|
A Károly a
nagyobbik fiú, de azért mégis egy osztályba jár öccsével, az egy évvel
fiatalabb Sándorral. Igaz, hogy nem Károly az oka, hanem az édesapja, aki
annyira elkényeztette õt, mint egy királyfit, és sehogy sem akarta már tavaly
felküldeni a »latin« oskolába, mert még gyengéllette; aztán különben úgy szokta
is mondogatni, hogy annyi esze van annak, hogy ha egyszer felviszik a tudomány
forrásához, még azokat is meg fogja elõzni, akik már öt éve magolják a »Haec
mensát«. Lángész a Károly gyerek - erõsíté a jó édesapa -, nincs szüksége arra,
hogy siessen, az ráér mindig.
Minthogy azonban
Sándor is kivackolódott az »elemibõl« s most gimnáziumba kellett vinni, hogy
ragadjon valami õrá is, egyúttal Károlyt is kikészítették, számos csókkal
fürösztve arcát, meghagyatván mind az apa, mind a mama részérõl, hogy a
Sándorra mint kisebbikre vigyázzon, a jóban oktatgassa, s szükség esetén egész
atyai hatalommal bírjon felette.
Károly fennhéjázó
lelkének tetszett ez a megbízatás, minek különösen ígérkezett megfelelni, s ezt
annyival inkább el lehetett hinni, mert már eddig is benne volt a gyakorlatban
s zsarnokilag packázott kis öccsével, tetszés szerint bántalmazván azt még a
szülõk szemeláttára is, kik a kisebbik fiút, mert nem tudott úgy hízelkedni, s
saját hibáit és csínyeit nem tolta fivérére, mint amaz, nem kedvelték annyira.
Károly a szülõk
reménysége, büszkesége, kinek nagy jövõt jósoltak, talán magok sem tudták
miért, de annyiszor álmodoztak errõl, hogy végre is nem csoda, ha álmuk
valóságnak tetszett.
És íme, mi
történt. Károly megbukott az elsõ osztályban, ismételnie fog kelleni azt, a
lenézett Sándor pedig kitûnõen végezte az évet, elsõ eminens lett. Ma volt a
»kálkulus«-olvasás, hallották mind a ketten. Most otthon ülnek a kosztadó
asszonynál, kis szobájukban és a kocsit várják, mely értök jõ, hogy hazavigye
szülõikhez.
Mily öröm volt
mindkettõjüknek, karácsonykor, húsvétkor, egy-egy felhangzó kocsizörgés; szívök
nagyot dobbant, ha elképzelték a kedves utazást hazafelé. Nem is hiszem, hogy
nem szünnapokra hazakészülõ diák komponálta ezt a dalt:
Zörög a kocsi
Pattog a Jancsi
Talán értem jönnek...
Most minden
másképp van. Míg Sándor vidáman rakja be könyveit a bőröndbe, Károly
könyökére nyugasztja fejét, s bús gondolatok, szorongató érzések vesznek
erőt rajta. Úgy ül ott, mintha siralomházban volna s mélyen sóhajt fel
olykor-olykor. Képzelete előtt feltűnik apja szemrehányó tekintete s
aztán még ennél is valami rettenetesebb. Sándor kegybejutása a háznál. Oh, ha
ez bekövetkezik! Érzi, hogy meg kell halnia, föld alá süllyednie szégyenében.
- Mit gondolsz,
Károly - szólal meg Sándor -, az lenne a derék, ha nem üresen küldenék a kocsit,
ha atyánk vagy anyánk is feljönne értünk. Nekem előérzetem van.
Károly arca még jobban elpirul e szavakra, aminek
bezzeg, mennyire örülne más helyzetben. Kalapját mélyen szemére húzza, s válasz
nélkül mereng, maga elé nézve sötéten, mint a bűn.
És valóban,
bűn is az, amit ő cselekedett; elpazarolta a drága időt,
ahelyett hogy tanult volna, elbizakodott saját eszében, azt hitte, hogy ő
tanulás nélkül is tudni fog mindent s átcsúszik a felsőbb osztályba. A
sors azt mondta neki: »megállj!« Jó, hogy ilyen korán mondta. Még talán
megérti.
Sándor mindent elkövetett, hogy vigasztalja; évközben is
sokszor mondta, hogy tanuljon. De Károly már azért sem fogadott el tanácsot
öccsétõl, mert õtõle jõ: »mit tudna az a tacskó?«
Különben is mit ért volna most a vigasztalás. A megtörténten
nem lehet változtatni. A bûnhõdés a hanyagságért és elbizakodottságért utólérte
a »szekunda« képében, és az iszonyú bûnhõdés.
Ez az egyetlen szó mennyire megváltoztatja az egész világot.
A nap se süt most olyan szépen, olyan derülten, mint azelõtt, a fák lombjai nem
integetnek olyan barátságosan, mint egyébkor, a könyvek mindmegannyi éles
tõrszúrás, komoran, szemrehányólag tekintenek rá; õ, aki azelõtt ugrándozva
mérte végig az utcákat, bújva sompolyog a kapuk mellett, s ha valamelyik pajtását
látja, pirulva fordítja el arcát; pedig fölösleges elfordítania, a pajtás
úgysem venné õt észre; már korán megtanulta azt a bölcsességet, hogy a
hitványakkal jó nem lenni ismeretségben. Egyetlen nyájas »szervusz« nem hangzik
feléje sehonnan. Még a szomszéd kutyái is, kikkel játszadozni szokott, kitérnek
elõle, mintha azok is tudnák, hogy megbukott. Nincs szomorúbb árva széles e
világon, mint a »szekundába« esett diák!
És még ehhez átszenvedni azt, hogy öccséhez, az »elsõ
eminens«-hez sorra jönnek a távozó társak elbúcsúzni, osztályrészt hozva neki
az otthonról elõljáróba küldött hazai pogácsákból, miket ugyan megoszt
Károllyal, de keserû falat az annak, mert a szívességet, szeretetet, mit a
pajtások a pogácsa mellé adnak, meg nem oszthatja: az egészen az övé.
Már ez is elég fájdalmat okoz a megbukottnak, de mi a jelen
sivársága még a jövõ kilátásaihoz képest? Mit fognak mondani otthon? Milyen
bámuló szemeket vág majd az édesapa, ha keresztülnézi a két bizonyítványt! Azt
fogja hinni, hogy a neveket cserélték ki! Oh, bárcsak ne jönne még értök a
kocsi legalább egy-két napig, oh, bárcsak akkora sarak, esõzések támadnának,
hogy fennakadna a közlekedés, hogy ne mehetnének haza, s ne lenne kitéve annak
a szigorú atyai tekintetnek, melyet eddig csak Sándor ösmer, melybõl neki még
nem volt része...
De a rossz diákot a sors nem hallgatja meg, sem esõzések nem
támadnak, sem az út nem válik járhatlanná, sem a kocsi nem késik: éppen e
pillanatban robog be az udvarra.
Az öreg kocsis siet leszedni az elemózsiás tarisznyát, mit
az anyai gondosság bõven megrakott mindenféle jóval, s mit olyan diadalmas
arccal nyújt most át az úrfiaknak, mintha tõle származna...
- De hát magát mi lelte, Károly úrfi, hogy olyan szomorú,
mintha temetésre készülnénk? Micsoda? Hát nem is örül az öreg Miskának?
Noj’szen csak az kellene! De nini, majd el is felejtettem a levelet.
Nagy nehezen elõkotorássza dolmánya zsebébõl tapló, kova,
acél, pipáról levált kupakok nagy sokasága közül. Az apa írása, Károlynak
címezve.
»Kedves fiam, Károly!
Magam nem
mehetek értetek, itt küldöm az öreg Miskát, az majd vigyázni fog rátok az úton.
A ruhátokat, könyveteket szedjétek össze, hogy valami el ne maradjon. A
bizonyítványokat látni akarom én is, meg a tisztelendõ úr is, anélkül ne
jöjjetek. A Sándoréra különösen kíváncsi vagyok, s ha netán gyenge tanuló,
esztendõre nem is megy fel, itthon marad valami mesterséget tanulni. Isten
veletek a viszontlátásig! Szeretõ apátok
G. Péter.
U. i. Anyátok már nagyon nehezen vár: egy tarisnya holmit
küld az útra. Vigyázzatok, hogy a gyomrotokat el ne rontsátok.«
Még sohasem olvasta el Károly édesatyja levelét ily szorongó
szívvel, mint most, s még sohasem volt szomorúbb útja, mint a mostani. Az
ismerõs halmok, völgyek, bokrok, miknek látása örömmel dagasztá keblét azelõtt,
mind úgy tûnnek fel, mint vádolói.
Midõn végre berobogott a kocsi a szülõi ház udvarára,
elsápadt s jobban szeretett volna messze lenni innen ezer mértföldnyire. Az apa
és édesanya öleléseinek nem volt most édessége, s a pompás vacsorának, mely
otthon várta, semmi íze.
És mindezt az a hitvány szekunda okozza. Egy egész
mennyországot mérgez meg, mert hisz mennyországa neki máskor az elsõ nap a
családi hajlék alatt.
Szórakozottan, lesütött fõvel ül az örvendezõk között, kik
nem bírják elképzelni, mi lelte.
- Édes, kedves fiam, tán bizony beteg vagy - aggódik az anya
--; szólj, mi bajod, édes gyönyörûségem?
- Semmi, éppen semmi - felelé komoran.
- De hát akkor mit búsulsz? Látod-e, Sándor milyen víg.
Eredj ki már, nézz körül a háznál. Mindjárt felvidulsz. A kis lámpásos csikó,
majd elbámulsz mennyire megnõtt azóta! Hát még a tarka bárányod.
...Mind nem örvendezteti az már õt meg! Mindenütt nyomában
húzódik, mint a bûn, sötéten, komoran a »szekunda«.
- Nos, fiúk, szól közbe végre az apjuk, hol a »kalkulus«?
hadd lássam!
Íme, lecsapott a villám, a rettegett perc itt van.
Elébb a Sándor bizonyítványát nézi át az öreg. A pápaszemét
is megtörüli, ha jól lát-e; nem mer a szemének hinni.
- Micsoda? Te vagy az elsõ eminens? Teringettét, fiú! -
kiált fel élénken - ember vagy a talpadon. Ide a szívemre! Elsõ emmens! Elsõ! a
legelsõ! De hogyan lehet az?
S egy sajátságos kérdõ pillantást vet Károlyra, ki
elfordított fejjel ül székén s erõsen fohászkodik, hogy az Úristen tegyen ez
egyszer csodát és süllyessze el a világot minden professzorostul,
bizonyítványostul együtt.
Az apa kérdõ tekintete azt fejezi ki: »ha Sándor az elsõ
eminens, vajon mi lehetsz akkor te?«
Nyomban megtudja. Míg a megdicsért Sándor az apa ölelõ
karjaiból az örvendõ mama keblére vándorol, addig ideje van átnézni a másik
bizonyítványt is. És derült homlokán mogorva ráncok gyûlnek, szemeibe harag.
- Mi ez? - kérdé szigorún. - Te megbuktál? Te, akinek
szorgalmával, eszével dicsekedni szoktam, csúfot hoztál rám? Hasztalanul
költöttem rád egy álló évig! Felelj, hogyan történt ez, gonosz gyermek?
E lesújtó szavak mély benyomást tesznek Károlyra, eljátszva
látja fölényét, atyja szeretetét, könnyei záporként megerednek.
- Hát mégsem felelsz? - mondja az apa indulatosan... -
Rögtön felelj, vagy különben...
Károly makacs hallgatásba burkolódzik, nem tudván mit
felelni, s már-már kitörne nagyban a vihar, ha az édesanya, kinek szeretetét
még a szekunda sem képes meggyengíteni, nem jönne segítségére azzal a
kijelentéssel, hogy az egész dolog, õ jól tudja, nem lehet egyéb, mint csupán a tanárok igazságtalansága.
Aranyat ér ez a gondolat. Károly siet is belekapaszkodni
erõsen. Persze, hogy úgy van, a tanárok igazságtalansága, bosszúja az.
Fuldokolva, könnyhullatás között panaszolja el a szenvedett méltatlanságokat, s
e percben szinte szónokká magasul az édesanyja által nyújtott eszme illõ
kibõvítésében, minélfogva, az apa szíve sem lévén kõbõl, lassan-lassan
meglágyul s jövõre szóló ígéretek után kész a feledés fátyolát borítani a
lefolyt évre.
*
A vakáció mégiscsak jól telik el; de az elsõ gyerek a háznál
e naptól kezdve Sándor. Az új iskolai évben most õrá bízza az apa Károlyt,
kinek kétszer is eszébe juttatja búcsúzáskor:
- Aztán, fiam, ha még egyszer igazságtalanok lesznek irántad
a tanárok, itthon maradsz csizmadiainasnak, hogy ne legyen nekik kin
igazságtalankodni. Megértettél-e?
|