|
Bizonyos
mezővároskában éppen hetivásár volt, amint a kis tizenegyéves Nina, N.
asszonyságnak leánya, a szakácsnéval az eladók közt járkált. A tarka falusi nép
között, kik árucikkeiket kínálgaták, feltűnt Ninának egy körülbelül az
ő idejében levő kis földmívelő leány, kinek egyetlen tyúkján
kívül, melyet a leggyöngédebben csókolgatott, semmi eladni valója nem volt.
Róza - így hívták
a falusi kisleányt - igen csinos volt, és gyönyörű kerekded arcának finom
vonásaiban volt valami különös, mi akaratlanul is felkölté a bizalmat maga
iránt. Azon szende bú, mely vonásain mutatkozott, még fokozta a részvétet.
Nina igen
szemügyre vevé a kisleányt, és mihelyt észrevevé, hogy titkon könnyet töröl le
kötényével, mely akaratlanul tört elő szép nagy fekete szemeiből:
megkérdé, mily drágán adja tyúkját!
Róza, ki e
pillanatban gondolataiba volt elmerülve és saját dolgairól töprenkedett,
tyúkját cirógatva maga elé bámult, Ninát nem is vevé észre, ki egészen
előtte állt; a hozzá intézett kérdésre föltekintett és azonnal égető
pír futá végig arcát, melyet azonban még azon percben halálsápadtság váltott
fel, és alig hallható, elfogult hangon susogá a szegény gyermek:
- Egy-fo-rint!
Nina egy percig
gondolkozott; az ár, mit a lányka kért, igen magasnak tetszett. De a lányka
tekintete és egész magatartása felköltötte részvétét és kíváncsiságát, s úgy
érzé, mintha bensőjében e hangot hallaná:
- Ez bizonyára
szerencsétlen. Édesanyám majd segít rajta, gondolá Nina, és megmutatá a
lánykának házukat, s így szólt hozzá:
- Várj reám a
kapunál, azonnal ott leszek.
Nehány perccel
később Nina valóban ott volt a ház kapujánál. Intett Rózának, ki már várt
reá, hogy kövesse és egy perccel később mindketten N. asszonyság
előszobájában voltak.
- Kedves anyám -
így szólt gyöngéden a kis Nina anyjához -, nekem egy szívbeli kérésem volna
hozzád.
- És az? - kérdé
anyja.
- Sokszor mondád
nekem - folytatá -, hogy sohasem szabad addig várnunk, míg a szerencsétlen és
segélytelen emberek tőlünk alamizsnát kérnek, hanem inkább iparkodjunk az
ilyeneket felkeresni.
- Bizonyára,
kedves gyermekem - felelt az anya -, és igen örülök, hogy azon fontos tanítást
emlékedbe oly híven bevésted!
Nina most
elbeszélé szomorúan édesanyjának: miképp jött össze Rózával, és ennek
feltűnő különös viseletét.
- Oh, anyám - így
végzé beszédét -, hidd el, én nem csalatkoztam, és nemsokára magad is meg fogsz
győződni, hogy szerencsétlen és támogatásunkra méltó.
N. asszonyság
éppoly nemesszívű, mint művelt volt, és javainak igen nagy részét a
szegények fölsegélésére fordítá.
Maga kívánt a kis
Rózával beszélni, akit Nina azonnal bevezetett. N. asszonyság, ki a kislány
elfogultságát igen hamar észrevevé, szeretetteljesen és barátságosan eléje
ment.
- Jó reggelt,
kedves gyermekem - fogadá őt -, kislányom már mondá, hogy vevőt kerestél
tyúkodnak.
Róza e szavakra
szemeit lesüté, és félig szorongó, félig síró hangon mondá: »Igen.«
- Hova való vagy?
- kérdé N. asszonyság.
- Ön jószágáról,
F. faluból - felele Róza.
- Vannak szüleid?
- kérdé Nina anyja.
- Anyám van,
atyám már régen elhalt.
- Hát testvéreid
nincsenek?
- Nincsenek!
- Miből
táplálja tehát édesanyád magát?
- Kézimunkájából
- felelé Róza -, és amennyire csak emlékszem, mindig jól folyt dolgunk.
Mindennap megvolt a rendes eledelünk, vasárnap és némely nagyobb ünnepen
valamivel több is. Azonban mióta édesanyám beteges, mindez elmúlt.
- Már régóta
fekszik? - kérdé N. asszonyság.
- Igen - felelé
Róza hevesen zokogva -, és oly gyenge, hogy maga erejéből mozdulni sem
tud.
- Mérsékeld,
kedves gyermekem, fájdalmadat - vigasztalá őt -, majd meg fogjuk látni,
mit tehetünk e dologban. Vannak rokonaid?
- Oh, nincsenek.
Édesanyám rokonai már elhaltak, az atyám részéről valók igen, igen messze
vannak és nem is ismernek bennünket.
- És miből
éltek, mióta édesanyád beteg s nem tudja két kézzel kenyerét megkeresni?
- Kezdetben csak
meglettünk volna - kezdé a kisleány -, mert édesanyámnak volt némi liszt- és
kenyérkészlete, midőn azonban az elfogyott, akkor eljött minden héten egy
ember és megvett édesanyámtól valamit, hogy a szükségből kisegíthesse
magát. Amint már lassankint mindent elhordott, többé nem jött el, és nekünk
most éppen semmink sincs. Már két napja és két éje édesanyám elhagyatva,
segélytelenül fekszik, és még egy kanál levese sem volt, noha a szomszédnő
ajándékozott egy darab kenyeret, de az kemény, és édesanyám nem ehetett
belőle. Igen keserves volt hallani, ha panaszkodott és fájdalma miatt
jajgatott. Múlt éjjel ismét igen rosszul volt, és így szólt hozzám: Meg fogod
látni, ha isten nem szánokozik nyomorunkon, és én nem kapok csak kevéske
eledelt sem: úgy meg kell halnom. Én már nem sokat gondolnék vele, de
jövendőd aggaszt, hogy mi lesz belőled, elhagyott árvából, ha már én
nem leszek!
Míg így beszélt
anyám, igen keservesen sírt; oh, az nekem oly nehezemre esett, és azt gondolám,
hogy szívem megreped a nagy fájdalomtól. Mindent összeforgattam, nem találnék-e
valamit, hogy kis levest főzhetnék, de fájdalom, nem volt már semmi sem.
Éjfél felé igen nyugtalan lőn, igen súlyos fájdalmakról panaszolkodott, és
hideg verejték állt nagy cseppekben halvány homlokán, fél óra elteltével
nyugodtabb lett és szunnyadozni látszott, mégis mindig félrebeszélt és
nyugtalanul hánykolódott ágyán.
Letérdeltem
fekhelyéhez és szívből könyörögtem istennek, hogy szánakoznék nyomorunkon;
ekkor egyszerre ölembe repült e tyúkom a kályháról, hova mindennap felült, az
egyetlen, mit még bírunk. Valószínűleg - amint hangosan imádkoztam -
felismeré szavamat, és azt gondolá, hogy valamit fogok neki adni. Sohasem
jutott eszembe, hogy e kedvenc állatomtól elváljak, vagy hogy eladjam, de azon
pillanatban, amint e szegény állatot észrevevém, villámgyorsasággal kész volt
elhatározásom: azt ma eladni, és hogy anyámnak árából valami erősítőt
vegyek. E gondolattal egész éjen át foglalkoztam és már alig vártam, hogy a nap
első sugarait megláthassam. Mihelyt szürkülni kezdett, észrevétlenül
kilopóztam a szobából és idesiettem, hogy tervemet kivigyem.
- De miért nem
ölted le inkább tyúkodat - kérdé N. asszonyság -, és készítetted volna el
édesanyádnak?
- Oh, dehogy
tehettem volna én azt, midőn mindketten oly igen szerettük, és még
emellett édesanyám szigorúan meg is tiltotta. Mindennap néhányszor rágondolt
kis Pipimre, és tegnap reggel is adott kenyeréből kis darabkát neki.
- De miképp van
az, hogy ti éppen ez állatot szeretitek oly igen nagyon?
- Mert szelíd és
igen ragaszkodó hozzánk. Azon pillanattól, melyben kaptuk, jóllehet már három
éve, többé nem hagyott el, és táplálékát senkitől el nem fogadja, csak
tőlem. Midőn múlt évben a himlőben három hétnél tovább feküdtem:
akkor éjjel-nappal mellettem volt, és fejét óvakodva nyakamra fekteté, mintha
segíteni akart volna, és azon időtől fogva igen megszerettük. Amint
még az a bizonyos házaló minden héten rendesen eljött, és egyik darabot a másik
után vivé el, és már végre ünnepi felöltőmet és zöld kötényemet is el
kelle adnom, természetes, hogy sírtam akkor, de mégis felvidámultam, midőn
anyám ígéré, hogy kis Pipim meg fog maradni. És most - folytatá könnyek között
- felöltő, ruha, kötény odavan, még Pipit is el kell adni, és szegény jó
anyámnak mégis meg kell halni!...
E szerencsétlen
kisleány könnyei és fájdalmának mesterkéletlen elbeszélése N. asszonyságot igen
megindították.
- Nina - így
szólt -, tekinteted nem csalt meg; a sors, mely e szerencsétlen emberekről
megfeledkezni látszott, hozzánk vezette őket, hogy rajtok segítsünk.
Nina, ki az egész
idő folyama alatt egyik ablakmélyedésben állt, és könnyeit csak nagy
erővel fojthatá vissza, e szavakra előtörtek könnyei, és anyja
keblére borult.
- Meg fogod nekem
engedni - kéré könnyek között -, hogy megtakarított zsebpénzemet is arra
fordíthassam, hogy e szerencsétlen emberek nyomasztó szükségét enyhítsem, és
hogy magamnak azon örömöt szerezhessem, hogy egy szegény, elhagyott
kisgyermeknek édesanyját életbentarthassam?
- Még kérdezhetsz
efelől, kedves lányom? - viszonzá az anya. - Kövesd föltétlenül szíved
sugallatát. Adj, kedves gyermek, adj nekik annyit, amennyit akarsz, és a többit
bízd reám.
Nina most
szekrényéhez sietett, kivevé erszényét, és a bámuló kisleánynak körülbelül húsz
forintot öntött különböző pénznemből kötényébe. Róza éppen úgy
meglepetve, mint megörvendezve, szavakat keresett szeretetreméltó és
nagylelkű jótevőnőjének háláját kifejezni, de Nina nem engedett
erre időt neki:
- Köszönd meg
majd máskor - miközben az ajtó felé ment -, most azonban csak siess, hogy
édesanyádnak némi könnyebbülésére valamit szerezz, és vigy azonnal valami
élelmiszert is magaddal; de siess, mert minden pillanat meg van számlálva.
Róza az
örömtől elragadtatva engedett a tanácsnak, és még azon kis félóra alatt,
míg anyjának lakását a legnagyobb sietséggel elérte, tiszta szívből hálát
adott istennek azon váratlan segélyért, melyet számukra küldött.
Alig érkezett
haza a kis Róza kincsével, nehány fölfrissítő szerrel és tyúkjával
édesanyjához, és alig mondá el a történteket, amint az ajtónál igen szép kocsi
állt meg. Előkelően öltözött úr lépett abból ki. Az orvos volt, kit
N. asszonyság fölkeresett és fölkért, hogy saját költségére mindent
megvizsgáljon, és mindent fölhasználjon, hogy a beteg édesanyát, ha lehetséges,
megmentse.
A jó orvosi
szerek, melyeket a tapasztalt orvos rendelt; a jobb életmód, melyet a szegény
elgyengült anya most élvezett, nemsokára visszaszerzék egészségét. Nina most
azon édes örömet és gyönyörködtető megelégedést élvezé, hogy egy jámbor,
becsületes és erényes anyának életét megmentette.
Néhány év múlva
Róza anyja csakugyan meghalt, és ekkor N. asszonyság Rózát házába fogadta,
illően nevelteté, szóval anyjának helyettese volt.
Róza nem volt
háladatlan, határtalan szeretettel és hűséggel ragaszkodott N.
asszonysághoz és Ninához.
Az erdő
sűrű rejtekében, a bozót között nyúlcsalád tanyázott. Két fiatal
nyulacska ült a puha gyepágyon. A nagyobbik már tudott ugrándozni, a kisebbik
még nem. Az öreg szülék mindennap ellátogattak a mezőre, jóllaktak és
mindenféle füvet és zöld lombokat hoztak haza magukkal kicsinyeik számára.
- Szabad-e nekem
is veletek mennem? - kérdé egy szép reggelen a nagyobbik nyulacska
szüleitől -; én már jól tudok szaladni.
- Nem - szólt
anyja -, te még nem vagy elég gyors, s ha a vadász jő, könnyen
lelőhet. Csak maradj kis testvéred mellett, s ha elalszik, ne zörögj, hogy
föl ne ébredjen.
Az apa pedig így
szólt: - El ne menj hazulról, ha mi eltávoztunk, ama nagy fák felé. A vadász
mindig ott leskelődik. Tegnap is arra láttam.
Nem szívesen
hallgatott a nyulacska ezen intésekre. Amint anyja, apja elmentek hazulról, kis
öccse pedig elaludt, akkor nagyon elunta magát s így gondolkozott: Apám, anyám
nincs itt, a kis öcsém pedig alszik. Csak egy kicsit szaladok arrafelé és
mindjárt visszajövök. A vadász nincs itt, s ha meglátom, rögtön visszafutok. -
És csakugyan úgy is tett.
A
sűrűből nemsokára kiért a nagy fák alá. Ejhaj! milyen szép fák
voltak itt, s olyan szép virágok, aminőket ő azelőtt sohasem
látott; szép májusi virágok, s lengő harangvirágok.
Itt ugrándozom
egy kicsit - szólt a nyulacska -; s ha jön is a vadász, messziről
meglátom.
Hanem a nyulacska
mégsem látta meg a vadászt, - ez pedig már egészen közel volt. Nem ám, mert
szürke ruha volt rajta zöld hajtókával, s így aztán éppen úgy nézett ki, mint a
fák, úgyhogy nem lehetett tőlük megkülönböztetni. Amint a vadász meglátta
a nyulat, arcához emelte puskáját s lőni akart. De mégsem lőtte
agyon, mert így gondolkozott: »Hiszen ez még csak kölyök-nyúl. Inkább megfogom
és hazaviszem.« Gyorsan letette fegyverét, odaugrott s mindkét kezével megfogta
a nyulacskát. »Kvi! kvi!« kiabált a nyulacska, hanem a vadász tarisznyájába
dugta.
- Otthon majd
ólba csuklak, meghizlallak, s ha már jó kövér leszesz, akkor a
pecsenyeforgató-nyársra kerülsz. Mint fognak gyermekeim örvendeni.
A kis nyulacska
fájdalmasan panaszkodott a vadásztarsolyban. »Oh, miért is nem maradtam kis
öcsém mellett! Mit fog apám, anyám mondani?« Hanem csak lassan panaszkodott,
nem mert hangosan beszélni, mert félt a vadásztól.
A vadász hazavitte a nyulacskát. Mint örültek neki a gyermekek. Legjobban örült
neki a kis Károly, ki még csak négyéves volt. Kis ólba zárták s a gyermekek
friss füvet, káposztaleveleket és gabonát hordtak neki. De az nem akart enni,
mindig csak visszagondolt apjára, anyjára, kedves kis öccsére és az árnyas
erdõre, melyet oly könnyelmûen elhagyott.
Oh, de az
árnyas erdõben most nagy szomorúság uralkodott! Amint a kis öcs fölébredt,
körülnézett, de sehogy sem tudta kitalálni, hogy bátyja hová lett. Amikor pedig
apja, anyja hazajöttek s a nyulacskát sehol sem találták: akkor kezdtek el még
csak mind a hárman keservesen sírni! Mikor kisírták magukat, az öregek megint
kiszaladtak a mezõre, de nagyon szomorúak voltak. Sehogy sem akart nekik a
vacsora ízleni.
De mi
történt azalatt a vadászlak udvarán? Az apa meghagyta, hogy a fiúk közül egyik
se menjen egyedül az ólba, mert a nyulacska könnyen elszaladhat. De a kis
Károly úgy gondolkozott magában: hogy hiszen csak megnézheti õ is egyszer a
nyulacskát, azért lassan ellopózkodott az ól felé, s miután senki sem volt az
udvaron, kinyitá az ólajtót, gyorsan besuhant rajta s aztán ismét behúzta maga
után, de úgy, hogy egy kicsi kis nyílás maradt csak, amin a világosság
beférhetett. A kis nyulacska egészen elszomorodva guggolt az egyik sarokban. De
amint Károlyka közelebb jött, hogy megfogja, a nyulacska megrémülve szaladt
tovább, neki az ajtónak; az kinyílt a lökésre, s a nyúl az udvaron termett, s
miután a kertajtó is nyitva volt, bevágtatott a kertbe, s a kerten keresztül ki
a szántóföldekre, egyenesen az erdõ felé. Károlyka olyannyira megijedt, hogy
midõn magához tért és a kis nyúl után akart szaladni, az már akkor messze, de
nagyon messze volt ám. Csakhamar elérte az erdõt és megtalálta a bozótot, hol a
kis öcsike a nagy sírásban megint csak elaludt: csendesen leült mellé, hogy fel
ne ébressze, s úgy örült neki, hogy szerencsésen megszabadult. Mikor pedig az
öregek hazajöttek és a kicsi is fölébredt: az volt ám az öröm! Vidáman ugrándoztak
tanyájuk körül, s csak úgy nyalták-falták egymást; mert a nyulak nem tudnak
csókolózni.
Ez idõtõl
fogva a nyulacska nem távozott el egyedül hazulról. Mikor mindketten megnõttek,
akkor együtt mentek ki szüleikkel a mezõre. Hanem a vadásztól úgy féltek egész
életükön keresztül, mint senki mástól.
Károlykát
pedig édesatyja jól megpirongatta; úgy kellett neki!
Nem kívánom, s nem is kérem, hogy ezen fantasztikus s mégis
köznapi elbeszélésnek, melyet itt le akarok írni, hitelt adjanak. Valóban
õrültnek kellene lennem, ha azt várnám, mikor önmagam is félrevetem
bizonyítványait. És mégsem vagyok õrült - pedig nem tudom egészen bizonyosan,
nem álmodom-e. Hanem holnap meghalok, lelkemet pedig még ma szeretném ezen
terhektõl megszabadítani. Szándékom a világon a legegyszerûbb, szorongva s
minden mellékes megjegyzések nélkül egy egész halom köznapi eseményeket meg
akarok elõzni. Ezen események folyama engem borzadással töltött el - gyötrött -
és a romlásba döntött. Mindamellett is nem kísérlem meg magyarázgatni. Nekem
nem okoztak egyebet ijedségnél. - Másokra kevésbé lesznek irtózatosak, mint
furcsák. Késõbb talán találkozik valaki, ki álmaimat a köznapiságra visszaviszi
- egy nyugodt, következetes s kevésbé fölizgatható szellem, mint én vagyok, ki
ezen dolgokban, melyeket én irtózva mondok el, a dolgok természetes és
közönséges folyamán kívül semmit sem fog találni.
Én gyermekkorom óta a tanulékonyság- s humanitásban mindig
kitüntettem magam. Gyöngédségem annyira feltûnt, hogy társaim tréfáinak lõn
kitéve. Az állatokat különösen szerettem, s szüleim megengedték, hogy különféle
háziállatot tartsak. Üres idõm legnagyobb részét ezek társaságában töltöttem,
állatjaim etetésében s cirógatásában telt legnagyobb örömem. Ezen
jellemsajátszerûség velem együtt öregbedett, s mint érett férfiú is ebben
leltem legnagyobb gyönyört. Azok elõtt, kik valamely hû és okos kutyát
kedvelnek, szükségtelen magyarázgatnom, hogy mily örömet szerez egy ily állat.
Különösen szívére hat az ily állat önzéstelen szeretete azoknak, kiknek gyakran
alkalmuk van az emberek gyarló barátságát próbára tenni.
Korán nõsültem, s szerencsés voltam nõmben magamhoz hasonló
jellemre találni. Miután észrevette, hogy mennyire szeretem a háziállatokat,
nem mulasztotta el a legszeretetreméltóbbakat megszerezni. Voltak madaraink,
aranyhalacskáink, szép kis kutyánk, házinyulunk, egy kis majmunk s egy kis
macskánk.
A macska rendkívül nagy lett, gyönyörû fekete szõrû, s
nagyon okos állat volt. Nõm, kiben meglehetõs adag babonás hit lakott, ha a
macska okosságáról beszéltünk, nem egyszer mondta el a pórnép azon babonáját,
hogy minden fekete macska macskabõrbe bújt boszorkány. Persze, hogy nem
komolyan mondta, s én sem más okból mondom, mint hogy most éppen eszembe
jutott.
Plutó - ez volt a macska neve - kedvencem s játszótársam
volt. Kívülem nem volt szabad senkinek sem etetni, s a macska a házban
mindenütt utánam járt. S ha az
utcára mentem is, nagy bajjal hajthattam vissza.
Barátságunk
több éven át így tartott, mialatt jellemem és kedületem - a mértéketlenség
démona által (pirulva kell megvallanom) gyökeresen megváltozott. Naponta
pörlekedõbb, ingerlékenyebb s mások érzelmei iránt figyelmetlenebb lettem.
Nõmmel kíméletlen beszéltem s késõbb személyes erõszakoskodásba is bocsátkoztam.
Kedélyváltozásomat természetesen legelõször háziállatjaimmal éreztettem.
Nemcsak elhanyagoltam állatjaimat, hanem bántalmaztam is. Plutó iránt azonban
még mindig maradt annyi vonzalmam, hogy nem bántottam, mint - anélkül, hogy
meggondoltam volna - a házinyulat, majmot és a kis kutyát, ha azok történetesen
vagy ragaszkodásból elõmbe jöttek. Betegségem azonban rosszabbra fordult - de
hát mely betegség állná ki az alkohollal a versenyt? - s végre Plutó is,
szegény állat, most már megöregedett s így kissé durcásabb lõn - maga Plutó is
érezte kedélyhangulatom változását.
Egyszer
éjjel, amint egyik mulatóhelyemrõl a városból részegen hazajöttem, úgy
tetszett, mintha a macska kerülne. Megkaptam, a macska pedig ijedtében kezemet
megharapta. Pokoli düh szállt meg azonnal. Önmagamat sem ismertem. Egykori
szellemem azonnal eltûnt, s idegeimen a pálinka által fölébresztett pokoli
gonosz indulatosság vonaglott át. Mellényzsebembõl kivettem tollkésemet,
kinyitottam, a szegény állatot nyakánál fogva erõsen tartottam, s egész
hidegvérûen metszettem ki egyik szemét! Pirulok, arcom ég, s borzadás fut végig
rajtam, míg az elkövetett átkozott kegyetlenséget leírom.
Reggel,
midõn eszméletem megjött - midõn az éjjeli dorbézolás gõzét kialudtam -, félig
borzadva, félig sajnálkozva gondoltam a bûnre, melyet elkövettem, hanem a
legjobb esetben is csak gyenge, tétovázó érzet volt, melyhez a léleknek semmi
része sincs. Újra nekirohantam a kicsapongásnak s a borban csakhamar elfeledtem
cselekedetemet.
Ezalatt
lassan a macska újra fölgyógyult. Az üres szemgödör persze hogy borzasztóan
nézett ki; hanem fájdalmát már nem látszott szenvedni. A szegény állat járt
szanaszét az egész házban, de ha én közeledtem felé, természetesen ijedve
futott s rejtõzött el. Eleinte még volt annyi vonzalmam az állat iránt, hogy
ezen félreismerhetlen ellenszenve azon lénynek, mely egykor oly nagyon
ragaszkodott hozzám, elszomorított. Hanem ezen érzület nemsokára
ingerlékenységnek adott helyet, s aztán a konokság szelleme föltartózhatlanul
döntött a romlásba. A bölcsek nem veszik számításba ezen szellemet; pedig én
bizonyosabb vagyok a konokság szelleme felõl, mely az ember szívét minden
gonoszra ingerli, mely az ember jellemét, irányát kölcsönzi, mint saját életem
szelleme felõl. Ki nem tapasztalta már, hogy valamely nyomorult vagy ostoba
cselekedet semmi más okból nem követtetett el, mint hogy tudta, hogy azt
tulajdonképpen nem kellene tenni? Nincs-e hajlamunk, legjobb meggyõzõdésünk
mellett is, éppen azt tenni, ami tiltva van, csak azért, hogy a fegyelem
törvényét áthágjuk? A konok makacsság ezen szelleme szállt meg s döntött
ellenállhatlanul a romlásba. A lélek megfoghatlan vágya önmagát gyötreni -
saját énjén erõszakot követni el - a rosszat csak önmagáért követni el -
ösztönzött a szegény állatot kínzani. Egyszer reggel egész hidegvérûen tettem a
hurkot a macska nyakára s fölakasztottam egy gallyra - könnyezõ szemekkel s a
legkeserûbb fájdalommal akasztottam föl -, mert tudtam, hogy szeret, s tudtam,
hogy nem adott okot bántásra -, fölakasztottam, mert tudtam, hogy ezáltal bûnt
követek el - halálos bûnt, mely halhatatlan lelkemet az isten véghetetlen
kegyelmétõl s irgalmától - ha ilyes lehetséges - megfosztotta volna.
Azon éjjel, mely a borzasztó tettre következett, tûzlárma
vert fel álmomból. Ágyam függönyei már lángoltak. Tûzben volt az egész ház.
Csak nagynehezen bírtunk, nõm, egy szolgáló és én a tûzveszélybõl kiszabadulni.
A csapás teljes mértékben talált, földi gazdagságom elenyészve, s én a
kétségbeesés áldozatja lettem.
Nem vagyok oly gyenge, hogy irtózatos tettem s a
szerencsétlenség közt összefüggést keressek. Hanem való események láncolatát
írom le, s nem szeretném, ha valamely láncszem hézagos maradna. A tûzeset utáni
nap elmentem megnézni a romokat. Egyetlen fal kivételével az egész ház romban
hevert. Ezen álló fal nem valami erõs, közfal volt, mely a ház közepén állt s
mely felé ágyam fejjel volt fordítva. Ezen falon a vakolat a tûznek ellenállt -
való tény, melyet azon körülménynek tulajdonítottam, hogy a fal frissen volt
meszelve. Nagy embertömeg gyûlt össze elõtte és sokan egy pontra bámulva
csodálkozva kiáltottak föl: »furcsa«, »sajátságos«, »nevezetes«, ilyen s
hasonló kifejezések ébreszték föl figyelmemet. Odamentem s a fal fehér oldalán
bemélyedve, mint valami féldombormû, egy óriás nagyságú macskát láttam. A
körrajz csodálatosan pontos volt. Azonkívül még kötél is volt az állat nyakán.
Ezen tünemény látása - mert alig vehettem erõt magamon, hogy
ilyesnek ne tekintsem - a legnagyobb csodálkozást és borzadást költötte bennem.
Végre emlékezetem segítségemre jött. Eszembe jutott, hogy a macskát a házig
nyúló kertben akasztottam föl. Mihelyst a tûzlárma az embereket fölköltötte, a
kert tüstént megtelt emberekkel, - valaki valószínûleg azon célból, hogy
fölköltsön, a macskát dobta be az ablakon. A többi falak beomlása
kegyetlenségem áldozatát az újon vakolt falhoz szorította, s a mész és a lángok
a hulla légkönegfolyadékával a falra, mint láttam, leábrázolták.
Noha az imént elmondott csodálatos eseményt eszemnek, ha
lelkiismeretemnek nem is, ilyképpen meg tudtam fejteni, mily benyomást okozott
képzelmemben. Hónapokig nem voltam képes a macska képzelmi alakjától
megszabadulni, s ezen idõszak alatt valami érzület támadt, mely megbánásnak
látszott, hanem nem volt az. Annyira mentem, hogy az állat veszteségét sajnálni
kezdtem, s az aljas lebujokban, hol most mulatni szoktam, veszteségemet
helyrepótolni kerestem.
Egyszer éjjel, amint mámoromban ily bûnbarlangban ültem,
figyelmem az óriás rumos hordókon, mik a szoba fõbútorzatát képezték,
nyugodott. Már néhány percig folytonosan a hordókra néztem, s meglepetésem
különösen azon körülmény költötte föl, hogy az ott fekvõ állatot csak most
vettem észre. Odamentem és kezemmel érintém. Egy igen nagy fekete macska volt,
mely Plutómhoz nagyságra s minden tekintetben, egyet kivéve hasonlított.
Plutónak nem volt egy szál fehér szõre sem, míg ennek mellén egész nagy fehér
folt látszott.
Amint megcirógattam, tüstént felállt s dongott, kezemhez
dörzsölõdött, s cirógatásomnak nagyon örülni látszott. Tehát ez éppen olyan
állat, minõt kerestem. A korcsmárostól azonnal meg akartam venni, hanem ez
semmi igényt sem tartott a macskához, nem ismerte s még sohasem látta.
Cirógatásom tovább folytattam, s midõn haza készültem, a
macska hajlandónak mutatkozott velem jönni. Én megengedtem, hogy utánam jöjjön
s az úton többször megálltam cirógatni. Amint lakásomra ért az állat, azonnal
otthonosnak érezte magát és nemsokára nõm kedvence lõn.
Én részemrõl nemsokára éreztem, hogy a macskától lassan
elidegenedem. Ez éppen ellenkezõje lett annak, amit vártam; hanem - nem tudom,
hogyan és mint - elég az ahhoz, hogy rám nézve a macska ragaszkodása bosszantó
és utálatossá vált. Ellenszenvem s ingerlékenységem rövideden a legkeserûbb
gyûlöletté fejlõdött ki. Én kikerültem a macskát, de bizonyos szégyen s az
elõbbi kegyetlenségem emléke attól, hogy tettleg bántalmazzam, visszatartottak.
Az elsõ héten tartózkodtam megütni vagy bántani, hanem lassan, nagyon lassan
annyira jöttem, hogy leírhatlan undorral s irtózattal tekintettem a macskára s
közellétét kerültem, mint valamely dög leheletét.
Gyûlöletemet kétségkívül növelte azon körülmény, hogy a
szegény állat egyik szemét, mint az én Plutóm, elvesztette, mit én csak másnap
reggel fedeztem föl. Ezen körülmény nõm elõtt a macskát csak még kedvesebbé
tette, mert nõm - mint már elõbb is említem - a humanitásnak ugyanazon fokán
állt, melyen én, s mely egyszerû gyönyöreimnek gyakran volt forrása.
A macska ragaszkodása azonban éppoly mértékben növekedett
hozzám, mint az én gyûlöletem. A macska követett mindenüvé. Ha leültem, székem
alá feküdt, vagy térdemre ugrott s utálatos hízelgésével bosszantott. Ha
fölálltam, s menni akartam, lábam közé bújt, s én majdnem keresztülbuktam
rajta, vagy éles fekete körmeivel ruhámba kapaszkodva fölmászott egész mellemig.
Ily alkalommal vágyam jött egy csapással agyonütni, hanem részint elõbbi
kegyetlenségem emléke, fõleg pedig, hogy õszintén megvalljam, - az állattóli
gyökeres félelmem riasztott vissza.
Ezen félelem nem az anyagi bajtóli félelem neme volt, s
mégis zavarban volnék, ha másként kellenék leírnom. Csaknem szégyenlem magam
megvallani, hogy a félelem és irtózat, melyet ezen macska bennem költött, a
legnyilvánosabb semmiség eredménye, minõt csak képzelni lehet. Nõm gyakran
figyelmeztetett a macska mellén lévõ fehér folt különös körrajzára. Az olvasó
még bizonnyal fog emlékezni reá, hogy tulajdonképpen annak a fehér foltnak
semmi értelme s alakja sem volt, - hanem lassanként éles körvonalak kezdtek
kifejleni. Oly tárgyat ábrázolt, melynek egyedül nevezése is elég, hogy
irtózzam - és ez volt az ok, mely miatt e szörnyet utáltam és gyûlöltem, s
bizonnyal megmenekszem tõle, ha bátorságom lett volna - mert az utálat, az
irtózat képét - az akasztófát, - a bûn ezen irtózatos és szomorú, a gyötrelem
és halál rettenetes gépezetét viselte.
S most
valóban nyomorultabb voltam, mint mennyit egy ember elviselni képes. És egy
oktalan állat, - melynek hasonmását megvetve meggyilkoltam -, egy oktalan állat
okozott most nekem, embernek - ki az isten képére s hasonlatosságára vagyok teremtve
- ennyi elviselhetlen fájdalmat! Ah, már sem nappalom, sem éjjelem nem volt,
nem ismertem a nyugalom áldását. Nappal nem távozott tõlem ez irtózatos állat,
s éjjel minden órában fölriadtam álmomból - leírhatlan ijedtség s félelem
rázott föl s a nyomorú teremtmény forró leheletét szüntelen arcomon érezhetém,
s terhe - mint valami megtestesült lidérc - mindig szívemen feküdt, s nem
bírtam lerázni.
Az ily
gyötrelmek a jóság utolsó szikráját is kioltották keblembõl. Csak gonosz
gondolatok fogamzottak agyamban - a legfeketébb, a leggonoszabb gondolatok. Közönséges
hajlamom a kötekedésre, gyûlöletté fajult ember és állat iránt. S szegény
nõmnek, ki sajnos, sohasem panaszkodott, zabolázhatlan dühömtõl, melynek most
vakon engedelmeskedtem, legtöbbet kelle szenvednie.
Egyszer lejött velem a roskatag vén ház pincéjébe, melyet
szegénységünk miatt kénytelenek voltunk lakni. A macska utánam jött a meredek
lépcsõkön, s én csaknem hanyatt-homlok zuhantam alá, s ezáltal dühöm csaknem az
õrültségig fokozódott. Fölragadtam egy baltát, dühömben elfeledtem az iszonyt,
mely kezeimet eddig kötve tartá, s oly dühösen sújtottam felé, hogy a macska
azon pillanatban, melyben a balta talál, halva terül el, ha úgy találom, mint
akartam. Hanem nõm feltartóztatta karomat. Beleavatkozása pokoli dühömet a
tetõpontig ingerelte, karomat kirántottam kezébõl, s a baltát nõm fejébe
temettem. Azonnal szörnyethalva terült el, anélkül, hogy csak följajdult volna.
Amint e gyalázatos gyilkosságot elkövettem, hidegvérûen,
tökéletesen eszméletemen maradva, nõm holttestének eltakarítására gondolék.
Tudtam, hogy hulláját sem nappal, sem éjjel el nem takaríthatom a házból
anélkül, hogy szomszédaim észre ne vegyék. Ezerféle terv futott át agyamon.
Elõször arra gondoltam, hogy a hullát apró darabokra vágva a tûzön elégetem;
aztán, hogy a pincében sírt ások s abba temetem. Majd meg ismét, hogy az
udvaron lévõ kútba dobom, majd meg azon tanakodtam, ha nem volna-e jobb mint
valami árut ládába rakva valami teherhordóval a háztól elvitetni. Végre jött
egy gondolatom, melyet valamennyinél jobbnak tartottam. Elhatároztam, hogy a
pincébe befalazom - mint befalazták a szerzetesek egykor áldozataikat. - A
pince ezen célra nagyon alkalmas volt. A falak hanyagul valának építve, s csak
nemrégiben vakolták be újra, melyet a nedves lég még mostanáig sem hagyott
megkeményedni. Ezenkívül volt a pince egyik falán valami kémény- vagy
tûzhely-féle mélyedés, melyet a javításkor betöltöttek s a fal többi részével
egyenlõvé csináltak. Nem kétkedtem afölött, hogy itt a téglát könnyen
kiszedhetem s a hullát oda rejtve, az egészet újra befalazhatom, anélkül, hogy
valaki észrevehetné.
Számításomban nem csalatkoztam. Egy törõvas segélyével
könnyen kiszedtem a téglát s miután a hullát gondosan elhelyeztem a falba,
ismét beraktam, téglával elegyengettem s a falat bevakoltam úgy, hogy nem
lehetett a régitõl megkülönböztetni. Meszet, homokot s a szükségeseket
legnagyobb óvatossággal szereztem meg. Midõn mindennel rendben valék, a falon
éppen nem lehetett fölismerni, hogy ott valami változás történt. A hulladékot
eltisztítottam. Diadalmasan tekinték magam körül s elégülten szóltam
önmagamhoz: No, itt legalább nem hiába fáradtam.
Most legelõször is az állat megkeresésére indultam; mert
eltökéltem, hogy okvetlen megölöm. Ha a macskát azon percben megtalálom, nem
szenved kétséget, hogy határozatom teljesítem; hanem a ravasz állat hevességem
által elijesztve, most nem mutatta magát. Lehetetlen azon mély boldog
megkönnyebbülést leírni, melyet éreztem, midõn a macskát nem találtam. Éjjelre
sem jött elõ - s így legalább egy éjjel nyugodtan alhattam, mióta a macskát a
házhoz hoztam - igen, aludtam, noha a gyilkosság terhe nyomta lelkemet.
Eltelt a másik, el a harmadik nap is, s gyötrelmem lénye még
mindig nem tért vissza. Megkönnyebbülve lélegzettem. A szörny ijedtében örökre
megszökött a háztól. Boldogságom elérte tetõpontját. Rettenetes bûnöm nem
nagyon háborgatta lelkemet. Néhány kérdést intéztek hozzám, melyekre könnyen
feleltem. Kutatások is történtek, hanem természetesen nem találtak semmit. Jövõ
boldogságomat bizonyosnak hittem.
Negyednapon a gyilkosság után jött egy csapat rendõr a
házhoz, s minden zeget-zugot felkutattak. Biztos lévén, hogy semmit sem fognak
találni, a legkevesebb zavart sem árultam el. A hivatalnokok megparancsolták,
hogy mindenütt velük menjek. Mindent átkutattak s végre harmadszor mentek le a
pincébe. Egy idegem sem rándult meg. Szívem nyugodtan vert, mint valamely
ártatlané. Keresztbefont karral járkáltam föl s alá. A rendõrök meg voltak
nyugodva s már menni készültek. Örömem sokkal nagyobb volt, hogysem
visszatarthattam volna.
S kifelé menet beletántorodtam a falba: s fejem véletlenül
oda koppant, hol szegény nõm volt befalazva.
Alig hangzott el ütésem, amint a sírból valami felelet
hallatszott, mely eleinte halk és szakadozott volt, mint valami gyermeksírás,
aztán hirtelen hangos hörgésféle, mely az emberi hanghoz legkevésbé sem
hasonlított, s végre valami, jajveszéklõ kiáltásfélében végzõdött, mely félig
irtózatot, félig diadalt fejezett ki, aminõt csak a pokol torkából lehet
hallani, honnan a kárhozatok fölött örvendõ démonok ujjongásával egybevegyülve
hallja az ember.
Õrültség volna gondolatomat leírni akarni. Ájultan
tántorodtam a pince túlsó falához. A rendõrök pillanatig a borzadás- és
ijedtségtõl megkövülve, mozdulatlan álltak a lépcsõn. A másik percben már száz
munkás kéz dolgozott a falon. A fal egész összefüggõ darabban omlott alá. A
félig senyvedésbe menõ véres hulla a nézõk szemei elõtt állt. Fején, tátott,
vértõl vörös szájjal ült a fenevad, melynek csele engem gyilkolásra ingerelt, s
melynek panaszos hangja a hóhér kezébe adott. A dolog úgy történt, hogy a
macskát õrült sietségemben szintén befalaztam a sírba, melybe meggyilkolt nõmet
betemettem.
|