglalkozású személyiség; az rendesen magunk szõrû firma, kivel úgy is szóba állhat az ember, ha a süvege fején van.

Itt azután azok, kik az irodalom szõlõjében, hol közösen kapálnak, ültetnek s gyomlálnak, rá sem hederítettek egymásra, összesimulnak, összeszoknak.

A Langerben ösmerkedtem meg Tóth Edével 1875-ben õsszel. Mindig egy szögletasztalnál ült a »Falu rossza« akkor már híres szerzõje, szerényen a falhoz lapulva. Ritkán szólt, nehezen ismerkedett; ha nem volt körülte ismerõs (ami igen kivételesen fordult elõ), éppenséggel nem vett részt a társalgásban, de azért élénk figyelemmel kísérte, mert a folytatott diskurzus benyomása szerint mosolygott, vagy alig észrevehetõ helyeslõ fejbólintást tett, sõt az is megtörtént, hogy a meggyõzõdésével ellenkezõ véleményre fejét rázta szelíden.

Rendesen esti hét órakor jött és tíz óránál elõbb soha nem ment haza, akár volt társasága, akár nem. Ez a »burger szokás« betegségének volt kifolyása, mely pezsgõ, nyugtalan vérét, mint mondogatni szokta, »aludttejjé devalválta«.

A Sándor utcai kis vendéglõben majd mindenki ösmerte s kitüntetõ rokonszenvvel bánt vele. Sokszor megesett, hogy az asztalt körülülõ polgárok egy-egy köhögési rohama után egymást megdöfködve tették le szivarjukat.

Bágyadt mosoly árnyalata jelent meg ilyenkor beteges színtelen ajkán, s már a köhögés csuklásai közt tiltakozott elhárító kézmozdulatokkal, érctelen lassú hangon megjegyezve késõbb:

»Nem árt már az nekem.«

Mindamellett megtörtént, éspedig gyakran, hogy merõben ismeretlenek ültek az asztalnál, s a beszéd nemegyszer fordult az akkor különben is divatos tárgyra, a »Falu rosszá«-ra. Ez volt a költõ élvezete. Kékes szeme lázban csillogott, egyik kezével izgatottan simogatta magas, szögletes homlokát, a másikkal hosszú és vastag, vörösbe játszó, lecsüggõ bajszát, mialatt feszülten figyelt, hogy szinte látszott, mint lüktet a homlokát átszelõ ér, mely napról napra jobban kidagadt.

Egyszer két fiatal úr vitatkozék a »Falu rossza« valamely kifejezésérõl, miként kelljen azt érteni. Nagy zajjal folyt a dolog. Mindkettõ csövestül szórta egymás ellen az argumentumot. Tóth Ede sápadt arca kigyúlt; köhögését elfojtotta, nehogy azalatt valamely szót elveszítsen. Végre úgy dõlt el a kérdés, hogy az egyik vitázó fél büszkén kijelenté, miszerint csak az õ véleménye lehet helyes, mert õ úgy hallotta azt értelmeztetni magától a szerzõtõl, ki neki jó barátja.

A megdicsõülés derûje öntötte el az inkognitó maradt költõ arcát.

De azon az arcon csak vendég volt a mosoly. Bánatfelhõ volt az örökös lakója.

A ragyogó siker nem melegítette már a lassan dobogó szívet, csak égette; a dörgõ tapsvihar nem emelte már föl a megtört testet, csak összébb hajlította; teher volt az már neki; a nemzet koszorújának csak színét látta, illatát nem élvezhette. Késõn jött; - de a koporsóra jókor...

Mikor a váratlan vendég, a dicsõség, nagy robajjal köszöntött be a sokat hányt-vetett kóbor komédiás szegény lakába, már akkor ott találta a halál vizit-kártyáját. Lassan emésztõ féreg dúlt a testben. A kiállott nyomor, szenvedések és - valljuk meg, mit õ sem tagadott - a könnyelmûen töltött éjszakák, melyek a vándorszínésznek fénypontok az árnyban, elhintették a halál magvát abba a nemes talajba, hol erdõk keltek gazdag színpompájú gondolat-virágból.

Körülbelül november elejétõl voltam asztaltársa. Ha én jöttem késõbb, odaültem mellé; ha azonban õ késett, s más asztalnál voltam, õ azért a rendes helyére telepedett. Nem kereste senkinek a társaságát; de ez nem büszkeség volt, inkább óvatosság, hogy ne tegye magát alkalmatlanná.

Mûvészeti dolgokról szeretett beszélgetni; ezek közt is leginkább a színirodalomról és színészetrõl. Olyan volt ez neki, mint a mindennapi kenyér; sohasem unta meg.

Egészséges nézetei voltak mindenrõl, nemegyszer beleártotta magát a politikába is; baloldali ember volt, nagy demokrata, Kossuth embere.

Az egzakt tudományokért nem lelkesedett, de nem is kicsinylette, s mindenikben kellõ tájékozottsággal bírt. Legjobban bosszantotta azon ráfogás, hogy darabjait nem öntudatosan írta.

És ez igazán ráfogás is volt. Tóth Ede alaposan be volt avatva a színmûírás minden csínja-bínjába. S midõn egy ízben az írói körben Szigligeti: »A dráma és válfajai« címû mûve fölött hosszasabban fejtegette nézeteit, mindenki elámult széles képzettségén, még az öreg Szegfi is, ki pedig éppen csak azt tudja nagyon elméletben, hogy milyennek kell lenni a jó színmûnek.

Már ebben az idõben rohamosan hanyatlott egészsége; hangja egyre tompább lett, arca egyre halványabb. Rendesen rostélyost vagy borjúszeletet vacsorált s két félmesszely bort ivott: gyorsan ivott, azután vízivással húzta ki tíz óráig, bevárva a színházból jövõ közönséget s annak nyilatkozatait. Hiába, a szíve elválhatlanul oda volt nõve a színházhoz.

A Népszinház iránt nagy idegenkedéssel viseltetett eleinte. Fájt neki, hogy a Nemzeti Színház a népszínmûveket, mint alantas fajt, átadta amannak; késõbb azután kiengesztelte az idõ és siker, mely darabjait ide is elkísérte, de azért sokszor említette, hogy ezentúl népdrámákat fog írni a Nemzeti Színháznak; a pályázaton levõ darabja utolsó népszínmûve.

Amint igazán is utolsó lett!

Darabjának tartalmát sohasem árulta el, különben sem lévén közlékeny. Majdnem a gyermekességig ment óvatossága e tekintetben. Mindössze annyit mondott egyszer a pályázaton levõ darabjáról (a »Tolonc«-ról), hogy »a második felvonása minden körülmények között meg fogja menteni«.

A »Kintornás család«-ot, mikor már ki volt nyomatva s játékrendre tûzve, sem engedte árultatni, nehogy ezáltal a darab külsõ hatása csökkenjen. Úgy adott át egy példányt belõle, ha szentül megígérem, hogy nem adom oda elolvasni senkinek.

- Talált-e benne valami szépet? - kérdé mindjárt másnap.

- Szép az egészen.

- Mi tetszett mégis legjobban? - faggatott váltig.

- Marinak ez a mondása: »Isten, hol vagy jóságoddal, hogy sehol sem találhatom meg.«

- Jó, jó, de mégis szebb az, mire Szigligeti is ezt jegyezte meg: »igazán gyönyörû«, ti. mikor Samuról mondják: »sír; megeredt benne a jóság forrása«.

Karácsony elõtt annyiszor elõhozta, a fõvárosban töltöm-e az ünnepeket, hogy már feltûnõ lett. Míg végre, alig néhány nappal az ünnep elõtt, ezzel fogott el a Kerepesi úton:

- No, most már látom, hogy nem ment sehova. Most már elmondhatom tervemet. Töltse nálunk a karácsonyestét.

Megköszöntem a meghívást és elfogadtam.

E pillanatban jött nagy lihegve felénk Tihanyi Miklós, már messzirõl kiáltva:

- Most jövök a Népszínháztól; a »Tolonc« nyerte el a száz aranyat; éppen e percben döntötték el.

A »Tolonc« írója egykedvûen fogadta a hírt, még csak megjegyzést sem tett rá, egyszerûen napirendre tért fölötte.

Karácsony estéje megjött, én azonban megfeledkeztem ígéretemrõl. Nehány családtalan ismerõsömmel az írói körbe vonultunk kártyázni. Egyszer csak, úgy hét óra táján, besompolyog Tóth Ede, rókatorkos, nagy, kék télikabátjában, melyet néhány nap elõtt vett 60 forinton. (»Boldog isten! - mondá a kabát megvétele után - ha nekem azt valaki ezelõtt megmondta volna, hogy hatvanforintos kabátban fogok járni, amennyiért két darab szõlõföldet lehet venni Putnokon!«)

Mellém ült, köszöntünk egymásnak, de nekem még most sem jutott eszembe a meghívás, õ pedig restellt szólani, hanem keresztényi megadással várta, míg a játékot abban hagyjuk; pedig már akkor a felesége küldte, hogy siessen értem, mert az ételek elhûlnek. Elmúlt a nyolc óra is, csak nem mozdulunk, s õ mégsem szól, de nyugtalanul izeg-mozog székén, mert ez idõben az éhséget már nehezen tûrte.

Kilenc felé járt az idõ, midõn végre Komócsy bátyánk kimondta a »pour les dames«-ot.

- No, csakhogy már mehetünk - mondja Tóth, hosszú lélegzetet véve. - Hol a kabátja?

Most kezdett világosodni elmémben.

- Tyû! Szépen vagyunk. Egészen elfeledtem, hogy karácsony estéje van. Most már nagyon megszid a háziasszony.

- No bizony, nem fõznek meg bennünket olajban: majd eligazítjuk; hazudok valamit; a színészember leleményes az ilyenekben.

- De hát miért nem szólt, az isten szerelmeért?

- Lehetetlen volt önt elvonnom, mikor olyan jól mulatott.

Ez epizód amennyire jellemzi Tóth Ede türelmes, szelíd lelkületét, éppoly bosszantó volt reám nézve.

Szerencsére azonban csupa ismerõsökre találtam Tóthéknál; az öreg Rajkay volt ott nejével, és Zádor.

Gazdagon megrakott karácsonyfa állott az ebédlõ egyik szögletében Tóth Ede fogadott fia számára; közepén pedig dúsan terített asztal a mi számunkra. Az elegáns terítékek és a sok ezüstnemû meglepett; Tóth Ede észrevette s halkan mondá:

- Ugye csodálkozik, hogy mennyi telik a szegény színész odújában?

- Én? Dehogy...

- Ne tagadja - hiszen én magam csodálkozom rajta legjobban. Az egész meseszerû elõttem, szinte nem tudom elhinni, én vagyok-e én, s ha én vagyok, otthon vagyok-e magamnál? Nekem csinos lakásom, meleg tûzhelyem, barátságos asztalom! Álmodhattam-e ilyen vakmerõt valaha?

Egész este el nem bocsátotta ezt a gondolatot; bármirõl kezdtünk beszélni, vissza-visszatért reá. Karácsony estéje úgyis a visszaemlékezés ünnepe!

- Ma három éve, zimankós, cudar idõben egy nyári kabátban, öt forinttal indultam el tíz mérföldnyire K. társulata után. Magam voltam, mint az ujjam. Kísérõ társam egy bot. Oh, milyen karácsony volt az! Éjféltájt egy útszéli csárdához érve, még pislogott a mécses odabent. Bezörgettem éji szállást kérni; de az ivóban oly sötét képû két parasztember borozott, hogy nagy lankadtságom mellett is a további menetelre határozván magam, egy rántottát és egy messzely bort rendeltem. Más pénzem nem levén, az ötös bankóval kellett fizetnem, melybõl a zsidó korcsmáros, elõbb utasításokat adva a követendõ irányt illetõleg, négy forint hetven krajcárt olvasott vissza. A bortól melegítve, új erõvel keltem útra, s már jó darabot haladtam, midõn szerencsére - mert koromsötét volt - megcsúsztam s egy mély, száraz garádba zuhantam. A sáncból nem találván egyhamar kijárást, annak mentén folytattam utamat, mikor fölöttem a parton megismerem az útszéli csárdában volt egyik paraszt rekedt, sajátságos hangját: »Erre köllött mennie, ki nem szabadulhat a körmünkbõl.« A másik kedvetlenül felelte: »Ej, hátha másfelé ment, de meg négy forint hetven krajcárért nem érdemes sokáig fázni!« Reszketve lapultam a fagyos földhöz. Semmi kétség, hogy engem várnak, s így fekve töltöttem halálfélelmek közt jó két órát, míg üldözõim, megunva a hasztalan cirkálást, távoztak. Ez az éjszaka ölt meg. Azóta el nem hagyott a köhögés.

Vidámabb dologra vittem át a szót: a vidéki színészet kellemeire.

- Szép, annyira szép színésznek lenni - felelte mély sóhajjal -, hogy szinte fáj ez a mostani »ablakfa« állapotom. Ha meggondolom, mily parányi emberke egy rongyos színész a társadalomban ott a vidéken, és mégis mennyi, mennyi öröme van!... Honnan vegyen annyit más ember? Istenem, hogy elmúltak azok az idõk! Egyszer az ön ipjánál volt dolgom, valami engedélyt kellett kieszközölnöm tõle. Gondolom, szolgabíró volt. Milyen megdöbbenéssel léptem be szobájába, midõn a hajdú beeresztett! Szívem hangosan vert, lélegzetem elfulladt a gondolatra, milyen nagy úr elõtt állok.

- De csak megadta az öreg, amit kért?

- Még szilvóriummal is megkínált. Jó ember. Ugyan kérdezze meg, emlékszik-e rám? Gondolta-e akkor, hogy valaha az õ veje nálam, énnálam fog vacsorálni?

- Mégpedig milyen kitûnõen! Így még az öreg sem vacsorál, csak a fõispánnál, ha meghívják.

- Bizony bolondul játszik a sors az emberrel.

- De olyan meglepõen, mint önnel, ritkán; mert a legtöbb embert lassan emeli s lassan süllyeszti; idõt hagy nekik beleszokni az új helyzetbe; képzelem, mennyire meg voltak lepetve Putnokon rokonai és ismerõsei a »Falu rossza« sikerétõl!

A költõ mosolygott.

- Voltak is nekem ismerõseim? Mikor atyám évek elõtt úgyszólván a világba kergetett, gyalog indultam el hazulról; egypár kutya ugatott utánam, ez volt a búcsúztató.

- Volt-e már otthon azóta?

- Tavaly. Az egész magisztrátus eljött hozzám tisztelegni. Még vidékrõl is meglátogattak a földesurak, akik most már egyenként visszaemlékeznek rám, milyen »fehér hajú, kedves gyermek« voltam.

- De az édesapja, az csak örült, ugye?

Tóth Ede arcán a fájdalom nyílalt át.

- Nem tud az már énrólam semmit. Élõhalott az már. A szél ütötte meg, elveszté félig elméjét, emlékezõ és beszélõtehetségét. Mikor felrándultam, uras, szõrkelméjû ruha volt rajtam. Az öreg, szegény, hülyén bámult rám, megtapogatta a mesterségébe vágó ruhadarabokat s szomorú hangon gagyogá: »milyen komisz, milyen komisz!«

Míg ezeket elbeszélte, a legnagyobb elõzékenységgel ügyelt rá, hogy vendégei egyenek, igyanak s szivarozzanak. Õ maga is kevéssel többet ivott a szokottnál, s látszott, bármint titkolta is, hogy rosszul érzi magát. Ha a társalgás fonala megszakadt, azonnal sietett fölhozni valamit, ha kínosan esett is neki a beszéd, nehogy a szóhiány, mint legtöbbször történik, intésül szolgáljon a távozásra.

Késõ éjfél után kezdtem búcsúzni.

- Ne még! Nézze meg legalább könyvtáramat.

- Majd máskor - mondám, kissé babrálva a mintegy negyven kötetnyi, többnyire színirodalomra vonatkozó német könyvek közt.

- Lássa, szoktam én olvasgatni is.

- Az ám! Fel vannak vágva.

Nevetett rá; azután szívélyesen rázta meg kezemet.

- Isten önnel, barátom! Köszönöm, hogy eljött. Nini, most jut eszembe, hogy mi nem is kártyáztunk.

Kikísért a folyosóra, talán hogy ott kiköhöghesse magát, mert bent, tudta, fájdalmat okoz nejének, ki mindig elkomorodott, amikor hallotta a görcsös fuldoklást.

- Nem baj az, majd kártyázunk a jövõ évben - jegyzém meg -, ha élünk.

- Talán... - hörgé utánam, nem bírván kibontakozni kínos köhögési rohamából.

Ahogy leértem a kapuhoz s megálltam ott, míg a mélyen szunnyadó házmester elõcsoszog, az átellenes ház korcsmájából áthozta a szél, úgy, amint hangzott lelkesen, keservesen:

Én vagyok a falu rossza,
Engem ugat minden kutya.

...S ott fent a folyosóról belevegyült az el-elhaló dalba a beteg költõ szaggatott, kínos köhécselése.