FÜGGELÉK

I. ANEKDOTÁK

1875

1. »RÉTHY BÁTYÁNK«-RÓL

A már - fájdalom - csak néhai Réthy bátyánk tudvalevõleg egyike volt a legeredetibb és elmésebb különcöknek. Míg a betegség teljesen le nem verte, mindig valami jó élcen, valami ártatlan felültetésen, valami jámbor »huncfutságon« törte fejét, s amit egyszer kifõzött, azt aztán ki is vitte, s semmi fáradságtól nem iszonyodott, ha valamely csattanós ötlet kivitele forgott kérdésben.

Ezekrõl egész köteteket lehetne írni. Álljon itt egypár, ami éppen eszünkbe jutott.

*

Az ötvenes évek elején a színház szomszédjában, a mostani »Pannónia« helyén, egy földszinti roskatag vén ház állott, a »Griff« vendéglõ, mely elõtt nemhogy járda nem volt, de a kövezet is oly rossz és hiányos, hogy csak kis esõ után is egész tócsák keletkeztek, s bûzhõdtek ott mindaddig, míg a jó nap fel nem szárította.

Ez természetesen rendkívül bosszantotta a színház tagjait, kik nemegyszer kérték fel a dús, de fukar háziurat a kövezet kitataroztatására. Ez azonban nem is hederített a panaszokra és kérelmekre.

Az öreg Réthy végre megsokallta a dolgot, s azt mondta, hogy majd megmutatja õ, hogy lesz ott kövezet.

Eltelt néhány nap, anélkül, hogy az öreg ezt megmutatta volna.

Már csipkedni és nevetni kezdték õt szintén sok fából faragott pajtásai, naponta ismételgetvén elõtte, hogy »sokat akar a szarka, de nem bírja a farka!« stb. stb.

Az öreg csak bajusza alá mosolygott s azt mondta, hogy várjatok, amíg esõ esik.

Végre egyszer, egy elõadás után esni kezdett, s pajtásai szaván fogták.

Az öreg csak azt felelte, hogy másnap reggel 8 órakor mindenki a színház udvarán legyen.

De senki sem volt ott, hanem mindenki a »Griff« elõtt bámult az összecsoportosult nép közt a csodálatos látványon: a járda hosszában nádastó állott, melyben számtalan béka kuruttyolt.

Réthy ültette és látta el a békahaddal, melyet több napon át maga fogdosott össze.

A népcsoportosulásnak s a közönség gúnyos nevetéseinek meglett a következése. Még aznap hozzáfogtak a kövezet kijavításához.

*

Ugyancsak az ötvenes években történt Farkassal, ki amilyen jó színész, éppen olyan nevetségesen hiú volt szépségére, s magát az asszonyok elõtt ellenállhatlannak tartotta.

Emiatt sok gúnyt kellett tûrnie társai részérõl, de ez éppen nem volt képes kigyógyítani.

Réthy koma következõleg tréfálta meg:

Nõi írással levelet írt neki, melyben egy fiatal gazdag leány bevallja neki titkos szerelmét, s minthogy teljességgel nem lehet remény arra, hogy a szigorú apa jószántából beleegyezzék, felhívja õt, hogy szökjenek meg, s a terv megbeszélésére titkos találkozóra hívta õt meg, éspedig a budakeszi korcsmába.

Farkas annyira hiú volt, hogy még e gyermekes és elkoptatott tõrrel is meg hagyta magát fogatni. Bérkocsit fogadott s a megjelölt napon kihajtatott Budakeszire. Jó ebédet rendelt két személyre s várta ismeretlen »Õ«-jét.

De most jön a kissé vastag élc.

»Õ« helyett a falu kövér sváb bírája érkezett meg vasvillás emberekkel, s befogatta és kóterbe záratta a »spiont«.

Mert õ is kapott egy nagy, kétfejû sasos levelet a Farkas személyleírásával, éspedig a pesti policáj nevében, melyben meghagyatik, hogy az ezen s ezen a napon odaérkezõ »spiont« elfogja és kenyeren-vizen szoros õrizet alatt tartsa mindaddig, míg újabb rendelet érkeznék.

Az újabb rendelet csak este érkezett meg. Farkasnak a napot a kóterben kellett tölteni, s bár a megrendelt jó ebédet ki kellett fizetni, õ maga szárazkenyérnél és víznél nem kapott egyebet.

Farkas hiú volt ugyan, de elég eszes arra, hogy azonnal kitalálja, hogy hányat ütött az óra. Csak azt nem tudta kitalálni, hogy melyiktõl eredt a csíny: Szigethytõl-e vagy Réthytõl, mert mind a kettõre gyanakodott.

Végre kitudta, s õ is alkalmasint megbosszulta magát.

2. EGY KÖVETKEZETES KÉPVISELÕ

M. B. országgyûlési képviselõ már mindegyik pártnál megfordult, de sehol sem tud megférni és többnyire azon párt ellen szavaz, melyhez tartozik. Erre egy rossznyelvû hírlapíró azt a találó megjegyzést tette, hogy: M. B. képviselõ úrnak feje mindig ellentétben van ülepével; mert mikor a baloldalon ült, a jobboldallal szavazott, és midõn a jobboldalon ül, a baloldallal szavaz.

3. A VALLÁSHÁBORÍTÓ LÚD

Skóciában egy falusi templomba az elsõ zsoltár éneklése alatt egy lúd jött be s éppen akkor lépdelt a szószék felé, midõn a kántor hangja megcsúszott s majdnem elakadt. A pap meglátván a ludat, s félt, hogy meg talál szólalni, hátra súgott az egyházfinak:

- Kergesse ki azt a ludat!

Az egyházfi, ki a ludat észre nem vevé, de a rekt’uram botlását igen, odasietett a kántorhoz, s amint parancsolva volt, galléron fogta s rákiáltott:

- Mars ki, te gágogó állat!

Képzelhetni, mennyire meg lett zavarva az isteni tisztelet iránti kegyelet.

4. MI MINDENT ÖRÖKÖLHET AZ EMBER ÕSEITÕL?

Egy valaki éktelenül panaszkodott, hogy nagyon unja magát, s sohasem tudja: mi újság.

- Miért nem járat ön valami lapot? - kérdék ismerõsei.

- Dehogy járatok, dehogy... hiszen annyi hírlap maradt rám szegény atyámtól, ki mindenfélét járatott, s be is köttette, hogy egész életem hosszáig sem bírom õket átolvasni.

Ez a valaki bizonyosan magyar ember lehetett.

5. AZ ORVOS ELÕTT MINDENKI EGYENLÕ

A híres angol orvos, sir James Simpson házának ajtaja elõtt egy hercegnõ kocsija állott meg, ki felküldé legényét értesíteni a doktort, hogy kint várja õt az utcán.

- Mondja meg a hercegnõnek - válaszolt Simpson -, hogy el vagyok foglalva egy mosónéval, nem mehetek le.

6. EGY JÓ ADOMA
(Adózás 1854-ben és 1874-ben)

Az osztrák uralom alatt történt 1854-ik évben, hogy egy úri ember annyira bosszankodott az akkori különféle nemû adók fölött, melyekrõl az újságok minden áldott nap hoztak újabb meg újabb hírt, - hogy akkorában megfogadta: hogy 20 esztendeig semmiféle nyomtatványt nem fog olvasni, de még csak kezébe sem venni. Meg is tartotta fogadalmát és 20 esztendeig nem olvasott sem könyvet, sem újságot. Most letelt a 20 év ideje, és a mi földesurunk nagy örömmel rendelt meg egy csomó hírlapot. Elképzelhetõ azonban, milyen savanyú képet vághatott a világ sora fölött, mikor az elsõ hírlap, melyet 20 év múlva kezéhez vett, megint csak tele volt adótörvényjavaslatokkal!

7. MÉGIS CSAK NÉMET - A NÉMET
(Úti emlék)

Legközelebbi alföldi utazásom alkalmával egy bált néztem meg Debrecenben. Megnéztem és jól mulattam. Az egyszerû cívisek bálja volt az. A francia négyest persze csak hírébõl ismerték a leányasszonyok. Csupa csárdás járta reggelig.

Egy barátommal néztem a nõket, kikben õ lelkesedve mutogatta az õsmagyar típust.

Megengedtem neki, hogy az a lapos, szegletes, formátlan arc õsmagyar típus - de nem teszi széppé a nõket.

Annyi csúnya nõt, mint a cívisek bálján, soha életemben nem láttam egy rakáson. Azt hittem, hogy a Szentgellérthegyen vagyok a boszorkányok zártkörû bálján. Már csak azon törtem a fejem, hogy ugyan miképpen is juthattam meghívóhoz?

Sehol egy meglehetõs arc, sehol egy hibátlan termet.

- No, Józsi pajtás - mondám ismerõsömnek -: magyar hölgynek születni nagy és szép gondolat, azt mondja a poéta; hanem debreceni cívislánynak születni istenúgyse - engedd meg - mégis kissé elhamarkodott lépés. Ez már skandalum. Egy ócska csizmaszárat teszek fel egy ócska cilinder ellenében, ha egy tûrhetõ fizonomiát mutatsz.

Az én barátom fanyar arcot vágott és ekképpen szólott:

- Borzasztó igazságod van, bátyám!

(Jóllehet én vagyok a fiatalabb, mindig bátyjának szokott nevezni. Talán azért, amiért én jobb-, õ pedig baloldali.)

Ilyen érdekes diskurzussal jól töltvén az idõt, észre sem vettük, hogy a hátam mögött egy abaposztóba öltözött öreg cívis hallgatja, amint nyakra-fõre mocskodom a szépnemet, melynek soraiban hihetõleg ott virít az õ menye, lánya is.

- Egy szóra kérném, fiatalúr, ha meg nem sérteném.

Hátrapillantottam, hogy lássam a megszólítót. Becsületes, okos magyar arca volt. Mindig mosolygott, mikor beszélt.

- Lássák az urak. Tökéletesen igazuk van, hogy itt rútabb az asszony, mint a felföldön. Adott az isten gazdag termõföldet, szép eget, délibábot, két marékkal hintett ránk mindent, ami jó, de az asszonyok arcára elfelejtett rózsákat ültetni.

- Bagatell... Tudta, hogy anélkül is festenek magoknak.

- Már egy szó mint száz, rút biz itt a nõ mind, értve az alsóbb osztályokat. Magunk közt, idehaza miért ne vallanók meg? Hanem egyre mégis nagyon kérném az urakat.

- Elõre is megígérjük.

- Látom a ruházatjokról, hogy az urak - már engedjék meg - ott laknak valahol, megkövetem alássan... Bécs felé. Hát az volna az én kérésem, hogy ott azt kell ám aztán mondani, hogy a magyar nõ mind szép egytõl egyig. Mert lássa, uram, ez a dolog sorja, mikor a némettel szóba állunk.

Szerettem volna megcsókolni az öreg cívist, aki ebben az egy mondatban jelképezé azt az örökös, nagy küzdelmet, melyet az egyetértés háta mögött vív az osztrák és magyar nép géniusza, bármerre terelik is vezérei.

8. VÉRCSE VAGY SAS?

Egy paraszt hivatalos irományokkal küldetett a falusi bíró által az ügyvédhez. Minthogy olvasni nem tudott, szóbeli utasítást adott neki. A paraszt a városba érkezvén, az ügyvéd nevét elfeledte s mindenhol Vércse ügyvédet tudakozta. Ilyen nevû ügyvédet azonban senki sem ismert. Végre egy hivatalszolga mondá:

- Talán Sas ügyvédet keresi?

- Igen, igen, ennek kell lenni - mondá a paraszt -, mert azt tudom, hogy ragadozómadarat mondott a bíró.

9. FELTALÁLTA MAGÁT

Egy kisebb franciaországi városban történt, hogy egy szép ifjú színésznõ, ki a társulatuknál levõ egyik színész jegyese volt, bátorkodott a férfiközönség hódolatát, imádását, virágbokrétáit hidegen fogadni és a szerelmes leveleket visszautasítani. E hallatlan merészség óriási sérelmet szült; a kudarcot vallott férfiak ingerültsége határt nem ismert. Az ifjú leány utolsó föllépését emlékezetessé akarták tenni. A visszatorlás estéje megérkezett. - Alig lépett a leány a színpadra, taps helyett sziszegés és fütyülés, koszorú helyett rothadt alma-zápor fogadta. De a bódító lárma akkor érte el tetõpontját, midõn egy széna- és csalánból kötött nagy koszorú hullott a leány lábaihoz. - A szegény leány meg volt rémülve, kevésbe múlt, hogy össze nem rogyott. Szerencsére kedvesének is éppen szerepe volt. Az ifjú odaszaladt, egy díványra vitte és a koszorút fölvette. A tombolást oly nagy csendesség követte, hogy egy gombostû esését is meg lehetett volna hallani. - A színész a keservesen síró leány elébe ment, féltérdre ereszkedve nyújtá át a különös koszorút, hangosan mondva:

- Kérem, fogadja el ezt az ajándékot. Adója nagy áldozatot hozott, bizonyosan saját ebédjétõl vagy vacsorájától fosztotta meg magát.

A közönség hangulata rögtön megváltozott: mennydörgõ helyeslés- és tapsolásban tört ki.

A színész lélekjelenléte roppant kellemetlenségtõl mentette meg jegyesét.

10. EGY PÁRIZSI CIPÉSZ BÁTORSÁGA

Egy párizsi cipészrõl, ki azzal dicsekedett, hogy semmitõl sem ijed meg, a következõ történetkét beszélik.

Két fiatalember összebeszélt, hogy próbára teszik a kérkedõ cipész bátorságát. Egyikök tudtára adá a cipésznek, hogy egyik társa meghalt, s felkérte õt, hogy õrködjék a halott fölött. A cipész szívesen engedett e kérelemnek, s minthogy éppen sok dolga volt, magával vitte szerszámait, hogy õrködése közben dolgozhassék is. Éjfél tájban feketekávét vittek be neki, hogy ébren maradjon. Ennek elköltése után egészen megfeledkezett arról, hogy halott mellett van, s elkezdett vígan dalolni, miközben a cipõ talpán ugyancsak ütötte kalapácsával a taktust. Erre fölemelkedett a halott s tompa hangon kiáltá:

- Ha valaki halott mellett van, ne daloljon!

A cipész egész flegmával felemelkedék, kalapácsával egy hatalmasat ütött az álhalott fejére és mondá:

- Aki meghalt, ne beszéljen!

A halott erre elmenekült koporsójából és nem kétkedett többé a cipész bátorságában, mert tizennégy napig feküdt veszélyes fejbajban.

11. EGY RÁNK ILLÕ MESE

Az egyszeri ember elment Besztercebányára, és látta, hogy verik az ezüst pénzt. Elment Körmöcbányára is, és látta, hogy verik az aranyat. De sem az ezüst-, sem az aranypénzverdében nagy lármát nem hallott. Midõn azonban az ózdi vasgyárba lépett, szavát sem hallotta a véghetetlen zajtól. Megszólítá a vasat:

- Hogy van az, hogy te oly éktelen lármát ütsz, míg az ezüst és arany, kik épp annyit szenvednek, mint te, csendesen tûrik sorsukat?

- Az csak onnan van - válaszol a vas -, hogy az aranyat s ezüstöt idegen érc veri, de engem a magam fajtájából csinált kalapács nyomorgat, s ez - kétszeresen fáj!

Hogy mi ebbõl a mesébõl a tanulság, nem mondjuk meg, de minden magyar ember könnyen kitalálhatja.

12. KÖNNYÛ ÉLETMÓD

A franciák tudvalevõleg igen nagy vonzalommal viseltetnek Elszász-Lotharingia iránt. Az élelmes lotharingenek elõnyösen tudják felhasználni e vonzalmat. Mint az »Événement«-ben olvassuk, nemrég egy csavargó állt a párizsi rendõrség elõtt.

- Mi az ön foglalkozása? - kérdé a rendõrfõnök.

- Elszász-lothringeni.

- S mibõl él ön?

- Foglalkozásomból.

13. EGY JÓ ADOMA A KÖZELMÚLTBÓL

Midõn Mária Valéria fõhercegnõnek kellett születnie Budán, nagy érdekeltséggel és sok kíváncsisággal várták az örvendetes eseményt. A tûzmesternek ki volt adva a parancs, hogy ott álljon kanóccal az ágyú mellett, s ha fiú lesz: százegyet lõjön, ha azonban leány, akkor csak huszonegyet.

- Ej, mi lesz már - kérdi valaki valamelyik cselédtõl: princ-e vagy princesz?

- Hja, az a tûzmester úrtól függ - veté oda teljes öntudattal a cseléd.

14. A RÉGI JÓ IDÕKBÕL

A B. ev. superintendens a »Hermanst. Zeit.«-ban a következõ jellemzõ adomát beszéli el:

A francia háború befejezése után (1815) beutazta a bistriei kerületet, szemlét tartva az iskolák fölött. Egy községben az a furcsa körülmény tûnt fel neki, hogy a gyermekek pompásan értik a fegyver- és egyéb katonai gyakorlatokat, míg a többi tantárgyakban kevésbé voltak jártasok.

- Hol végezte ön tanulmányait? - kérdé a tanítót, mire az egész õszintén válaszolt:

- Benyovszkynál.

A jámbor iskolamester ugyanis úgy jutott állomásához, hogy a községért elõbb elment katonának, s e szolgálatért megtették mesternek meg harangozónak. Összes ismereteit a 31. ezrednél szerezte, melyet Benyovszky-ezrednek híttak.

15. MILYEN PIPÁBÓL SZÍNAK A FISKÁLIS URAK?

Csalomjai t. barátunk, ki a »M. Néplap« olvasóinak is kedves ismerõse tavalról, beszéli, hogy egy balassagyarmati ügyvéd valamely általa képviselt ügyben a költségeken felül még egy pipát is kialkudott magának a klienstõl. A jámbor perlekedõ meg is ígérte szívesen, - de mekkora lõn csodálkozása, mikor a jeles férfiú, ki most ugyanott aljárásbíró, kinyilvánítá az ügy végeztével, hogy õ 500 ftos pipát értett; s ezen a perzsa sahot megilletõ pipa ára iránt be is perelte ügyfelét. A bíróság azonban szerencsére lepipálta ítéletével a nagy férfiút, kinek bizonyosan sok a vágott dohánya.

Ebbõl egyébiránt csak az a tanulság, hogy nem jó a prókátornak látatlanban ígérni valamit.

16. KÉT NÕ TÁRSALGÁSA

- Az ön ruhája, asszonyom, elragadó, de mégis kissé komor. Talán gyászol valakit?

- Atyámat.

- Tehát csakugyan! és mikor halt meg?

- Másfél év elõtt.

- És ön még mindig képes gyászt hordani? Ah, én már teljesen jóllaktam vele. Képzelje csak: két év alatt elvesztettem elõször apámat és anyámat,... gyászoltam!... Nagyobbik fiamat Sedannál... gyászoltam! Aztán a kisebbiket Párizs ostrománál... ismét gyászoltam!... Azután egymásután testvéremet, férjemet és nagynénémet... egyik gyász a másik után... Ezzel megtelt a pohár!... Azelõtt bolondultam a fekete ruha után... ma nem szenvedhetem... s vajon nincs-e igazam?

17. V. FERDINÁND VÁLTÓJA

A jó öreg királyról ott Prágában utolsó idõkben sok mindenféle adomát frissítenek fel a lapok. Valamennyi az öreg Ferdinánd jó szívérõl, gyermeteg kedélyérõl tanúskodik. Nyilvános titok különben, hogy õfelsége már sok év óta a második gyermekkor napjait éli; a külvilág eseményeirõl sohasem értesül és bizonyos tekintetben gyámság alatt áll, amennyiben egy királyi udvari tanácsos a »jó öreg királyt« felmenté az önálló rendelkezési jogtól, mely oly roppant vagyon mellett bizony nem csekély gonddal jár. Ferdinánd király sohasem volt nagy barátja az efféle udvari tanácsosi megszorításnak, valamint hogy természete a kimért udvari szokásokat is mindig nyûgözõknek találta és örömest kijátszotta mind a kettõt, ha alkalma nyílt rá.

Valami hat éve - írja egy bécsi lap - Ferdinánd király nyári rezidenciája, az õsi Prága várkertjében szokott reggeli sétáját tette. Rendes kísérõje egy percre távozott vagy elmaradt volt, - elég az hozzá: egy fiatal osztrák tiszt, ki saját és talán a »mások« pénzét is elkártyázta, meglesvén a királyt, a kedvezõ pillanatban elõtört a sûrûbõl és kétségbeesetten a király lábai elé vetette magát, hogy segítsen rajta, különben nincs más menekvése, mint a töltött pisztoly.

- De hisz ön tudja, hogy pénzem nincs, nem rendelkezem vagyonommal! - szólt megindulva a király.

- És felséged mégis megmenthetne engemet!

- Hogyan?

A tiszt egy váltóblankettát és tollat, téntát vett ki zsebébõl.

- Ahá, értem - szól õfelsége megörülve, és egy kerti padon aláírta a 12.000 forintra szóló váltót.

A váltó azután bemutattatott. A pénzügyi »Hofrath« megvizsgálta az aláírást és rendén találta.

- És ki is kell, hogy fizessétek - mondá a király diadalmaskodva -, mert nem szabad cserben hagynotok! Csakhogy valahára már egyszer én is sarokba szoríthatlak!

A váltót természetesen kifizették, hanem õfelségére azontúl még jobban ügyeltek.

18. IGYUNK A HAZÁÉRT!
(Párbeszéd egy párizsi úr és neje közt)

- Gaston, te megint dohányszagú vagy!

- Nem tagadom, egész este szivaroztam.

- És hogy ég a szemed! Hélas, te ittál!

- Büszkén vallom be: részeg vagyok.

- Brr, minõ ízléstelenség!

- Csalatkozik, asszonyom, ez hazafiság! Hát nem olvasta ön a mai Moniteurt? E napon lõn közzé téve a dohányra és szeszes italokra vetett új adó.

Franciaországban ilyesmit még az újságba is kitesznek, nálunk mindennapi dolog. Mennyivel is jobb hazafiak vagyunk a franciáknál!

19. A TRÉFÁS VEVÕ

Egy tréfás úri ember belép egy kereskedésbe és vesz 12 pár kesztyût. Aztán meggondolja a dolgot s a kesztyû helyett vesz 12 pár harisnyát, melyek ára ugyanaz, s el akarja hagyni a boltot.

- Bocsánatot, uram - szól a boltsegéd -, ön nem fizette meg a harisnyákat.

- Persze, hogy nem, hisz a kesztyû helyett vettem.

- De tessék meggondolni, hogy a kesztyûért sem fizetett.

- Természetesen, mert csak a harisnyákat vásárolom meg.

Igaza van!

20. LEGJOBB A KÖZÉPÚT

Egy elõkelõ fiatal nõ meggyónta X. püspöknek, hogy festi magát, és emiatt lelkifurdalást érez; egyúttal megkérte a püspököt, határozza meg, vétek-e a kendõzés vagy nem.

- Asszonyom - viszonzá X. püspök, ki a legszellemesebb fõpapok egyike -, tudom, hogy vannak szõrszálhasogatók, kik a pirosítást halálos bûnnek mondják, és vannak, kik semmibe sem veszik. Én teljes életemben a középutat szerettem, itt se szeretném akár egy-, akár másfelõl túlhajtani a dolgot, én tehát minden habozás nélkül megengedem kegyednek, hogy arca egyik felét pirosíthassa.

21. ERZSÓK ASSZONY ÉS A LUTRISZÁMOK

Nemrég könnyekbe lábadt szeme egy anyókának, amint a lutriszámokat hirdetõ táblát nézte.

- Miért sír, Erzsók? - kérdi odaérkezett barátnõje.

- Hogyne sírnék, lelkem! Lutriba tettem X. Y. öngyilkos születésnapjának a dátumát, s képzelje csak: a nevenapjának dátuma jött ki.

22. GAMIN-ÉLC

Párizsban két utcagyerek (gamin) találkozik, s a következõ párbeszéd fejlõdik ki köztük.

Elsõ gamin: Ah, te vagy! Egy öröklét óta nem láttalak. E találkozás örömét meg kell ünnepelnünk. Jerünk reggelizni, légy vendégem.

Második gamin: Megõszülök bánatomban, de kénytelen vagyok visszautasítni meghívásodat. Ez úr maga mellé szerzõdtetett. Pillanatra sem hagyhatom el.

Elsõ gamin: (udvariasan meghajtja magát a fekete, burkolt úr elõtt): Ön be fogja látni, uram....

Második gamin: Ne vesztegesd a szót, nem teheti. Ennek az úrnak mindkét keze hiányzik, s most oly szerencsétlenség érte, mi helyzetében legnagyobb: náthás! Én vagyok a zsebkendõje. Nem nélkülözhet.

23. AZ ABSZINT

Az abszint egy neme az erõs pálinkának, melyet a franciák nagyon szeretnek.

Egy orvosnövendék igen rossz sikerrel vizsgázott. A növénytanra került a sor, de egy kérdésre sem adott kellõ feleletet. Végre nehány mindennapi növényt tettek a vizsgázó elébe, s csak azt kívánták tõle, mondja meg azok nevét. Többek közt egy dohánylevelet mutattak fel elõtte, s midõn erre is csak bámult, az egyik vizsgáló - segítni akarván rajta - így szólt:

- Ez igen közönséges növény, hisz ön is mindennap nehányszor él vele...

- Megvan! - kiált az orvosnövendék, diadallal homlokára ütve. - Ez abszint!

24. ÖSSZEVISSZA VALÓ ATYAFISÁG

Egy kedélyes vidéki atyafi a következõképp ismertette meg egyik barátjával bonyolódott családi állapotát:

- Megismerkedtem egy csinos fiatal menyecskével, akinek van egy szintén csinos mostohaleánya. Kis idõ múlva az özveggyel egymásba szeretünk s néhány nap alatt megtartjuk a lakodalmat. Hanem apám meg a mostohalányba lesz szerelmes; kapják magukat, szintén összeházasodnak õk is.

Milyen összevissza rokonság lett ebbõl!

Elõször is az én feleségem az én apámnak anyósa és menye lett egy személyben. Emellett a feleségem mostohaleánya nekem mostohaanyám lett; én meg mostohaatyja lettem a mostohaanyámnak.

De ez még csak hagyján! A mostohaanyám késõbb kis fiat hoz világra. Ez persze nekem mostohatestvérem, de mert a gyermek a feleségem mostohaleányának a fia: a feleségem nagyanyja is neki, én meg nagyatyja vagyok a mostohatestvéremnek.

De ha már ezzel vége volna! Most már az én mostohaanyám az én kisfiamnak mostohatestvére, de egyszersmind nagyanyja is ugyanannak. Az atyám pedig a fiának sógora, mert mostohanõvérét bírja feleségül. Én meg mostohaanyám sógora vagyok, és apósa - az édesatyámnak.

Aztán bele ne ficamodjék az ember esze az ilyen cifra rokonságba!

25. A SPANYOL NEVEK HOSSZÚSÁGA

A spanyol nevek hosszúsága mindenki elõtt ismeretes.

E napokban egy spanyol nemes ifjú Párizsban megházasodott, s a pap kérdésére, hogy hogy hívják, a következõleg válaszolt:

- Don Ireneo Alfonso Jose Alcala y Souzas de Ranvez Pontechide de Arran y Malagas y Cabezan Musarras de Aparecies, Comte de Velas et de Miraguez, Marquis de Lomas et de Sebalda.

Tessék elmondani egy szuszra!

26. X. KISASSZONY »UDVARLÓJA«

Egy berlini társaskocsiban ellopták X. csinos kisasszony tárcáját. A csinos X. azonnal a rendõrséghez siet, bejelenti károsodását, és egyúttal azt is, hogy a mellette ülõ fiatalemberre gyanakszik.

- Nem érzett ön semmit? - kérdé a rendõrfõnök.

- De igen, éreztem, hogy a fiatalember hozzám simul és egészen rám támaszkodik - felelé a csinos X.

- S ön nem utasította rendre?

X. földre süté szemeit:

- Azt hittem, udvarolni készül.

27. A GÁLYABÖRTÖNBEN

A gályabörtönben egy özvegy fegyenc feleségül akart venni egy fegyencnõt. Az engedély megadatott rá, mert mindketten jó viselettel tüntették ki magukat. Csupán az elsõ feleség halálbizonyítványára volt még szükség, mi azonban késett. A fegyenc végre elvesztette türelmét s kérve sürgette a bagno kormányzóját, hogy e formalitást engedje el neki.

- De hát hogyan tudja ön bebizonyítani, hogy elsõ felesége csakugyan meghalt?

- Az ördögbe is, kormányzó úr, hisz éppen azért vagyok elítélve, mert feleségemet megmérgeztem!

28. BISMARCK IFJÚSÁGÁBÓL

A jelenlegi német birodalmi kancellár adminisztratív pályája kezdetén nagyon szerény állást foglalt el egy vidéki hatóságnál egy királyi tanácsos oldala mellett.

Egy napon, midõn javában dolgozott, egy bõbeszédû paraszt jött irodájába és egy óráig ostromolta panaszával a fiatal tisztviselõt. Bismarck elveszté türelmét és kidobással fenyegette a tolakodó parasztot.

- Uram - mondá erre a jelen volt tanácsos -, ön úgy látszik felejti, hogy ez irodában csak énnekem van jogom parancsolni.

Bismarck nem felelt erre semmit. A paraszt azonban felbátorodva újból rákezdett a panaszra és beszélt mindaddig, míg teljesen ki nem hozta a fiatalembert türelmébõl.

- Ha csak egy szót mond még, barátom - mondá Bismarck a paraszthoz -, úgy kidobatom - a tanácsos úr által!

29. A TOLVAJOK RANGSOROZATA

A tolvajok rangsorozatát teszi közzé egy amerikai lap, mely szerint az, ki egy milliót lop, csak spekuláns; ki egy félmilliót lop, az ügyes számító; ki százezer frtot lop, az gazember; ki 50.000 forintot, az már tolvaj, és aki egy pár csizmát vagy egy nadrágot vagy egy kenyeret lop, az már egy dologházba vagy akasztófára való elvetemült ember.

Éppen mint nálunk!

30. NÉHA A SZERENCSÉTLENSÉGBÕL LESZ A SZERENCSE

- Legalázatosabb szolgája! - mond és földig hajolva köszön egy kis vívómester Labiche-nak, Párizs egyik keresettebb vígjátékírójának, kirõl az egész világ tudja, hogy a kis vívómester feleségét elszerette. A kis vívómester még színész volt abban az idõben a Chàtelet színháznál, csinos neje pedig színésznõ, ki gyakran játszott Labiche úr darabjaiban, és csakhamar beleszeretett az elegáns, csinos külsejû íróba, és neje lett.

A mellõzött elsõ férj keserû bosszút esküdött és mindennap eljárt a leghíresebb vívómesterhez, hogy minél hamarabb kiállhasson. Nagy buzgóságában azonban annyira vitte, hogy félév múlva a vívómester négyszáz frank havidíjjal szerzõdteté az elkeseredett színészt, kinek már akkor meglehetõsen elpárolgott bosszúkedve, sõt hálás jóindulattal kezdett viseltetni az író iránt. Egy alkalommal a kávéházban melléje ült és hálásan megszorítá kezét.

- Uram, önnek köszönöm szerencsémet.

Labiche csodálkozva nézett a kis emberre.

- Úgy van, önnek köszönöm egyedül - erõsíté a színész. - Ha ön meg nem szabadít a feleségemtõl és el nem szereti, még mindig harminc frank fizetéssel nyomorognék a Chàtelet-nál, míg most négyszáz frank havi fizetésem van. Fogadja utoljára is örök hálámat!

31. KÜLÖNÖS VÉGRENDELET

Cincinnatiban egy gazdag aggszûz halt meg e napokban, ki ily végrendeletet hagyott hátra:

»John öcsém oly boldog férj és atya, hogy vagyonommal nem fokozhatnám szerencséjét. James öcsém takarékos, szorgalmas ember, és mint ilyen idõvel úgyis meggazdagszik. Neki is csak nagy becsülésemet hagyom. De Tom öcsém oly vásott, tékozló, semmirekellõ, hogy elõbb-utóbb felakasztják, ha pénze nem lesz; hat milliómat tehát neki hagyom, hogy szégyen ne érje családunkat.»

32. BERNÁTH GAZSI HAZUGSÁGAIBÓL

New-Yorkban Mr. Aarrison oly trágyát talált ki, hogy egy úrnak sáros csizmájára hullván belõle néhány szemernyi véletlenül két ugorkamag társaságában, mire ez úr tíz lépésnyire haladt, csizmája orrán nemcsak kihajtott és felnõtt a növény, hanem már három egészen érett ugorka is csüngött rajta.

33. AKINEK FIATAL FELESÉGE VAN

X. úr hatvannyolc éve dacára is csinos fiatal nõt vitt a házhoz, és így történt, hogy egykor neje szobájában idegen férfiesernyõt talált, melynek agát-nyélgombján két arany kezdõbetû pompázott. A kérdésre, hogy honnan került az esernyõ, neje pirult arccal vallá be, hogy õ azzal bizony szeretett férjét kívánta meglepni, minek bizonysága a két arany betû. Ezek véletlenül ugyanis X. úr nevének kezdõbetûi voltak.

X. úr gyanúja eloszolván, elfogadta az ajándékot és másnap elvitte a körbe, honnan midõn egyik fiatal barátjával távoznék és új esernyõjét kezébe venné, ez e szavakkal fordul feléje:

- Bocsánat, ez az én esernyõm. Tegnap vesztettem el. De az ördög vigyen el, ha gyanítottam, hogy éppen itt!

34. MIÉRT NEM ESZIK DEÁK FERENC NYÁRON KOLBÁSZT?

Egypár év elõtt a haza bölcse a Duna-parton sétálván, figyelmét egy keservesen síró kisfiú vonta magára. Kérdésére, hogy miért sír, a gyermek azt felelé, hogy bátyja elhagyta õt, s most nem talál haza atyjához, ki a város végén lakik s hentesmester. Deák megsajnálta a gyermeket, megfogta kezét s megígérte, hogy hazavezeti. Egyszerre azonban a gyermek elkezdett sírni s fáradtságról panaszkodott. Nemes megmentõje nem tehetett egyebet, karjába fogta a gyermeket s úgy vitte haza aggódó apjához. A hentes meghatva e »szívesség« által, következõ szavakban fejezte ki köszönetét:

- Az isten fizesse meg önnek, uram, e jó tettét. Látom, hogy önnek semmi ajándékot nem adhatok, de egy tanáccsal fogok szolgálni, melynek talán még hasznát veheti. Azt tanácslom, uram: ne egyék nyáron kolbászt! Sohasem tudja az ember: mit eszik. Én mondom ezt önnek, uram, én pedig csak tudom, mert kolbász között növekedtem fel és õszültem meg.

Az öregúr megfogadta e jó és õszinte tanácsot, s azóta nem eszik nyáron kolbászt.

35. PÁRIZSI TÖRTÉNETKE

S. úrnak, Párizs egyik leggazdagabb bankárának szeme megakadt s szíve megszorult, midõn J. kisasszonyt, egy külvárosi színház primadonnáját elõször megpillantá. Elhatározta, hogy kurizálni fog neki. El is kezdte anélkül azonban, hogy vágyait elérhette volna. Egy napon azonban a sors kedvezni látszott. Meglátogatta ideálját, ki egy nyugágyon ülve szomorkodott. Faggatta, hogy mi baja? De a szép hallgatott. A bankár esdekléseire végre megnyíltak ajkai s elbeszélte, hogy egyik hitvány hitelezõje »rongyos 1500 frank miatt« beperelte. A bankár örömtõl sugárzó arccal vette ki tárcáját s engedelmet kért, hogy e »rongyos összeget« kifizethesse. A kisasszony hosszas vonakodás után megengedte. Másnap J. kisasszony ezenkívül még igen értékes ajándékot kapott imádójától.

S. úr ismét meglátogatta bájos barátnéját, ki azonban semmi áron sem hallgatta meg esdeklõ kérését. Egy napon a bankár dühös lett, s visszakövetelte az 1500 frankot. A kisasszony erre ezt felelte:

- Úgy hiszem, elég drágán érdemeltem meg e »rongyos« összeget azon unalmas órákért, melyekben ön folytonos zaklatásával részesített.

E felelet világos volt. S. úr kikapta útlevelét; elrohant s 1500 frank erejéig beperelte a kisasszonyt.

36. A TITKOS ÜGYNÖK

Az angol rendõrség élelmességét a francia lapok egy mulatságos eset elbeszélésével illusztrálják.

Bizonyos állam nagykövete kéz alatt arról értesült, hogy egy szegény leány véletlenül mesés gazdagságú örökség birtokába jutott. A követ egy élelmes rendõri ügynököt hívat, s megbízza, hogy ama bizonyos leány hollétérõl mielõbb tudósítsa õt.

Hat hét letelte után az ügynök jelentkezik.

- Nos - kérdé a követ -, megtalálta-e a leányt?

- Igen, uram - válaszolt az ügynök -, körülbelül egy hó elõtt akadtam rá; akkor egy bizonyos negyedben varróleány volt.

- De hol van hát most? - kérdi a követ türelmetlenül.

- Házamban van, uram, minthogy három héttel ezelõtt nõül vettem õt.

37. AKI A VÉLETLENRE BÍZZA MAGÁT

- Ön valóságos bûnt követ el, gróf úr. Ily csinos külsõ, annyi szeretetreméltóság és nagy vagyon mellett hogy is nem házasodik?

Ez volt a leányos anyák örökös programbeszéde, mellyel a gazdag Berdaux grófot a nõtlen élet bástyáiból ki- s a házasság börtönébe becsalogatni szándékoznak.

Végre aztán csakugyan elment leánynézõbe, és hosszas keresés után egy fiatal leányka eléggé megnyerte tetszését arra, hogy elhitesse magával, miképp ennek oldala mellett könnyebben átvándorolhat ezen a földi életen, mint mással. A leánykát tehát több tekintetben kitünteté. Virágokkal és mindenféle csecsebecsékkel kedveskedett; ha énekelt, széke mögött a hangjegyeket forgatá, és midõn a leányka távozott a táncterembõl, hófehér vállait puha sáljába segítette burkolni, szóval úgy viselte magát, mint kinek komoly szándéka van.

Alice anyja diadalmaskodott. Alice szegény volt és jövõje most már biztosítottnak látszott. Azonban a gróf egyszer csak minden ok nélkül hirtelen félbeszakítá látogatásait és Alice-tõl végképp visszavonult.

Egyik barátja szóvá tette e körülményt.

- Az ördögbe is, mit tegyek tehát? - viszonzá Berdaux gróf. - Végre is én nem házasodhatom!

- Csakhogy te messzebb mentél, barátom, semhogy tisztességgel visszavonulhatnál.

- Jól van tehát, határozzon a véletlen! Két levelet írok Alice anyjának. Az egyikben leánya kezét kérem, a másikban egész közönyös dolgokat fogok kérdezni. A választást inasomra bízom.

A leveleket megírta, azután becsengette inasát.

- Pierre, vidd e levelet, ahová címezve van.

- Melyiket, gróf úr? - kérdé az inas. - Az asztalon kettõ hever.

- Amelyiket akarod, a másikat pedig égesd el azonnal.

Pierre engedelmeskedett.

Egy óra múlva a gróf levelet kapott, mely Alice boldog võlegényévé tette õt, kivel azóta a legkellemetesebb házaséletet éli.

38. HÁZASSÁG ELÕTT

Házasság elõtt G. bécsi hírlapíró és võlegény, gyûrûjére akarta magát leföstetni, de napról napra késedelmezett.

- Fogjunk mielõbb a munkához - jegyzé meg csípõsen Klics, a zseniális képíró -, mert attól tartok, esküvõ után oly hosszúra fog nyúlni az ön ábrázatja, hogy aligha fér el a gyûrûn.

39. ÁLLÍTÓLAG BUDÁN TÖRTÉNT

B... asszonyság huzamosabb idõ óta gyanakodott, hogy valaki megvámolja konyhapénzét, mit férje neki havonkint adni szokott. Az asszonyság tehát lesbe állt, abban a hitben, hogy majd tetten kapja valamelyik cselédét. De mi történt?

Saját férjét kapta rajta, midõn ez a konyhapénzbõl négy forintot elcsípett.

És a drágalátos férj így védelmezte magát:

- Édesem, én félévig akartalak rendesen lopni, és azután bevallottam volna, hogy átlásd, miszerint kevesebb konyhapénzzel is beérheted.

40. EGY FILLÉR NEVÛ ÚR

Egy Fillér nevû úr éjféltájban hazafelé kódorog. Egy rendõr részegnek vélvén õt, megállítá.

- Hogy hívnak?

- Tisztelt uram, az én nevem oly csekély értékû, hogy nem is érdemes megmondani.

- Mibõl élsz?

- Szélbõl.

- Hol lakol?

- A holtaknál.

A rendõr ahelyett, hogy beérte volna a példás rövidséggel, bekísérte a jámbort s a legelsõ állomáson jegyzõkönyvbe iktatta az egész jelenetet. A fogoly egyideig némán hallgatta, végre megszólalt, s irigylendõ flegmával mondá:

- A dolog úgy van, amint mondtam. Úgy van az utolsó betûig. Nevem Fillér, a Szent János templom orgonafujtatójának nyomója vagyok, s ugyanannak temetõhelyén egy kis házikóban lakom.

41. A NAGY EMBER

Gróf Apponyi, a Kõszegen megbukott követjelölt, tudvalevõleg egyike a legmagasabb termetûeknek. Egy vályogvetõ cigány szájtátva nézte egy ideig a fiatal Apponyit, amint programbeszédjét tartotta, végre megszólalt:

- Én idezs istenem, há ezs a tékintétés úr végig nézs magán, hát kiéhezsik.

42. A ROSSZ KÁRTYÁS

- Hogy vagy megelégedve võddel?

- Igen jól, csak egy baja van.

- Ugyan?

- Nem tud kártyázni.

- Hisz annak csak örülhetsz.

- Igen ám, csakhogy mégis játszik.

43. AZ ÖZVEGY FEKETE HAJFÜRTJEI

Egy társaságban afölött vitatkoztak, hogy az ijedtség megõszítheti-e az embert néhány óra alatt.

- Hogyne - mondá a társaság egyik tagja. - Hisz az ellenkezõre is akárhány példa van. Önök ismerik K. asszonyt és kétségkívül csodálták szép koromfekete haját. Határozottan állíthatom, hogy e haj taval már szürke volt. Egy nap ugyanis a szép asszony férjét halva találták szobájában, s az özvegy e fölötti bánatában úgy elbúsulhatta magát, hogy másnap már koromfekete fürtökkel jelent meg a ravatalnál.

44. STAIR LORD ÉS XV. LAJOS

Stair lord, a párizsi angol nagykövet, rendkívül hasonlított XV. Lajoshoz.

- Mondja csak - kérdezé csípõsen tõle a király -, nem tartózkodott édesanyja egy ideig Párizsban?

- Anyám nem, Sire - viszonzá a lord -, de atyám igen.

45. A BESZÉLÕ ÉS A HALLGATÓ ICCÉK

A X. kerület szélbali jelöltjének kortese pityókosan düllöngött haza.

- Bort ivott ember kend, bátyám! Az beszél kendbõl most is.

- Ha beszél is, ha nem is, az én dolgom az. Annyit pedig mondhatok, hogy ha beszél is, nem beszél több, mint egy icce.

- Jójó! Elhiszem, hogy csak egy beszél, de hogy legalább is három meg hallgat, arra osztán akar mérget veszek!

46. SÍRIRAT EGY VIDÉKI VÁROS TEMETÕJÉBÕL

»Várlak, édes férjem!...

1829. febr. 17.«

Alatta ez áll:

»Íme, itt vagyok, szeretett nõm!

1874. okt. 5.«

(Ez bizony nemigen sietett.)

47. KÜLÖNÖS HAGYATÉK

A napokban egy különcségeirõl ismeretes 80 éves angol lord halt meg. Végrendeletének egyik pontja ekként szól:

»Orvosomnak, a jeles és nagytudományú X. úrnak, hálám jeléül hagyom mindazokat, melyek szekrényemben találtatnak.«

A jegyzõ értesíti az orvost, s a családtagok a törvényszék kiküldöttjei jelenlétében fölnyitják a szekrényt, mely tömve volt mindazon orvosszerekkel, melyeket az orvos az utolsó negyven év alatt praescribált, s melyeket ez - be nem vett.

48. EGY DERÉK NAGYHERCEG

Egy ismeretes kis székvárosban minap a német császár tiszteletére rendezett ebéd alkalmával az öreg Johann komornyik, ki szabály szerint fehér mellényben pompázott, az asztal letakarítása közben egy kis maradék finom vörös bort megivott. Az udvarmester azonban szigorúan megtiltotta a bormaradékok felhörpentését. Midõn tehát az öreg Johann mellényén vörös foltokat vett észre, melyek nyíltan rávallottak borkóstoló természetére, azonnal felfüggeszté hivatalától. A szegény öreg szomorúan állt a folyosón, midõn a nagyherceg véletlenül feléje került.

- No, Johann, mi baj?

A szerencsétlen megvallá bûnét, mire a joviális fejedelem nevetve:

- Ezentúl büntetésül valamennyien az udvarmestertõl az utolsó inasig ebédnél vörös mellényt fognak hordani. Ezen sem a fehér, sem a vörös bor meg nem látszik. Johann! maga marad ami volt, de máskor inkább fehéret igyék, mert most az is igen jó.

49. JOGOS NEHEZTELÉS

- Alfréd, siess. Ma Péry asszonynál fényes estély lesz.

- Tudom, de nem megyek - válaszolá Alfréd, ki fiatal orvos volt.

- Nem mész?

- Nem. Péry asszony neheztel rám.

- Hogyan? E kedves teremtés neheztelne rád? És miért, ha szabad kérdenem?

- Halálos betegségébõl gyógyítottam ki - férjét.

50. A MEGCSALÓDOTT TOLVAJ

A Figaróban olvassuk:

Egy tolvaj éjjel Balzac, a híres regényíró szobájába lopózott, és az íróasztal feltöréséhez látott. Egyszerre hangos kacagás hallatszik a szomszédos hálóból.

A tolvaj hátrafordul és halvány holdvilág mellett a kövér Balzacot látja az ágyon ülni és nevettében oldalát fogni.

- Mit nevet ön, uram? - kérdé a tolvaj, amint hirtelen összeszedte magát.

- Csak azt nevetem - viszonzá Balzac -, hogy te éjjel, gyertya nélkül keressz ott, hol én világos nappal sem találok semmit.

51. HATÓSÁGI KELLÕ INTÉZKEDÉSEK

A múlt nyáron egy vidéki városban és környékén a kolera kezdett mutatkozni Franciaországban.

A megyefõnök táviratoz a polgármesternek, hogy azonnal tegye meg a szükséges intézkedéseket.

A polgármester visszatáviratoz, hogy úgy lesz.

A megyefõnök azonban nem érte be e rövid válasszal, hanem elment személyesen is meggyõzõdni a tett intézkedésekrõl, s ott aztán megtudta, hogy a polgármester megásatta a szükséges - sírokat.

52. TÖRTÉNETI ADOMA
(I. Vilmos porosz király és a magyar alispán)

A párizsi »Revue illustrée des deux mondes« beszéli el a következõket:

1864-ben I. Vilmos (a mostani német császár), ki akkoriban csak porosz király volt: inkognitó beutazta Magyarországot. Teplic (!) környékén találkozott vele egy magyar bíró, ki nyugodtan szíva porcelán (!) pipáját az országúton sétált. A király szokott nyájassággal megszólítá:

- Ki vagy te, fiam?

- Megyei bíró - válaszolt a hivatalnok, kissé meghökkenve.

- Meg vagy állásoddal elégedve?

- Kétségkívül.

- Akkor hát gratulálok neked.

Ezzel a király tovább akart menni, de a bíró visszatartá e kérdéssel:

- Hát te, jó fiú, ki vagy te?

Erre felhõkölt a király, de csakhamar válaszolt, azt remélve, hogy a másikat zavarba hozza:

- Én a porosz király vagyok.

A magyar nyugodtan tovább kérdé:

- Meg vagy állásoddal elégedve?

- Kétségkívül - rebegé a király, bosszankodva a magyarnak nyugodtsága felett.

- Akkor hát gratulálok neked - végzé a beszédet a magyar, és azzal barátságosan köszönt s tovább folytatá sétáját.

Ebben az adomában van valami igaz; de nem egészen így történt.

Hanem úgy volt az, hogy Vilmos, ki akkor még csak koronaherceg volt, nem pedig király: - találkozott egy tõsgyökeres magyar alispánnal (a Nemzeti Színház egy most mûködõ tagjának édesatyjával), s meglátva a boldog elégültséget és nemes büszkeséget sugárzó arcot, nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tõle csak úgy félvállról, hogy:

- Wer ist er?

- Ein Vicegespán von Ungarn - válaszolt az öregúr.

- Schön - jegyzé meg félgúnyosan Vilmos, s éppen távozni akart, mikor a »Vicegespán« az övéhez hasonló hangnyomattal viszonozta a kérdést.

- Und wer ist er?

- Ich bin der Kronprinz von Preussen.

- Auch schön - fejezé be hidegvérrel a derék alispán, s azzal tovább indult.

53. A DRÁMAÍRÓK GYOMRA

Midõn a fiatal Dumas elsõ darabját adatta, Scribe a következõ kérdést intézte hozzá:

- Jó gyomra van önnek?

- Mit akar ön ezzel kérdezni?

- Azt értem, hogy jó-e önnek az emésztése?

- Tökéletesen.

- Nos, hát akkor jól vigyázzon rá, mert tudja meg, hogy az elsõ dolog, mit a drámaírók elveszítnek, a jó gyomor. Reggelijöket rohamosan költik el, mert hiszen próbára kell menniök, ebédjöket pedig, kivált az elsõ elõadás elõtti napokon, étvágy nélkül költik el. Azon napokon pedig, melyeken darabjaikat elõször adják, éppen semmit nem képesek enni, sõt másnap is csak keveset. Étvágyuk és emésztésük csak siker esetén javul meg lassanként. Boldog az, ki sikert arat, de még boldogabb az, kinek gyomra még a bukást sem érzi meg!

54. TÖRTÉNETI ADOMA
(Nagy Péter cár és az õrt álló katona)

Nagy Péter orosz cár távol székvárosától nagy fáradtan érkezett lakására, s kinyugodni akarván magát, megparancsolá az õrnek, hogy személyválogatás nélkül senkit se bocsásson be hozzá.

Nemsokára nagy sietve jött Menczikoff herceg, fontos ügyeket közlendõ a cárral, kihez minden idõben szabad bejárása levén, nem kevéssé ütközött meg az õr visszautasító hangján. Erõvel be akar menni, az õr azonban visszautasítja s puskatust ígér neki. Nagy bosszankodással siet a kegyenc Péterhez, amint az ismét láthatóvá lesz, és panaszokkal ostromolja az õr hallatlan vadsága miatt. A cár felelet helyett maga elé idézteti azt, s kérdi:

- Ismered ez urat?

- Igen, Sire! Menczikoff herceg.

- Igaz, hogy puskatussal fenyegetéd?

- Ki is osztottam volna neki, ha nem távozik.

- És miért?

- Mert fölséges cárom parancsa ellenére be akart tolakodni.

- Helyesen. Hozzatok három pohár pálinkát. Így. Igyék, Menczikoff, e derék ember egészségére, kit altisztté nevezek ki.

A kegyenc szó nélkül nyeli le az erõs italt, de meg nem állhatá, hogy torzképet ne vágjon hozzá.

- Még eggyel - mondá a cár - e derék ember egészségére, kit elsõrendû hadnaggyá nevezek ki.

A herceg engedelmeskedik, de szemei haragtól szikráznak.

- Még egyet - parancsolja Péter - e derék kapitány jóléteért.

Menczikoff megissza a harmadik üveg tartalmát.

- Most pedig menjen, szerelje fel az új tisztet rangjához illõleg, és ne jusson soha eszébe azokat terhelni, kik kötelességüket teljesítik, különben (spanyolnád-botját emeli fel) ez tanítja engedelmességre! Te pedig - monda a katonához, kit a bámulat és öröm némává tõn - derék ember vagy! Teljesítsd mindig parancsomat s megemlékezem rád.