A PAJKOS ILONKA

1877

A kis-belédi szolgabírónak, tekintetes Tarka István úrnak Ilonkájáról bizony kevés jót lehetett hallani az én idõmben. A tanító úr azt állította róla, hogy szép esze van, de rosszra használja; vásott, engedetlen gyermek. Nem tanul, följebbvalóját nem tiszteli, a más gyermekeket, különösen ha szegények, lenézi, gúnyolja, sõt sokszor bántalmazza is. Teszem azt, csak a minap is záptojásokat hozott az iskolába s két szegény sorsú lánykát hajigált meg velök, beszennyezve talán egyetlen ruhájukat s megbántva õket szívükben; pedig a szegénynek kétszeresen fáj a megbántás, ha gazdagtól jõ az, ahonnan jóindulatot, szánalmat, nyájasságot, leereszkedést vár ösztönszerûleg. Bizony nagyon elbízza magát a kis Ilonka, hogy a szolgabíró leánya, még egyszer kárát vallhatja!

A szomszédok nem gyõztek eléggé panaszkodni ellene; az ablakaikat bedobálta kõvel, a kis csirkéket, mik átmentek az úri portára, összevissza kergetve elzavarta anyjuktól, úgyhogy azok szétszéledtek a lészák és kazlak között, vagy pedig rájok bocsátotta a láncra kötött kisrókát, meghosszabbítván a láncot különféle madzagok- és zsinórokkal, miket nem egy ízben az édesapa ünneplõ ruháiról szaggatott és fejtett le e célra. Leleményessége kifogyhatatlan volt a csínyekben, mik sokszor a rossz szívûség bélyegét viselték magokon. Pedig a kis Ilonka nem volt alapjában rossz-szívû, csak szeles, pajzán, vásott és könnyelmû.

Magok a legközelebbi rokonok is csak panaszt hangoztathattak, szinte csak rosszat mondhattak a már majdnem tizenegy éves lánykáról, ki mindazt egyesíté természetében, ami egy fiúban rossz tulajdon van. A Máli néni nevenapjára küldött bokréta például meg volt paprikázva, úgyhogy a szegény Máli néni félnapi köhögési rohamba esett, midõn megszagolta Ilonka veszedelmes ajándékát; az Ábris bácsi kedvenc tajtpipájába pedig puskaport tett egy ízben, mely nemcsak hogy megijeszté a derék férfiút, hanem megperzselte tisztes õsz szakállát és szétrobbantá az értékes pipát.

De minek számoljam el az ezer meg ezer ehhez hasonló helytelen csínyt és pajkosságot, miket tekintetes Tarka István úr ahelyett hogy atyai feddéssel illetett volna, édesdeden megnevetett s összevissza csókolta értök egyetlen leányát.

- Több esze van, mint egy professzornak! - szokta ilyenkor mondani amaz emberek gyengeségével, kik szeretetüket azáltal mutatják ki, hogy mindent kedvesnek, jónak találnak, amit az tesz, akit szeretnek.

Hiába mondták, hiába figyelmeztették ismerõsei, barátai: »Te rosszul neveled azt a leányt, sokat, nagyon sokat elnézel neki. Meglásd, elrontod túlságos atyai szereteteddel s szerencsétlen lesz egész életére.«

- Ej! - felelte rendesen Tarka István úr - akinek ezer holdja lesz, mint az én Ilonámnak, az ugyan nem lesz szerencsétlen. Különben is mi az, amit ti olyan nagyon megróvtok? Az, hogy kissé csintalan, hogy nincs aludttej-vére, mint valami beteges, halni készülõ idétlennek...

- Apró hibák szülik a nagyokat, barátom - mondák a jóakaratú tanácsadók -, s nagy hibák a nagy bûnöket, miket el nem takar aztán az ezerholdas föld sem, akármilyen nagy is egy darabban.

Tarka úr haszontalan, üres beszédnek találta az effélét.

- Hibák? De hát miféle hibák? Bizony nagy szálka szemetekben az a gyermek, s nem bánnátok, ha azzal is keseríteném, hogy apró kedvtöltésében háborgatom. Hadd tombolja ki magát, hadd szilajkodjék, legalább nem lesz olyan, mint azok a városi málészájú kisasszonyok, kik a levegõtõl náthát kapnak, az ételtõl csömört, a futkosástól ideggörcsöt, s kik látszólag a vizet sem tudják megzavarni, de tulajdonképp lelkök már meg van mérgezve ilyen korban a rossz olvasmányoktól.

- Igazad van, találóan rajzolod s mutatsz egy másik hibára, mely éppen úgy szélsõség, mint az Ilonka pajkossága. Mind a kettõt kárhoztatom. A középutat kövesse a leány; ne legyen olyan, mint az üvegházi növény, mit harmat, napfény nem tesz izmossá, de ne legyen útszéli bogáncs sem, mert arra, barátom, sok por is ragad, meg sok sár.

Sok ily jó tanács hangzott el Tarka István uram füle mellett, mint a falra hányt borsó; nem sokat hederített rá. Olyan volt, mint minden gyermekét majom gyanánt szeretõ apa: vak annak hibái iránt.

Pedig e hibák kezdtek lassankint veszedelmes irányban elharapódzni. Ilonka csínyjei majdnem elérték azt a fokot, mikor már gonosztettekké válnak. Az egész megyében elterjedt rosszaságának híre; anyák, gondos nevelõnõk, ha elrémítõ példát akartak felhozni növendékeiknek, Ilonkát állították elé, a vidék rosszát, a csintalan, szeszélyes, a szófogadatlan, mindenki által került Ilonkát.

De Tarka István még most sem vette azt észre; maga Ilonka pedig még kevésbé, s még büszke volt a névre, mellyel általánosan gúnyolták: Tarka Ilonka, a legvásottabb »fiú« a vármegyében.

És valljuk meg, találó gúny volt.

Mert volt-e benne egyetlen nõi vonás? Mi teszi kedvesebbé a leányt, mint a szendeség, ártatlanság és engedelmesség? E három tulajdonság nélkül olyan, mint egy emberi ijesztõ csontváz, melyrõl mindaz hiányzik, ami szép volt valaha, ami az igazi alakot adta annak egykor.

E szegény gyermek tehát, ki anyját korán elveszté s a neveléshez nem értõ apa szárnyai alatt nevelkedett, már-már veszendõben volt, mivel õ maga is hajlandóbb volt a rosszra, mint a jóra - midõn egy napon a következõ esemény történt.

Ilonka ismét oskolát mulasztván, otthon futkározott az udvaron s nagy lelki gyönyörûséggel szemlélte, amint az öreg fekete macska, a »Cukri«, mint valami világkormányzó diplomata, ravasz alattomossággal egy fatörzs mögé húzódva, lesi a pillanatot, midõn a gyanútlanul ott cirkáló verebek valamelyikére ügyesen rávetheti magát.

Nem sokáig kellett várnia. A ravasz állat csakhamar célját érte s tisztára nyalt szájában nemsokára ott szürkült szárnyvergõdve egy boldogtalan fiatal veréb.

- Hahó! Hahó! - ordít Ilonka tapsolva kis kezeivel, de máris megirigyelve a macska szerencséjét, amiért is villámsebesen utána iramodik a Cukrinak, hogy a még tán eleven zsákmányt elvehesse tõle.

Cukri érezvén a veszedelmes ellenfelet és helyzetet, de nem lévén szándéka átengedni déli pecsenyéjét, igazi macskafilozófiával olyan területre igyekezett elmenekülni, ahova kis úrnõje nem követheti: felszaladt az istálló padlására.

Csakhogy a macska mégsem volt igazi telivér filozóf, mert tudnia kellett volna, hogy az odatámasztott létrán Ilonka játszva eléri, s ott a padláson, mint szûkebb területen, könnyen sarokba szorítja; ha igazi tudós a Cukri, felszaladt volna az istálló fedelére, honnan valóságos hadvezéri öröm lett volna falatozás közben lenézni üldözõjére. De hát minden tudomány korlátolt ezen a gyarló világon!

Ilonka nyakra-fõre rohant föl a létrán, mindenütt nyomában Cukrinak, ki a verebet el nem eresztve szájából, kétségbeesve menekült... De hiába volt minden kétségbeesése s menekülése, Ilonka utólérte s még egy szempillanat s a veréb odavan...

Csakhogy a macskák fölött is van magasabb gondviselés, mely az ily kényelmetlen helyzetben gyakran segítségökre jõ.

Ilonka azon percben, midõn kezét kinyújtotta, hogy a macskát megfogja, mintha egyszerre mélység támadt volna alatta - a szénatartóba nyíló padláslyukon lezuhant.

Eszméletét amint visszanyerte, érezte az iszonyú fájdalmakat, miket a zuhanás okozott. Eleinte nem bírta magát tájékozni, hol van, csak lassan-lassan jött rá, hogy az istállóban a szénatartó-kerítékben fekszik. A veszély iszonyúságát csak most látta be, tekintete a hegyivel fölfelé fordított vasvillákra esvén, mik ha csak egy kicsit másképp zuhan, fölnyársalták volna.

De erre nem sokáig gondolt. Elvégre is a szénás-keríték tele volt frissen kaszált lóherével, s így puhára esett, valami nagyobb baja nem történt, s azt a kis sérülést, amit szenvedett, azt ugyan kutyába sem veszi; nagyobb baj az annál, hogy a verebet már azóta megette a Cukri, az átkozott Cukri, aki majd meg fog lakolni ezért a kalandért keservesen!

Ámbár utoljára nem is éppen rossz kaland. Oh, hogy fog majd nevetni rajta a papa, ha elmondja. Hahaha!

Ilonka most már maga is nevetett s legelsõ dolga volt újra a padlásra menni, hogy a Cukrit megbüntesse. Az most is ott volt, és - mint az ebéd után fogait piszkálgató ínyenc - felült a léceken száradni kirakott juhbõrökre (miket a legújabb idõben sûrûn testáltak gazdájoknak a Tarka István juhai) és onnan bámult, de lomhán, kedélyesen, az egyik szemét álomra hunyorgatva.

- Csodálatos - gondolá magában Ilonka -, hogy a zsidók, kik idejárnak a juhbõröket nézegetni, még nem estek le. Persze, mert vigyázva lépnek s látják magok elõtt a lyukat.

Az ám! De hátha nem látnák?

Ilonkának arany eszméje támadt.

Hiszen semmi sem könnyebb, mint a padláslyukat berakni apró, törékeny gallyakkal s aztán a gallyakat beborítani vékony szénaréteggel, mely egyenlõvé tenné a veszedelmes helyet is a felület többi részeivel.

Oh, milyen nagyszerû tréfa lenne ebbõl! A zsidó semmit sem gyanítva, rámenne a veszedelmes talajra... egy reccsenés,... s zsupsz, a mélységbe.

Ennek nevetne aztán még csak igazán a papa!...

Ezt bizony meg kell cselekedni minden áron!

Bezzeg lesz majd csodálkozás, nevetés a pórul járt zsidón, ki legalább is azt fogja képzelni, hogy a pokolba repül.

Ilonkának szíve (az a gonosz szív) már elõre majdnem repesett örömében, ha az így szépen elõkészített »zsidózuhanásra« gondolt.

Hiszen a zsidót bántani nem szégyen, hanem kötelesség! úgy hallotta azt az utcai vásott kamaszoktól.

Ilonka gyakorolta is ebbeli kötelességét lelkiismeretesen, s ha zsidót látott az úton, nekiuszította a kutyákat, még a láncos szelindeket is eleresztve, vagy legalább utána kiáltott: »Hé, Smüle, mikor lesz Rozsnyón vásár?« amely kérdés, mai napig sem tudom ugyan, hogy miért? de a lehetõ legnagyobb bántalom a vidékbeli zsidókra. Hát még azok a szegény zsidók mi mindennek voltak kitéve, akik egyfogatú talyigán utaztak el a Tarkáék kastélya elõtt.

Különös az, hogy az egy lovon utazó zsidók nemcsak a gyermekek gúnytárgyai, hanem az idõsb emberek sem restellik csúfondáros kiáltásokkal illetni õket, kivált a kevély magyar köznépnél - pedig hát édes lelkem, szalonnán hízott kedves polgárság, mikorra a te hámod már nagyon megfakósodik s két jó lovadnak lefelé fog állni a füle az éhségtõl, az az egylovas taliga bizony hintóvá növi ki magát, mert szorgalmas, munkás a gazdája, kitõl - bizony mondom - példát vehetnél inkább, mintsem kicsúfold.

A zsidó egy lovat fog be oda, hol az is megteszi a magáét, te pedig, édes magyarom, mint az adoma meséli rólad, mikor levélvitelre rendel a bíró uram õkigyelme, úgy viszed azt a szomszéd faluba, hogy négy ökröt fogatsz be, s nehogy azt higyjék: gyalogjáró ember vagy, egész gangosan sétálsz el a levéllel a négyökrös szekér mellett.

A gyermekedet sem ártana megpirongatni, mikor más embertársát a vallása, a hite miatt csúfolja s bántalmazza; nem ártana figyelmeztetned, hogy az is tanuljon a zsidótól; mert bizony nagyon el talál maradni mögötte.

A zsidófiú, ha tizenhat-tizenhét éves, már önálló pályát tör magának szorgalmával, mikor a te fiad nagy lomhán várja a huszonnegyedik esztendejét, hogy adósságot csinálhasson vagyonod azon részére, amit még magad el nem költöttél. A zsidóleány pedig még gyermekkorában megszokja a takarékosságot és háziasságot, s ritkán lehet hallani, hogy valaha zsidó ember a felesége miatt jutna tönkre, ami a keresztény magyaroknál mindennapi dolog.

Mert azt mondja Kant, hogy: a leány legyen olyan házias, mint a csiga (mely ti. ritkán jõ ki a kagylójából), de ne legyen olyan, mint a csiga, mely mindenét magán hordja.

Arany szavak, oda kellene vésni minden leány pártájára, mert a fényûzés és cifrálkodás már eddig is több kárt okozott a magyar nemzetben, mint a sajói, mohácsi csata és a világosi fegyverletétel együttvéve.

De térjünk kis hõsnõnkhez, Ilonkához, ki amit fejébe vett, mint rendesen azoknál történik, akik nem szoktak gondolkozni, azt mindig is foganatosította. A padláslyukat tervéhez híven berakta gallyakkal, a szénatartóból azonban gondosan kiszedegette a vasvillákat, mert már olyan könnyelmû mégsem volt, hogy komoly megsérülés eshetõségének tegyen ki valakit.

Mikor aztán minden el volt rendezve, kiállt a nagykapuba zsidót várni.

Jött is egy mindjárt kapóra; rengeteg terjedelmes batyu alatt izzadva, nyájasan köszönté a kisasszonykát.

- Van ám eladó juhbõr nálunk is! - kiáltott rá Ilonka.

- Az egész világ juhbõrrel szagol, kérem alássan - mondá az öreg zsidó fitymálva. - Ki venne mostan juhbõrt? Biz én meg sem nézem. (De azért egyenesen az urasági portának tartott.) Pfuj! Juhbõr! Az egész világ juhbõr. Itthon van a nagyságos papa úr? Bizonyomra mondom, nagyságos kisasszonyka, hogy a juhbõrt maholnap már arra fogják használni, hogy az országutat kövezik vele. Tessék csak felnézni az égre, ni, még a felhõk is úgy fityegnek, mintha megannyi kiterített juhbõr lenne. Kell a pokolnak a mai világban.

De azért csak mégis az udvarra sompolygott a juhbõrök lelkes ócsárlója, nem törõdve a rámorduló kutyák keresztényies s élénken nyilatkozó ellenséges érzelmeivel, miket Ilonka ezúttal lehetõleg csillapítani igyekezett.

Az udvarra érve, a nagyságos urat éppen az ambituson találta, amint nagy zsöllyeszékében ülve s rengeteg füstöket eregetve, õsi magyar szokás szerint arról gondolkozék, hogy ugyan mirõl is kellene hát gondolkozni.

Nagy alázatossággal hirtelen lekapta fejérõl zsidónk kopott bársony sapkáját, amint méltatlan tekintete a tekintetes alakra esett, s még egyszer elejérõl elmondá föntebbi észrevételeit a juhbõrrõl.

- Szervusz, zsidó! - szólt a szolgabíró úr - jó, hogy jössz, de azt már nem jól cselekszed, hogy a juhbõrt annyira lebecsmérled. Akkor nem csinálunk vásárt.

- Tõlünk fog függni, kérem alássan. Aztán tetszik ismerni az öreg Salamont, ha csak lehet, megszabadítom a nagyságos urat tõlük, ne szemeteljenek itt úri portáján. Hiszen, kérem alássan, csak kellenének valakinek.

- Ne locsogj annyit. Menj, nézd meg, aztán számold ki, mit adhatsz értök és küldd be a pénzt az inasomtól. Magad ne alkalmatlankodj a szobámban, mert nagyon fokhagymásszagú vagy. Ha elégnek találom a pénzedet, viheted õket pokolba, ha pedig keveset adsz, visszaküldöm s tetejébe hajdúm rád húz tizenkettõt szemtelenségedért. Már én így szoktam végezni adásvételi ügyleteimet. Egészen becsületességedre bízom magam.

Ezzel tekintetes Tarka István uram felkelt, és mint egy olyan ember, aki egy szövevényes gordiusi csomót oldott meg bölcsességével, egész megelégedetten sétált be szobáiba.

A döglött juhok halandóbb részeinek fennmaradt hüvelyeit vásárló zsidó mély meghajlásokkal és nyájas kézdörzsöléssel fogadta a tekintetes úr szíves bizalmát és sietett valakit elfogni a cselédek közül, aki megmutassa a »hitvány« portékát, miért a mai világban már csak olyan bolond ember veszteget pénzt, mint õ, ki szántszándékkal saját veszteségére dolgozik.

- Majd elvezetem én a bõrökhöz - mondá Ilonka, fürgén szökellve elõre, nem kevés feszültséggel várva, sikerül-e a csíny.

- Jaj bizony leesik a kisasszonyka a létráról.

- Ne féljen attól. Hanem maga mért nem köti le a batyuját, minek cipeli azt a nagy terhet fel a padlásra?

- Olyan az már nekem, mintha édes gyermekem volna; nem is érzem; ha nem volna a hátamon, azt hinném, hogy nem is én vagyok a Blau Salamon, s egy tapodtat sem tudnék menni; ha meghalok, talán még akkor is meghagyom, hogy a nyakamban hagyják: édesebb lesz a nyugodalmam, kérem alássan, ha a másvilágon is együtt leszek az üzletemmel.

- De csak mégis letehette volna, míg lejövünk.

- Már csak megvallom az igazat. Rosszak a cselédek, kérem alássan, pajkosak. Szegény batyus zsidó nem nagy úr, sok esik meg rajta, ami az üzlet kárára van. A múltkor is, amint lent hagytam a batyumat, mikor az ócska tollut néztem a magtár-padláson, két eleven patkányt csempésztek bele, s majd a nehéz nyavalya jött rám, mikor egyszer az úton megéreztem, hogy batyum megelevenedik a hátamon s elkezdi a hátamat kaparászni. Hát a két patkány volt. Képzelheti a kisasszonyka, milyen károm lett! Azokat a finom bõröket úgy átlyukasztották a semmirevalók, mintha ki akarták volna »slingelni«.

Ilonka alig bírta elfojtani elõtörõ kacagását. Édesdeden és büszkén emlékezett vissza rá, hogy a két patkányt õ csempészte be annak idejében a bõrökkel megrakott batyuba.

Eközben felértek a padlásra s már csak néhány lépés választá el a zsidót a végzetes helytõl.

Az elõre menõ Ilonka óvatosan kikerülte a jól megfigyelt helyet s a különben is már gyengén látó öreget gonosz ravaszsággal vezette és igazgatta, merre jöjjön, hova lépjen.

A zsidó tekintete különben is sóvárogva a feketedõ bõrökre tapadt, látván a nagy birkahalandóságot, nagyobb nyereség reménye dagasztá szívét, midõn egyszerre nagyot reccsen lába alatt az összetört gally-talaj, s birkabõr, biztos nyereség egyszerre eltûnik a láthatárról, s õ a mélységbe, a bizonytalanságba látszik zuhanni.

- Oh, vaj mir! - ordít torkaszakadtából, melyre viszhangként Ilonka kacagva felelt.

De e kacagás iszonyattá válva halt el a vásott gyermek ajkán, amint a zsidó mellébõl tompa hörgés, fuldokló csuklás síri nyöszörgése váltja fel az elõbbi kiáltást.

Ilonka, ki a kacagástól elõbb mit sem vett észre, odatekint s borzadva látja, hogy a szegény zsidót nagy batyuja, mely a lyukon ki nem fért, nem engedé a puhára hevenyészett szénatartóba leesni, hanem föltartá függve, fölakasztva a levegõben.

Irtóztató poézis! A batyu, az édes batyu, életének társa, melynek csak az imént esküdött hûséget még a síron túlra is, melyet olyan híven, zúgolódás nélkül cipelt egy hosszú emberéleten keresztül, most az a batyu, mely eddig õt és családját eltartotta hûségesen ruhával, élelemmel, azt mondja: »megöllek, megfojtlak téged, meg fogsz halni, akasztófaköteleddé lettem... el nem eresztem a torkodat...«

Nyelve kiöltve, arca már kékül, melle már csak alig hallható nyöszörgést küld fel, a költözõ lélek szárnyvergõdését.

Ilonkát kimondhatlan rémület fogja el, szíve nagyot, fájdalmasat dobban, csattanó-piros arca holthalvánnyá válik.

- Teremtõ istenem! Mit tettem? - kiált fel térdre esve - könyörülõ isten, ölj meg engemet is!

Aztán mint akit láthatatlan lángpallosú angyal kínos, szemrehányó tekintete üldöz, mint akit egy szívbe belõtt mérges nyíl õrült fájdalmat okozó kínja hajtanak, rohant le a borzasztó helyrõl az udvarra, s ki az angolkerten a mezõre, az erdõbe...

Mért, hogy a bûnt elkövetõket magához vonzza az erdõ, némán vádoló komoly, méltóságos fáival, miknek lombjai azt susogják: »gyilkos!«

Oh, a természet magánya, csendje nagyon kegyetlen, szigorú a gonosztevõkhöz, kegyetlenebb, mint a bíró, mint a sújtó törvény. Sohasem bírom felfogni, miért hogy mégis az erdõt keresik a gonosztevõk.

Az úri gyermek futott, sebesen, kétségbeesve, a lerogyásig. Hova? Tudta is õ: hova? Egy lépés és mindenét elveszté. Az égre nem mert felnézni, onnan szemrehányólag néznének rá a felhõk, és talán az a nagy égetõ szem is, mely mindent lát és tud, az a szem, melyre eddig nem is gondolt, de mely most egyszerre kinyílt és ránéz. Oh, érzi, érzi, hogy rá néz. Hova legyen, hova bújjon elõle? Legjobb lesz beleugrani a Marosba. Igen, ez volt elsõ gondolata. Lélegzetfogyva is futott, egyre futott, míg a folyót elérte.

Megállt a parton.

A habok locsogva, haragosan csapkodták a part szélét, mintha mondanák: »gyilkos, gyilkos!«

Hideg borzongás futott keresztül tagjain s irtózva és remegve fordult ismét a falu felé.

Oh, minek is fordult arra!

Ott néz le mogorván az õsi kastély, hova õ többé nem fog visszatérni, a megfúlt ember ott lóg még most is... irtóztató,... mintha csak látná... Szemét hirtelen lehunyja, térde megcsuklik s a földre roskad: de a kiöltött nyelvû embert folyton látja rámeredt rémletes szemekkel, vonagló ajkkal... E pillanatban megkondul a faluból az esti harangszó. Oh, milyen irtóztató, velõt hasító hang, tompán dübörgi: »látlak, gyilkos!«

E hangra felugrik. Oh, merre, merre fusson, merre szabaduljon? Összeszedi minden csepp erejét, s neki az erdõnek, a néma rengetegnek: az még tán nem tud semmit, az még nem tudhat semmit...

Hiú remény! A néma erdõ már mindent tud; cserfa, bükkfa mogorván, fenyegetõn néz rá sötét árnyat vetve, galagonyabokor, csipkehajtás megtépi ruháját, megcsapdossa arcát; harkály, bagoly, rigó rákiáltja: »gyilkos!« Mindnyájan vádolják.

A gyermek ereje kimerült, eszméletvesztve rogyott egy fa alá.

Ott találták meg fáklyás emberek a bekövetkezõ éjjel, kik mindenütt keresték a leánykát. A megrémült Tarka István az egész falut kirendelte s õ maga is kétségbeesve futkosta be a határt s halásztatta az egész folyam menetét.

Elképzelhetõ tehát a tekintetes úr atyai öröme, midõn Ilonkát életben megtalálta a kalacsai erdõ szélén.

- Édes, kedves, egyetlen gyémántom! - kiáltá karjaiba zárva.

A gyermek föleszmélt s fölsikoltott:

- Jaj, elfogtak! Börtönbe visznek! Istenem, istenem! Mit tettem, mit tettem!

A tekintetes úr közbevágott:

- Ne búsulj, én aranyos galambom! Nem lett az öreg Salamonnak semmi baja. A batyunak volt annyi esze, hogy kioldódzott, mikor már kenyértörésre került volna a dolog; nyilván megunta tartani a nagy terhet, mert akármi legyek, ha nincs kétmázsás a vén Salamon. Bizony nehéz elhinni, hogy a vereshagymától is ekkorára lehet meghízni.

- Oh, csakhogy él - mondá a leányka, s talán elõször életében önkénytelenül imára tette össze kis kezeit: »Köszönöm neked, oh, én istenem!« rebegé hangosan.

- Bezzeg Salamon is köszöni. Az akasztófáravalónak jó napja volt: ingyen adtam oda neki a bõröket.

Mikor hazaértek, az udvaron a vén Salamon fogadta s kezet csókolt Ilonkának. Az félénken húzta azt vissza.

- Hát még itt vagy, zsidó? - kérdé a szolgabíró úr.

- Meg akartam köszönni, kérem alássan, a kisasszonykának az irántam való szívességét, meg aztán kérem alássan, a tekintetes úr egy kancsó borocskát tetszett adni, azt iszogatom itt az ambituson.

- No, csak igyál hát, amennyi beléd fér. Mi pedig menjünk, feküdjünk le, kis Ilonkám. De mi bajod, milyen komoly vagy, verd ki már a fejedbõl az egészet...

- Soha, apám, soha, soha... ez örökké eszemben marad.

Ilonka bement kis hálószobájába, mely éppen az ambitusra nyílt, levetkõzött, fejét a fehér selyem párnára hajtotta, de nem tudott elaludni.

Soká, soká gondolkozott azon a mondaton, amit egyszer magáról hallott: hogy az apró hibák szülik a nagyokat, s a nagy hibák szülik a bûnöket.

- Istenem! - kiáltá - de nagyon nagy vagy te!

És ebben az egy önkénytelen felkiáltásban benne volt minden, minden...

Egy lecke, amit az isten adott a rossz úton tévelygõ gyermeknek, egy intés, amit kitörülhetlen betûkkel belevésett a még romlatlan szívbe: és a gyermek megértette, megtanulta...

Felemelkedett ágyában és lassan kinyitá a folyosóra nyíló ablakot.

- Salamon bácsi - suttogá lassú, gyöngédséget lehelõ hangon -, itt van még?

- Szolgálatjára, nagyságos kisasszonyka, tessék parancsolni.

- Van-e magának kislánya, Salamon bácsi, olyan, mint én?

- Hányat parancsol a kisasszonyka? Mind elõszámítsam?

- Nem szükséges - mondá Ilonka, ragyogó fekete szemeit, mik a sötétségben is villogtak, gyöngéden emelve a vén zsidóra -, nyújtsa be a kezét, Salamon bácsi!

- Jaj, vaj mir, megint valami tréfát csinál, kis nagysága, a szegény Salamonnal, de azért csak benyojtom kérem alássan, magas szolgálatára.

- Nem, sohasem bántok többé senkit sem szóval, sem tettel. Íme, itt vannak, s fogja ezeket az arany kösöntyûket, adja oda annak a lányának, amelyik olyan nagy, mint én, s mondja meg neki, hogy egy nagyon, nagyon rossz lányka küldi, aki ezentúl jó akar lenni mindig.

- Óvé! - kiáltá Salamon - nem is kellene egyéb, reggel meg majd szépen elmondaná a kisasszonyka a nagyságos papának, hogy a karperecei elvesztek, s rám gyanakoszik, engem aztán elfognának, nálam találnák, s a vármegye kosztjára fognának.

Ilonka fájdalmasan sóhajtott...

- Igaz, igaz. Hiszen nem bízhat bennem senki. Ily gonosz teremtéstõl ilyesmi is kitelhet. Jól van, Salamon bácsi, elküldöm magának postán. Most pedig isten áldja meg. Mondja, hogy ugye megbocsát a mai gonoszságomért?

- Jó üzlet volt, nem panaszkodom, kedves kis nagysága...

- Mégis, mégis nyújtsa be még egyszer a kezét!

Ilonka hirtelen megragadta a sötétben feléje nyúló piszkos, ráncos kezet s egy csókot nyomott rá, s fuldokló zokogásra fakadva rebegé: »Bocsásson meg, bocsásson meg!«

...Így zokogva találta az álom, mely fáradt pilláit lefogta.

Az öreg zsidó keveset értett ebbõl a jelenetbõl. Mit tudta õ, hogy egy lélek nagy küzdelme folyt le ez ünnepélyes percben: a »Jó« megütközött a »Rossz«-szal és legyûrte azt, mert segítségére jött az »égi intés«. Õ csak annyit tudott, hogy ma jó üzletet csinált, s hogy a szép kis kisasszony azt az úri bolondságot követte el, hogy a kezét megcsókolta. Mennyivel többet ért volna, ha teszem azt inkább ahelyett elharapta volna tövig a kisujját, mit a gavallér uraság reggel bizonyosan illendõen kipótolt volna a vén Blau Salamonnak.

*

Nem folytatom tovább e történetet, melynek tanúsága önként leválik. Kis folyókból lesz a tenger, kis hibákból lesz a bûn, mert akiben a hibák gyökeret vernek, nehéz annak azoktól elszakadni, viszik áldozatjukat lassan, lassan az örvény felé.

Az erõs akarat azonban mégis legyõzi, mint az Ilonkánál is történt, ki azon végzetes naptól kezdve egészen megjavult s nemének dísze és büszkesége lett.

Még ma is él, s sokszor látom még mindig nyájas, bár már õsz hajfürtökkel, angyali arcával, melyrõl a jóság és szelídség mindent felülmúló édessége és szépsége mosolyog le. Egy jótékony célú egyletnek elnöknõje, s bizonyára ti is, a fiatalabb nemzedék, sokszor láttátok arcképét a hazai képeslapokban, s kegyelettel gondoltatok rá, nem képzelve, hogy neki is voltak hibái, s egy hajszál különbség az élet meredékén, s õ ma nem a társadalom élén, hanem annak alján állana. De azért e kegyelet nem csökkenhet azon okból, hogy hibái és gyarlóságai voltak, mert diadalmasan legyõzte azokat: s e küzdelem, melybõl jelleme kiemelkedett, mutatja éppen legjobban, hogy e jellem nem mesterkélt, gonddal ültetett, törékeny, gyönge növény, hanem az erõ hatalmas tölgyfája, melyet a vihar ültetett, s az õserõ nevelt izmosra, magasra.