|
A mama titkolózik. El-el mosolyog magában, mintha valami
édes tréfás gondolaton kapná rajta magát. A Máli nénivel suttogva tanácskozik
valamirõl az ablakmélyedésben. Az nagyot bólint õsz fejével, s az õ tisztes
ráncos arcán is szinte olyan mosolyféle szalad át. Néni aztán orrára teszi a
pápaszemét, és méregetõleg nézi a kis Vilmát.
- Bizonyisten, nagy lány már! - ... suttogja a mamának;
eljár az idõ... eljár!...
Eközben a
papa is hazakerül a mezõrõl. Éhes, mint a farkas, neki enni adjanak, de hamar. Egyszerre felbomlik
minden rendetlenség az ebédlõben. Az asztalról egy szempillanat alatt
eltakarítják a szétszabott kelmedarabokat, gombolyagot, tût, bélést,
papirosformákat, szépen kikrétázott ruhaszöveteket, amikhez csak a kiszabás
hiányzott már, hogy rendeltetésök céljához egy nagy lépéssel közelebb érjenek.
A papa nem engedi, megakadályozza. Õ valóságos zsarnok, s mindig haragos, ha az
ebéd még nem kész, mikor hazajõ. De most ez egyszer, bármilyen haragos is,
nyomban kiderül arca, amint a mama valamit odasúg neki.
- Oh,
oh!... no, lám... csakugyan... Nos, hogy vagyunk, édes Vilma kisasszony?
Vilma kis szívébe
gyanú lopózik. Megrezzenve üti fel fejét a
kisasszony szóra és kérdõleg veti nagy, epedõ, fekete szemeit apjára. De hasztalan,
semmit sem bír megtudni; pedig kíváncsi egész a türelmetlenségig, s ha egyedül
van, mérgesen dobbant lábacskájával, amiért rá nem bír jönni a titkolózás
okára.
És haragját érezteti is a gonosz. Kopogós cipõiben dübörögve
szalad végig a szobán, szántszándékkal megzavarni kívánván a Máli néni ebéd
utáni szundítását. Ilyenkor a mama semmiféle parancsainak nem engedelmeskedik,
õ, aki máskor oly szófogadó. Bosszúsan jár-kel a szobákban, a konyhában, az
udvaron és kertben, de sehol semmiben sem talál szórakozást. Semmi sem érdekli.
Minden oly »fád«. Fád a kis Janikával játszani, pedig máskor milyen szívesen
tette, unalmas a gyerekes meséskönyveket olvasni, miket apja legközelebb hozott
a könyvkereskedõtõl; még a Hoffmann történetei is mind olyan egyformák, hogy
lehetetlen rájok nem unni. Az elejébõl nyomban ki lehet találni a végét.
Háládatos, jószívû fiúk és kisleányok szerepelnek ezekben, kik sok kalandon
keresztülmenve, mert jók voltak: gazdagok, boldogok lesznek, a rosszak pedig
megbüntettetnek. Mindig ez az örökös történet! Oh, más, valami egészen más
kellene Vilmának! Istenem, de hát mi? Hát tudja is õ? Õ csak azt tudja, hogy az
egész élet úgy, amint van, olyan nagyon, nagyon »fád«.
Milyen szép elegáns szó ez a »fád«! A tiszttartó
kisasszonyoktól hallotta a kis Vilma, s azóta nem gyõz vele betelni. Oh, be
szépen, be méltóságosan csengett az ajkaikról, midõn mindenre azt mondták »ez
fád dolog«, és olyan nagyúri megvetõ arcot vágtak ilyenkor. Aztán hogy
hallgatott rájok papa és mama, mikor beszéltek! Oh, de boldogok is az olyan nagylányok!
Boldogok, - a kiállhatatlanok! Kiállhatatlanok, igen azok,
mert olyan kicsinylõleg bánnak õvele, mint valami csecsemõ gyerekkel; múltkor
is azt kérdezték tõle: »tud-e már, kicsikém,
jól olvasni?«
Ha tud-e õ olvasni? Hahaha! Mikor volt az már!
Vilmácska egészen elkeseredik, ha eszébe jut e méltatlanság,
és sok más, mivel a világ õt üldözi. Íme, most is bizonyos, hogy valami
történni fog, valami nagy, valami nagyon nagy dolog, ami õt érdekli, de neki
nem mondja meg senki; neki mindenki ellensége, papa, mama és Máli néni
egyaránt, õk csak gúnyolják mind a hárman.
Hanem jól van, jól, majd megkeserülik õk azt, neki is
megvannak a maga tervei. Ezentúl õ is rossz lesz és haragos; este nem fog
csókolni kezet senkinek s anélkül fekszik le, hogy jóéjt kívánjon. Nos, hogy
fog tetszeni ez a dolog, majd meglássuk!...
A kis Vilma konokul el van határozva e megtorlásra, s
valószínûleg végbe is vinné, ha idõközben, mert még estig nagy idõ, kezébe nem
kerülne véletlenül a naptár, mely egyszerre felnyitja a nagy átláthatlan titok
zárját.
Holnapután Vilma napja
lesz.
- Oh! Oh! Nem is tudtam! - kiált fel egyszerre örömre gyúlt
arccal, kezecskéivel tapsolva... - Milyen szerencse!
Most aztán minden világos! Az édespapa, a kedves Máli néni
és a legkedvesebb mama ajándékkal akarják õt meglepni.
- Oh, én ostoba! - kacag fel, s üde kacagása végig hangzik a
szobákon, az udvaron, a kerten, mint egy tündércsengettyû. Valóban e kacajtól
egyszerre átváltozik, vidámabb lesz minden. Vilmának legalább úgy tetszik.
- Oh, én ostoba, hogy ki nem tudtam találni mindjárt! -
mondja másodszor is magában, s szívecskéje csordultig telik meg hálával, meleg
szeretettel azok iránt, kikre még az imént haragudott. Nyájas is, hízelgõ is
aztán, s ahol utoléri, ott csókolja összevissza Máli nénit és a mamát, hogy
azok már meg is sokallják a nagy szeretetet, s tettetett haraggal kergetik el:
»Eredj, ne nyalakodjál már annyit!«
De bizony azért sem megy el. Még este is alig bírják a
szobájába tuszkolni, mert hát õ ma sehogy sem bír elálmosodni. Olyan rövidek
ezek a napok - nyáron! Ágyában sokáig hánykolódik; az örömteljes gondolat, hogy
holnapután ajándékot fog kapni, elkergeti szép kék szemeibõl az álmot, mert hát
nagy dolog az, amin sok, roppant sok gondolkozni való van. Mi lesz vajon mi
lesz hát az ajándék? Talán egy album? Ah, minek az! Vagy valami ékszer,
fülbevaló, bross? Fitymálva biggyeszti el szájacskáját és azt kívánja magában:
bárcsak ékszer, bárcsak valami olyan ne legyen, ami aranyból van. (Boldog gyermekkor, mely még nem nézed az értéket!)
Van már neki olyan elég, aztán meg az nem is az övé; meg ha övé is, nem szabad
sem elveszíteni, sem eldobni, sem elajándékozni. Gondolata átsiklik ezer és
ezer tárgyon: új cipõ, képeskönyvek, cukorból készített virágcsokrok, aranyos
bábuk, csodálatos déligyümölcsök nagy dobozokban, vonulnak el képzeletében, de
mind, mind hidegen hagyják: nem kíván belõlük. De hát mi is legyen az az
ajándék? Csodálatos, hogy az idén maga sem tudja, mit kívánjon; azelõtt mindig
megvoltak vágyai, miknek nevet is tudott adni, most talán vágya sincs már. Az
egész világon semmi sincs, amit óhajtana: azaz a dolog úgy áll, hogy õ
tulajdonképpen ezen elõsorolt dolgok nehányát nem vetné meg, csakhogy úgy érzi,
hogy azok nem képesek betölteni ama helyet lelkében, melyet a névnapi
ajándéknak fennhagyott. Olyan valami különös dolog az, amit õ szeretne, minõ
talán nincs is a világon, de az is meglehet, hogy van; mit tudja õ azt, aki nem
ösmeri a világot s annak sok tündér-szépségeit.
Ilyen bizonytalan érzésekkel alszik el Vilma, hogy álmában
folytatódjanak, ködös homályos körrajzokban mutatva neki alaktalan vágyait, s
ezeknek behatása alatt ébred fel reggel.
Egész nap és a következõ éjjel is e kérdés lebeg elõtte;
arca egészen ábrándos jelleget nyer, szórakozott, szomorú, de ez a szomorúság
szinte édes; kedvetlen, de kedvetlensége szinte gyönyörérzet.
Végre itt a nagy nap. Az alvó kislány fölnyitja szemeit, s
örömmel veszi észre, hogy már nappal van; a nap vidáman süt be játszi
sugaraival az ablakon. Fürgén és édes mosollyal ugrik ki az ágyból, hogy
felöltözzék s az ebédlõbe siessen, hol már ott várja a meglepetés az
elképzelhetlen ajándék.
Sebesen lát dolgához, megmosdik, fölszedi egyenkint fehér
szoknyácskáit, már csak a felsõ ruha van hátra. Egy másodperc még s aztán...
De e pillanatban megnyílik az ajtó. A mama lép be lassan,
ünnepélyesen, s egy gyönyörû, kész, fodros kék ruha van a karján.
Vilma már elbiggyeszteni akarja száját a csalódás
keserûségével, midõn a ruhát ráadja mamája.
- Istenem, mama! - kiált fel magán végignézve - hisz ez...
hisz ez hosszú ruha.
S egy örömsikollyal anyja nyakába borul. Ezt óhajtotta, ezt
akarta õ, ennek körrajzait keresték alaktalan vágyai.
.......
Vilma öröme tökéletes. Vidám, boldog és megelégedett. Nem
gondolja meg, hogy az ajándék, melyet kapott, végzetes lehet. A hosszú ruha,
mely bokáit eltakarja, eltakarja elõle a gyermekkor gondtalan és ártatlan
örömeit is. A hosszú ruha új életbe viszi, melyben sok megpróbáltatásnak, sok
kísértetnek, sok bajnak van kitéve. Ha azonban a hosszú ruha mellé mamája jó
nevelést is adott Vilmának, akkor a
mai nap és ajándék valóban örvendetes rá nézve, mert átadja õt nõi
rendeltetésének, mely a hosszú ruhánál kezdõdik, s mely a szorgalom, erény,
hazafiság és nemes cselekedetek útján megszerzi a nõ fejére a királyokénál is
fényesebb koronát, a köztiszteletet és boldogságot.
|