|
Mikor a jó magyar
szűzdohány iránti szeretetünknek csak titokban lehetett áldozni,
Vörösmarty Mihályt, a híres költőt, mindig ellátták barátai jóféle
verpelétivel.
A Pesthez
közeleső Nyékről (Fehér megye) sokszor be-berándult a fővárosba,
barátaihoz, s bizony csak amúgy csendes pipaszóval, az apostolok lovain, mert a
földi kincsekből édeskevés jutott annak, ki annyi szellemi kinccsel
gazdagítá hazáját.
Egy napon bodor
füstöket eregetve ballagott a budai vámon, kopott szürke köpenyében, midőn
a balszerencse egy finánc képében utólérte. A tiltott magyar dohány illatát
messziről megszimatolta a derék hivatali közeg.
- Adja elő a
zacskóját - rivallt rá a költőre, ki szótlanul, ijedten teljesíté a kemény
parancsot.
- Nos, barátom -
mondá a különben magyar születésű szaglász gúnyosan -, ez ugyancsak meg
van tömve derekasan; ezért szépen fizethet az úr...
Vörösmarty
sóhajtott, a bírságra és az elkobzott dohányra gondolva, melynek egy részét
Deák Ferenc jó barátjának szánta, kit éppen meglátogatni készült; legtanácsosabbnak
látta könyörgésre fogni a dolgot. Azonban mit sem használt: a
jegyzőkönyvet felvették.
Még egy reménye
volt. Azt hitte, ha népszerű, nagy nevét, mely sokszor kirántá az
ilyenféle bajokból, megmondja, a jó magyar képű s neveltnek látszó finánc
visszaadja a zacskót s a bírságot is két kézzel engedi el.
- Ne okoskodjon,
barátom - szólt szelíden a buzgó emberhez. - Én Vörösmarty Mihály vagyok.
A finánc nem
látszott meghatva lenni e névtől, mely oly nagy címe volt annak, ki azt
viselte. Költőnket, bár minden hiúságtól ment volt, mégis bosszantá ez a
közöny s még egyszer figyelmezteté:
- Ön tán nem
hallotta, mit mondtam. Én Vörösmarty vagyok.
A finánc
haragosan förmedt rá.
- Eh! lári-fári!
Vörös Marci, Zöld Marci, mind egy ördög! Fizessen tíz forintot, aztán menjen
pokolba! A dohány itt marad.
Költõnk sokáig
megemlékezett még errõl a jelenetrõl, s ha valaki hírét, népszerûségét
emlegette, nevetve szokta megjegyezni: Eh, hagyjátok el! Vörös Marci, Zöld
Marci, mind egy ördög!
|