MELYIK A KÜLÖNB EMBER?

1877

(Igaz történet)

Lemonin György gazdag kereskedőnek két fia járt a londoni egyetemen, a boldogult első nejétől maradt Károly és a fiatalabb Harry.

Mindkettő igen derék fiatal tanuló volt, mindenikök szorgalommal haladott a jogi pályán, jellemök kifogástalan volt, tanáraik, tanulótársaik mind egytől egyig szerették a két Lemonin testvért, kik dacára, hogy nem egy anyától származtak, alakban, arcban is szinte a hihetetlenségig hasonlítottak egymáshoz.

A két testvér kimondhatatlanul szerette szülőit s a szülők őket. Azon körülmény, hogy Károly csak mostohafia Lemonin asszonynak, mit sem változtatott a dolgon, s a legélesebb figyelő sem fedezhette volna fel úgy a Lemonin házaspár, mint a fiúk részéről a legparányibb különbséget sem, mely e viszonyból származott volna.

A Lemonin család úgyszólván mintája volt egy család fogalmának a szó legnemesebb értelmében, s nemcsak gazdagsága által emelkedett ki magasan a többiek fölött, hanem erényei, szorgalma, szerénysége és becsületessége következtében is.

Szorgalmuk által az isten nagy vagyonnal áldotta meg a házaspárt, és ami a vagyonnál is többet ér, nagy boldogsággal, mert semmi sem teheti olyan boldoggá a szülőt, mint ha látja, hogy élete legfőbb célja, gyermekei szépen, nemes irányban fejlődnek arra, hogy majdan a társadalom hasznos tagjaivá váljanak.

A két fiún kívül még egy leánygyermek is volt, a kis tízéves Ella, ki szinte egy londoni nevelőintézetben volt elhelyezve, hol a két nagyobb fiú minden vasárnap meglátogatta nővérüket.

A jóknak élete már e földön mennyország! A jóknak sok jut ki a nemes örömből s boldogságból, és az örömnek, boldogságnak alig van története.

A két Lemonin fiú minden nagyobb följegyzésre méltó esemény nélkül haladt előre tanulmányaiban, mindkettő ügyvédnek készült, s mindenki azt jósolta róluk, hogy idővel bizonyára jeles jogtudósokká, s egyéb kiváló tulajdonaik mellett még országos képviselőkké is válhatnak, ami Angliában is, éppúgy mint Magyarországon, a legmagasabb jutalma a polgárerényeknek.

Károly és Harry között a legszebb testvéri egyetértés és kölcsönös vonzalom uralkodott mindenkor, melyet egyszer sem zavart meg semmi; mindamellett a viszonyok bizonyos nemes versengést támasztottak köztük, melynek oka nem annyira önmagukban, mint inkább a külső körülmények nyomásában rejlett.

A londoni egyetem nagy ünnepélyén, mikor a feladott jogtudományi pályakérdésekre beérkezett legjobb művek koszorúztatnak meg az összes egyetemi polgárok harsogó éljenei közt: a tanári kar ezúttal kijelenté, hogy eltérni kellett ez idén a százados szokásoktól, mert két oly jeles mű érkezett az első pályadíjra, melyek különféle felfogással ugyanazon egy kérdést annyi tudományos alapossággal világítják meg, miszerint teljes lehetetlenség volt eldönteni: melyik a jobb, melyik a jutalomra méltóbb; minélfogva abban állapodtak meg, hogy úgy a jutalmat, mint a dicsőség és érdem koszorúját megosztják a két mű szerzői közt.

A lepecsételt levelek felbontatván, az egyetem rektora harsány szóval s maga is meglepetve hirdeté ki a szerzők neveit.

- Uraim, e munkák szerzői: az egyiké Lemonin Harry, a másiké Lemonin Károly.

A tanulók lelkesedve, ujjongva üdvözölték a kitüntetett társakat, de az egyetemi tanári kar ezen szabályellenes eljárása nem maradt minden megjegyzés nélkül.

Sokan kételkedtek abban, hogy két ugyanazon tárgyról írt mű közt ne legyen jobb az egyik, mint a másik, s azt ne lehessen megítélni.

A szőrszálhasogatásra úgyis mindig hajlandó tanulók sorában élénk hullámokat vetett az a kérdés: melyik jobb hát a két mű közül, s egy kis eltéréssel aztán: melyik a különb ember a két Lemonin közül?

Mindenki szerette volna olvasni a kérdéses műveket; pénzt gyűjtöttek, hogy azokat kinyomathassák.

A Lemonin-kérdés valóságos forradalmat idézett elő e kis, de azért nem kevésbé érdekes világban. Úton, útfélen folytak a viták, divattá vált erről beszélni mindenütt: melyik a különb munka? melyik a különb gyerek?

Persze, hogy így aztán még bajosabb volt ezt eldönteni.

Az ifjúság két pártra szakadt, a Károly- és Harry-pártra, s elkeseredten küzdött ki-ki a maga meggyőződése mellett; a mozgalom általános lett, s fájdalom, nem egy véresen végződő verekedést is idézett elő. Mert az anglus természet ilyen bolond ám, képes akármilyen csekélységhez szívósan ragaszkodni s nem engedni a maga meggyőződéséből semmit.

A magyar ember megun mindjárt mindent. Tapasztaljuk azt lépten nyomon. A nemzeti viseletet, melyet oly lelkesedve karoltunk fel 1860-ban, már nehány év múlva fitymálva vetettük le; az oly nehezen kivívott legszebb nemzeti jogaink iránt nyomban elhidegültünk. Semmivel nem törődünk; a politika arra való, hogy hadd igazítsa el a miniszter; a tudomány az Akadémia dolga; az irodalmi kérdések a Kisfaludy Társasághoz tartoznak.

Hát akkor a mi dolgunk ugyan micsoda? Ránk ugyan mi tartozik hát?

Más országokban az életrevaló nép már kora fiatalságban felfogja, hogy mindenikök egy-egy tényezõ a társadalom nagy gépezetében, s gyakorolja ellenõri szerepét mindenütt, ahol csak lehet, kis dolgokban éppen oly hévvel, mint a nagyokban.

És ez a helyes álláspont, mert kis dolgok nincsenek a társadalomban, legfeljebb kicsinyeknek látszók.

Valaki kinevette egyszer osztrák sógorainkat, hogy nem átallottak forradalmat csinálni, midõn a sör árát a korcsmárosok tíz krajcárról tizenkét krajcárra emelték; kinevették, hogy e jelszót írták fel a lázongók zászlajára: tízkrajcáros sör, vagy halál! Pedig hát azok a jámbor sógorok éppen nem cselekedtek nevetséges dolgot, hanem inkább megértvén, hogy ezen csekélynek látszó fölemelés által is roppant sújtva lenne az úgyis eléggé nyomorék munkásosztály, helyes és jogosult beavatkozásuk által talán egy bekövetkezõ sokkal véresebb, sokkal iszonyúbb mozgalmat kerültek ki vagy legalább odáztak el. Mert attól a millió meg millió éhes szájtól nem szabad elvonni minden falatot, ha azt akarjuk, hogy ne minket faljanak fel. A népnek enni kell adni, hadd legyen betömve a szája, nehogy eszébe jusson harapni vele!

Angliában, honnan elbeszélésünket merítjük, nehány év elõtt felemelték a déli vaspálya szállítási díjait. Az egész vidék forrongásba jött ez érdekeiket közelrõl érintõ esemény miatt. Meetingek (gyûlések) tartattak széltében, melyekre nõk, férfiak, nagyobb gyermekek jelentek meg tömegesen s elhatározták, egymás közt törvénnyé emelték (mert ahol jellemes, életrevaló és erkölcsös a nép, ott a határozat törvény), hogy ezentúl mindenki szekeren vagy gyalog fog utazni, mellõzve a vaspályát még akkor is, ha a legsürgõsebb útja lenne. És e naptól kezdve a nyerészkedni óhajtó vasúti társulat vagonjai üresen, néptelenül robogtak a fütyülõ gép után, úgyhogy a társulat, hogy a megbotránkozott közönséget kiengesztelje s visszahódítsa, még a hajdani árakat is tetemesen kénytelen volt leszállítani.

Az életrevaló nemzet mindenbe beleszól, mindenben uralkodik és mindenütt segít magán.

Hazánkban is folyton emelik a különbözõ társulatok, hogy egyebet ne is említsek, a vasúti tarifát. Nos, és mit teszünk ellene? Azt tesszük, hogy fizetjük birkatürelemmel, mint ahogy fizetnõk, ha még kétszer olyan magasra emelnék is, mint most.

De elég volt a komoly szavakból ennyi, melyeket azért mondtam el e helyen e lap fiatal olvasóinak, hogy korán érdeklõdjenek minden olyan ügy iránt, mi õket érdekli, vegyenek tudomást a nemzeties irányú mozgalmakról, és korán szokják meg, miszerint a társadalom legyen izgékony, eleven, ne pedig érzéketlen tetszhalott, mely kutyába sem veszi az apró tûszúrásokat, elégnek látván akkor riadni fel, mikor egész lándzsát döfnek szívébe, mikor már rendesen késõ.

Nem mondom én, hogy a magyar ember ostoba, ki föl nem bírja fogni az apró dolgok horderejét is, de lusta s mindent mástól vár; mintha az egyszeri cigány lenne, ki ahol tenni kellett, a szomszédját döfte meg, hogy: no, szólj már te is’ more!

De most már csakugyan nem fárasztom tovább ifjú olvasóimat, hanem áttérek a Lemonin-mozgalomra, mely a londoni egyetemet valóságos izgatottságban tartotta 1835-ben; sõt a legutóbbi napokban oly nagy mérveket öltött már a divatos kérdés, hogy a külvárosi lapokba is átcsapott s onnan lassankint a komolyabb sajtó fogta fel (éppen béke ideje lévén) s közölvén mindkét mûvet, hagyta a megeredt kritikát folyni szabadon, hogy melyik hát a különb munka, s melyik Lemonin a különb gyerek.

A Lemonin fiúk egyszerre híres emberek lettek. Egész London róluk beszélt, s még jónevû tudósok sem átallották jogtudományi munkájuk összehasonlítását megkísérleni, de természetesen hasztalanul.

Ezen dolgok nem maradhattak befolyás nélkül magokra a Lemonin testvérekre sem, mind a kettõ nagy és rendkívüli tetteket igyekezett véghez vinni, hogy a másikat legyûrje Õk maguk is úsztak az általános árral, hogy melyikök hát a különb ember?

- Édes Károly - mondá Harry egy napon -, te úgy látszik egy idõ óta nem dohányozol. Szinte sajnállak, hogy ez élvezetet is megvonod magadtól; miért teszed azt?

- Két okból, Harry; a dohányzás elõször is árt az egészségnek és neveli egyikét ama szenvedélyeinknek, miknek késõbb rabjai leszünk, másodszor pedig...

- Nos, másodszor? Szinte kíváncsivá teszel.

- Sok hasztalanul kidobott pénzbe kerül.

- Bah! Te zsugori! Nevetségessé teszed magadat! Nem kapunk-e annyi pénzt szülõinktõl, amennyit csak kívánunk? Hiszen mi gazdagok vagyunk, Károly, s kivált te, kit édesanyád után is nagy összeg pénz illet. Nálunk az ilyenféle fösvénykedés, azonfelül, hogy nevetséges, még hiba is.

- Hidd el, öcsém, csak takarékosság.

- Ördög vigye takarékosságodat! Nos, talán bizony a szivarozásból ekképp megkímélt pénzt félrerakod?

- Egészen eltaláltad. Valahányszor drága szivarodra gyújtasz, én mindig átcsúsztatom annak árát másik zsebembe s itthon aztán bedobom e kis nyíláson ezen vasládácskába, melyet e célra vásároltam.

Harry gúnyosan kacagott föl.

- Talán bizony a nyert pályadíjat is ott zsugorgatod?

- Egy részét igen.

- Nos, és minek, ha szabad kérdezni?

- Azon egyszerû okból, édes Harry, mert semmire sem bírtam hasznosra elkölteni. Minden szükségletem fedezve van.

- Hogyan, nem bírtad volna elkölteni? Miért nem vettél rajta könyveket, mint én, vagy miért nem jársz az operaszínházba, mint én? Mûvelt ember ezt nem nélkülözheti.

- Látszólag igazad van, testvér, de kimagyarázom magamat. Te mindenféle könyvet megveszel, hogy könyvtárad szaporodjék; pompás kötésekbe foglaltatod azokat, hogy külsõleg is gyönyörködtessék a szemet. Én azonban csak azon könyveket veszem meg, mik különösen érdekelnek s mikbõl hasznot meríthetek, s lehetõ egyszerû kötést veszek igénybe; innen van aztán, hogy pénzembõl mindig marad valami. Ami pedig az opera-színházat illeti, nekem elég egyszer megnéznem, abból tágítom, finomítom zenei ismereteimet, mûízlésemet. Azt sose tudnám tenni, mint te, hogy úgyszólván rabja vagy az operai elõadásoknak s képes volnál kétségbeesni, ha egyszer is el kellene valamelyiket mulasztanod.

- Egy igazi gentleman ilyen - felelte Harry - Egy igazi gavallérnak kedvtelései vannak, miket nem szívesen nélkülöz. Nem azért mondom, Károly, mintha dicsérném magamat, hanem ebben az egyben megelõztelek, fölülmúltalak, s annyira meg vagyok elégedve azon modorral, melyben pénzemet értékesítem, hogy ki sem mondhatom. Nagy havidíjammal, melyet otthonról húzok, mindenütt ott vagyok, ahol valami érdekes történik, meg ott is, ahol segíteni kell, mert édes testvér, ha gazdagok vagyunk, eggyel szaporodnak kötelességeink is. Ez esetben nem elegendõ az, hogy pusztán saját igényeinket, szükségleteinket töltsük be; ez esetben az igényeknek szükségképp túl kell terjedniök a közönségesen - vagy különben nem tesszük meg kötelességünket a társadalomban.

- Igazad van, testvér - viszonzá Károly -, te úgy viseled magad, mint egy vagyonos, nemes fiú sem szebben, nemesebben de kérdem mármost, hol van az megírva, hogy mi örökké gazdagok is maradunk? A jövõ isten kezében van, barátom, s nem tudni, mit rejt sohasem Emlékezzél, mit írt atyánk utolsó levelében, hogy az üzlet rosszul megy, hogy két hajója veszett el a tengeren s isten nagy megpróbáltatásnak tette ki.

Harry homloka elborult egy pillanatra, de csakhamar ismét derülten szólt:

- Eh! minden kereskedõ egyforma egy dologban Mindig tele van a szájuk panasszal. Atyánk okos ember, s bizonyára, ha isten kedvez egészségének, meg fogja kétszerezni eddigi vagyonát.

E párbeszéd késõ este történt a Lemonin testvérek közt. Károly már az ágyban pihent. Harry pedig feketekávét szürcsölve és szivarozva, könyvét, melybõl figyelmesen olvasott az imént, eltolva, beszélgetett bátyjával.

Az utolsó szavaknál élesen szólalt meg ott kint a kapus csengettyûje, s nehány perc múlva, miután a kapu csikorogva kinyílt, tompa, mogorva hang hangzott fel az udvarról.

- Vezessen fel a Lemonin testvérekhez.

- Ily késõ éjjel? Ki látta azt? - dörmöge a kapus.

Harry kérdõleg nézett Károlyra.

- Minket keresnek. Ki kereshet most minket?

E pillanatban kemény csoszogó léptek közeledtek az ajtóhoz.

Az ajtó minden kopogás nélkül nyílt meg, s egy tanulótársuk lépett be, átázva, dúlt arccal.

- Mi bajod, Dick? szólj, mi történt, hogy ilyen szokatlan órában kellett bennünket fölkeresned?

- Nagy, nagyon nagy szerencsétlenség - kiáltá az erõs, mogorva Dick, kit általánosan vasgyúrónak neveztek az egyetemen.

- Szólj hát az isten szerelmeért!

De a vasgyúró ajkain egyetlen hang sem bírt kijönni, apró szürke szemei megteltek könnyekkel és elborították arcát; melle zihált, karjai és feje csüggedten hajlottak le.

Károly, látva Dick állapotát, azonnal felfogta, hogy nem közönséges baj érhette a derék fiút, ki becsületessége és szorgalma által mindenki tiszteletét bírta, és sem szülei, sem rokonai nem lévén, a legnagyobb szegénységben önerejébõl küzdött az élettel, illetve készíté magát elõ tanulmányaival az életre.

- Légy hát férfi, édes Dick, és mondd el nekünk, ha bizalmadra méltatsz, mi bajod történt? - kiálta a két Lemonin részvéttel.

Dick még jobban zokogott s csak töredezett szavakat hallatott.

- Elvesztem, örökre elvesztem Én nem élhetek tovább...

- Hogyan, Dick! Ne légy gyerek és vénasszony egy személyben; úgy tudom, nem szoktál a levegõbe beszélni - mondá Harry komolyan.

Dick dacosan emelte föl fejét, azután odalépett két barátjához és megszorítá kezöket.

- Úgy van, barátim, én meg fogok halni. ez komolyan volt mondva. Hidegen mérlegelve a dolgot, egyéb nem is maradt fenn számomra azon szerencsétlenség után, mely velem történt. Tudom, hogy a két Lemonin keblében nemes szív dobog. Ti tudni fogjátok, mit tesz az, mikor a vasgyúró azt mondja: meg fogok halni. Az annyit tesz, hogy már õ akkor halva van, hogy már õ akkor nem tehet egyebet. S ti nem fogjátok õt arról lebeszélni, mert meg vagytok gyõzõdve, hogy oka van rá így cselekedni.

- Bizonyára lehetnek esetek - felelte Károly bámulatos hidegvérrel -, midõn így s nem másképp kell cselekedni. De ily esetek, édes Dick, csak könnyelmû s gyámoltalan embereknél fordulhatnak elõ, s te nem vagy az.

Dick szomorúan rázta meg nagy, bozontos szõke fejét...

- És a szerencsétleneken - jegyzé meg szomorúan -, s én az vagyok.

- Még mindig mit sem mondtál nekünk - nyugtalankodék Harry.

- Fölösleges is lenne untatnom benneteket szerencsétlenségem részleteivel, miknek elbeszélése kimerítné erõmet; hozzátok csupán egy kérésem van. Hiszitek-e, hogy becsületes ember vagyok, s hogy most életem utolsó óráiban, mert reggelre már halva leszek, nem hazudom?

- Volnánk-e másképp barátaid, ha nem hinnõk? Mi becsülünk és szeretünk téged!

- Istennek hála érte! - kiáltá Dick, s apró szemei felragyogtak egy percre -, e tudattal nem fog annyira fájni a halál.

- Oh, hagyj fel e gondolattal! Hátha csak te látod a dolgot olyan nagynak? Hátha még segíteni lehet rajta?

Kezével elutasító mozdulatot tett.

- Nem, nem. Ez már el van végezve. Minden szó, minden tanács immár fölösleges. Rajtam nem segít semmi, semmi...

A két Lemonin sápadtan, remegve nézte barátját. Az pedig egészen visszanyerte már nyugalmát.

- Holnap reggel el fogtok menni ketten az öreg Viellent ügyvédhez, kinél dolgozom, és meg fogjátok neki mondani, hogy Simpton Dick, a negyedik asztalnál dolgozó írnok tisztelteti, de az irodában a rendes idõben nem jelenhetett meg, mert meghalt. Ez az én utolsó kérésem hozzátok. Megteszitek-e?

- Azon esetre - mondá Harry tompa, síró hangon -, ha meg fognál határozatodnál maradni, Dick, azon esetben megjelenünk Viellent ügyvédnél, a vén zsugorinál.

- Megmondjátok neki, hogy köszönöm amiért öt éven keresztül munkát s kenyeret nyújtott nekem.

- Keserves kenyér volt, Dick.

- Mindegy, de õ adta, s a semminél mégis jobb volt. Végül átadjátok neki e levelemet, melyben meg van írva az ok, amiért fõbelõttem magam. Az ok szorosan összefügg Viellent úrral. És itt következik az, barátim, amiben nemes barátságtokra számít egy haldokló; jól figyeljetek! Ha az ügyvéd nem hinne a levélben elõadottak valószínûségében, ti tanúságot fogtok tenni egy halott becsületessége mellett, bármit bizonyítson is ellene a látszat, és tudni fogtok szükség esetén intézkedni is. A Lemoninok becsülete és jelleme meg fogja tudni választani a helyes utat. Isten veletek, édes barátim!

Dick lecsapta a levelet, kalapját vette és elrohanni készült, de Károly kiugrott az ágyból és eléje állott.

- Egy mozdulatot sem teszünk, Dick - mondá szilárdan -, ha rögtön le nem ülsz és el nem beszéled ama szerencsétlenséget...

Dick szomorú mosollyal nézett maga elé:

- Mi kedvetek telik engem tovább kínozni?

- Tudni akarjuk az esetet minden áron - szólt Harry - és be akarunk folyni határozatodra. Több szem többet lát.

- De ha mondom - viszonzá Dick majdnem durván -, hogy az eset egyszerû és világos; úgy hogy semmiféle filozófiával nem lehet sem elütni, sem szelídíteni. Ha lehet, múljék el tõlem e keserû pohár!

- Nekünk még keserûbb lenne az, ha így hagynánk elmenni. Vagy már nem bírjuk bizalmadat. Ej, ej, Dick, milyen eljárás ez tõled? Szent isten, miféle történetrõl van itt szó?

- Ám ha kívánjátok, isten neki!

- Csak bátran, Dick, hiszen ösmerhetsz minket. Mi sem tartjuk a becsületet szemetnek, s ha azt kívánja, hogy halj meg, mi leszünk az elsõk, akik fájdalmasan megsiratunk, de azt mondjuk, hogy igen, meg kell halnod.

- Oh, ti derék fiúk vagytok! - kiáltá Dick s könnyei újra megeredtek. - Kétszeresen fáj elhagynom e szép életet miattatok de nem tehetek egyebet. Istenem, nem tehetek mást.

- Majd meglássuk.

A boldogtalan ifjú csak nehezen bírta magát összeszedni, a megindulás és fájdalom annyira erõt vett rajta.

- Halljátok tehát történetemet: ma délután Viellent úr az irodai órák bevégeztével magánszobájába hítt, s így szólt hozzám: Dick, én önt becsületes embernek tartom s bizalmam önben határtalan. Egy igen fontos ügyet bízok önre. Íme, fogja ez ötvenfontos bankjegyet (körülbelül 500 forint), s menjen a rendõrségi osztályhoz és adja át tiszteletemet Meyleg fõhivatalnok úrnak, s mondja meg neki, de e szavakkal, amint tõlem hallja: „Viellent ügyvéd úr, fõnököm itt küldi ezen ötven fontot, melyet a minap kölcsön vett, s egyszersmind nagyon kéreti, szíveskedjék egy útlevelet küldeni, Amerikába szólót, Smith Dávid névre: kék szem, szõke szakáll, pisze orr, rendkívül magas termet.” Ön ügyes kópé, Dick, úgy mond, s tudni fogja, mit tesz ez; valamint tudni fog kellõ tapintattal eljárni ez ügyben.

- Nos, mi történt tovább? - kérdé Harry érdekfeszülten figyelve minden szóra.

- A pénzt átvettem s mindössze annyit jegyeztem meg: azt hiszem, azon úr számára lesz az útlevél, ki ma járt itt az irodában. Éppen az õ számára, Dick - jegyzé meg fõnököm ravasz kacsintással -, annak az úrnak sietõs útja van, nagyon sietõs útja; ha lehet, azonnal térjen ön vissza az útlevéllel, illõ jutalom üti a markát...

- Ezer ördög! - kiáltá Harry -, ez egy kicsit olyan dolog, mintha nagyon furcsa lenne.

- Magam is ilyennek találtam - folytatá Dick elbeszélését -, de elvégre is mi közöm hozzá? Örömmel siettem utasításomat végezni, melyért, miután irodai órán kívül teszem, méltán várhattam a jutalmazást. Útközben édesdeden gondoltam a holnapi napra, remélve, hogy a kapott néhány shillingbõl kis nõvéremnek szerezhetek örömet, ki egy itteni árvaházban van elhelyezve; talán egy cipõre is telik belõle. Másrészt némileg büszke voltam, hogy fõnököm egy egész vagyont, ötvenfontos bankjegyet mert rám bízni, noha, amit elõbb elfeledtem említeni, nyugtát vett tõlem róla. Kettõzött léptekkel siettem a rendõrségi épületbe, midõn utam a Kék Hering kávéház mellett vitt el, hova járni szoktunk. Az ablaknál barátaink közül nehányan kártyáztak, mások ismét olvastak, csevegtek, szivaroztak. Látván engem arra elhaladni, utánam kiáltottak, hogy térjek be egy percre; egy vitás kérdés támadt a kártyázók közt, melyben nekem kell bíráskodni.

- Tudsz kártyázni is?

- A tarokkot kitûnõen értem, gyermekkoromban tanított meg rá apám. S minthogy éppen tarokk volt a játék, a támadt vitában részt vettem, mégpedig állításaim mellett olyan tûzzel, hogy minden egyébrõl megfeledkeztem, s hosszasan ott feledtem magam, kezembe véve a kártyát és a lejátszott vitás parti elhibázott esélyeit megfoghatóvá tenni igyekezvén, hogy állításaimat bebizonyítsam, úgy osztottam ki a kártyákat a játszók közt, amint az elbeszéltek szerint azelõtt voltak. E percben valaki megkopogtatta az ablakot kívülrõl; mindnyájan oda pillantottunk s én fõnökömet, Viellent urat ösmertem meg a kopogtatóban, ki az utcán haladva meglátott a kártyaasztalnál. Hirtelen elhagytam a kávéházat s elpirultam, midõn Viellent úr így szólt hozzám: Ej, ej, nem szép öntõl, barátocskám, hogy a kártyaasztalhoz ül ilyenkor, midõn egyrészt oly fontos megbizatást vállal el, s midõn másrészt oly nagy összeg van a zsebében. Nehány mentegetõ szót gagyogtam s inkább futva, mint menve tartottam a rendõrséghez. A rendõrségi épület kapujában, magamat elõkészítendõ, zsebembe nyúltam, hogy az ötvenfontos bankjegyet és az írást elõvegyem, melyre Viellent úr az elutazandó Smith Dávid személyleírását feljegyezte.

Dick homlokáról az elbeszélés e részénél halálos verejtékcsöppek gyöngyöztek s a kidagadt ereknek sebes lüktetését szinte látni lehetett.

- Zsebembe nyúltam s a borzalom és kétségbeesés megrendítõ érzelmei fogtak el, mert csak az írás volt meg, az ötven fontsterling sehol. Mint vadállat ordítottam fel s téptem magamat, ezerszer és ezerszer vizsgálva át zsebeimet. Mind hasztalan! A bankjegyet elvesztettem, vagy kilopták a zsebembõl. Mint az õrült rohantam vissza a Kék Hering-hez, hogy talán ott rántottam ki a bankjegyet, s valamely barátom találta meg, ki visszaadja...

Amint éppen a kávéház ajtaját nyitom, s hátrafordulok, szemeim ismét a Viellent úr szemeivel találkoztak, ki egy bérkocsiban robogott el az utcán ama bizonyos Smith Dávid társaságában, s engem megpillantván haragosan kidugta fejét az ablakon s ujjaival megfenyegetett. Istenem! mit fog gondolni rólam még akkor is, ha a bankjegyet megtalálom. Hát még akkor, ha meg nem találom, sóhajték fel elszorult szívvel, az ajtón sápadtan, lihegve betántorogván. Oh, barátim! Iszonyú pillanat várt reám! De minek rajzoljam azt elõttetek; elég tudnotok, hogy a bankjegyet nem találtam meg, elveszett, odavan nyomtalanul, s Viellent semmit nem gondolhat egyebet, mint hogy elkártyáztam azt. Ösmerem emberemet, elsõ dolga lenne engem elcsapni, s aztán mint sikkasztót fenyítõ törvényszék elé állítani. De én sem tennék másképp hasonló esetben.

Dick újra könnyekre fakadt s fuldokolva ekképp fejezé be szerencsétlensége elbeszélését:

- Íme, most már mindent tudtok. Még a körülmények is összeesküdtek, hogy a becstelenség látszatát kölcsönözzék annak, ami csupán szerencsétlenség volt. Nos, fiúk! - tette hozzá aztán egyszerre felugorva határozott s majdnem nyugalmat kifejezõ hangon - helyesen teszek-e, midõn a halált választom a gyalázat helyett?

A Lemonin testvérek némán, sápadtan ültek szemben Dickkel: egyik sem szólt sokáig. Végre Harry törte meg a csendet.

- Iszonyú dolog! Oh, miért nincs ötven fontom! Oh, ha valakitõl kölcsön vehetnénk!

- Eredj te, bohó - mondá Dick keserû humorral -, hol akadnál Nagy-Britanniában olyan bolondra, aki kiskorú tanulóknak ötven fontot kölcsönözne!

- Ha legalább elseje lenne; kettõnk havi pénze, melyet otthonról húzunk, harminchat font; egyéb értékes apróságok átadásából és a Károly megtakarított pályadíjából tán ki tudnánk egészíteni a még hiányzó tizennégy fontot. Igaz-e, Károly? De így mit kelljen tenni, istenem, mit kelljen tenni? Holnap távirozhatnánk szüleinknek, de ez késõn van Késõn van! Viellent mindjárt reggel követelni fogja az összeget.

Dick sírva borult Harry nyakába.

- Köszönöm nemes szívedet Tudtam én azt, hogy ti szerettek engemet. Légy meggyõzõdve, hogy szavaid jólestek a szegény Dicknek nagyon, nagyon jólestek. Az isten áldjon meg értök! Ne is gondolkozzatok, kérlek, az olyan dolgokról, amik a lehetetlenség világában mozognak. Uramisten! be vakmerõ a fiatalság! Bizony még nincs is egyéb hátra, mint hogy arról tanakodjunk, hogy vegyünk ötven fontot! Az egész egyetemnek összevéve sincs ötven fontja egyszerre!

- Istenem, istenem - tördelte kezeit Harry -, de valamit csak tenni kellene! Ugye, Károly? De miért vagy oly hallgatag?

- Gondolkoztam - felelte Károly -, vagyis inkább egy kis számvetést csináltam fejemben. Igazad van, Harry, valamit csakugyan tennünk kell, s minthogy esetleg én már levetkõztem, te pedig fel vagy még öltözve, kezdjük azon, hogy szaladj le a házmesterhez, költs fel s kérj tõle kölcsön egy feszítõvasat.

- Mit akarsz azzal tenni?

- Majd meglátod! Siess!

Harry nehány perc múlva elõhozta a kívánt tárgyat.

- Bravó! - kiáltá Károly. - Csakhogy feszítõvasunk van, most már könnyebben fog menni a Dick dolga...

- Nagyon értelem nélküli a mai beszéded - jegyzé meg Harry komoly megrovással -, barátunk szerencsétlensége éppen nem alkalmas tárgy a tréfára...

- Az ördögbe is, hát tréfálok én? Csupán a feszítõvasnak örültem meg, csodálkozván a házmester udvariasságán, ki felkelt s ideadta.

- Igen ám, mert azzal fenyegettem, hogy másképp a bicskámmal nyomban elvágom az ajtajához szolgáló csengettyûzsinórt, s megfosztom az összes éji kapunyitási jövedelmétõl.

- Tehát lássunk munkához, fiúk! Itt a tárcám, benne van a nyolc font, mely a pályadíjból még maradt. Most pedig vegyük elõ a kis vasládát. Melyitek az erõsebb, feszítse fel. Abba rakom a szivarozásodat ellensúlyozó összeget: hozzuk napfényre.

- No, ugyan érdemes lesz! Ha sok van benne, hát akkor egy font. Ezért kár volt felhozni a feszítõvasat.

- Micsoda? Csak annyit szíttál volna ki másfél év óta?

Károly elõvette az ágy alól a takaros bronz szekrényt s Harry fitymálva feszíté neki a vasat, de ugyancsak megizzadt, míg elválaszthatta tetejét alsó részétõl.

- Nos, uraim, nézzük meg a hírhedt bankot - mondá Harry gúnyosan, egy szomorú, tekintettel a szegény Dickre, ki mereven, némán bámult a terem egy pontjára, érzéketlenül arra, ami körülötte történik.

Károly mohón markolt a pénzbe, s lázas izgatottsággal kezdte olvasni mindinkább növekedõ örömmel...

- Még marad is még marad is! - kiáltá. - Negyven font negyvenegy negyvenkettõ! Nos, uraim! Akár ne is olvassuk tovább, mert csak ennyi kell!

Harry és Dick mintha valami láthatatlan villanyrugany egyszerre fellökte volna, felugrottak, hogy Károlyhoz rohanjanak és saját szemökkel lássák a lehetetlent, a hihetetlent.

- Oh, csakugyan! - kiáltá Harry a Dick nyakába borulva - most már minden jól van: most már mindenen segítve lesz!

- Oh, Harry! az a pénz nem az enyém! - felelte Dick ez öröm határozásával - Hogyan fogadhassak én el ily összeget? Nem, nem!

- Micsoda? - vágott bele Károly büszkén. - Hát kinek nézel te engem? Még egy szó, és megverekszünk, uram. Itt az ötven font, kölcsönadom visszaadod, amikor teheted, jól tudom; de ha azt tudnám is, hogy sohase adod vissza, mégis kötelességem volna azt barátomra még ráerõszakolni is, midõn becsületérõl és életérõl van szó Lemonin Károly tudja a maga kötelességét. Tehát egy szót sem többet errõl...

- De igen - felelte Harry bátyjához lépve és azt érzékenyen megölelve - még egy szót, Károly, egyetlenegy szót, melyet vigyen izenetül holnap Dick az egyetemnek, mely hónapok óta verseng azon kérdés felett, hogy melyik Lemonin a különb ember: mondd meg, Dick, hogy Lemonin Harry odalépett Lemonin Károly elé és azt mondta: Oh, testvér, te vagy a különb ember! és kezet csókolt neki.

Harry csakugyan lehajolt s megcsókolta a fivére kezét.

- Ne bolondozz, Harry, mert elérzékenyítesz!

- Nem, nem, te megérdemled azt tõlem. Oh, mennyire igazad volt ma este, midõn a takarékosságról beszéltél, s én, balga, még kigúnyoltalak érte. Ki hitte volna, hogy a sors nyomban oly fényesen megcáfol engem! Mi lenne ma a szegény Dickbõl, ha te nem takarékoskodták volna? Sokat tanultam ma, Károly, nagyot okultam s hasznát fogom venni.

- Ami nekem legszebb jutalom lesz - mondá Károly ünnepélyesen -, mert az a többi szóvirág - folytatá mosolyogva - csak lári-fári, sõt majdnem azt ébresztette fel bennem, hogy most már én kezdem hinni, miszerint mégis te vagy kettõnk közül a különb ember; mert hibái mindenkinek vannak, de azokat beösmerni és megjavítani csak a nagy lelkek sajátja. Ezt is mondd el, kérlek Dick, az egyetemen.

Ezen aztán nevettek mind a hárman, különösen az életkedvét visszanyert Dick, ki egyszerre a régi jó tréfás fiú lett, s késõ éjfél utánig maradt barátai körében, váltig állítva, hogy azt csak a jövõ század lesz hivatva eldönteni: melyik a különb ember kettõjök közt.

A két Lemonin fiúnak édes álma lehetett e jó tett után, de fájdalom, keserû ébredése.

Kora hajnalban egy szállodai bérszolga verte fel álmukból azzal a hírrel, hogy szülõik megérkeztek Londonba s azonnal siessenek a szállodába, hol õket várják.

A hír nem okozott örömet, hanem valamely megmagyarázhatlan félelmet, mivel bizonyosak voltak benne, hogy valamely rendkívüli dolognak kellett történni, mi szülõiket minden elõleges értesítés nélkül váratlanul Londonba hozta. Talán a kis Ella betegedett meg? De hisz akkor õket már elõbb értesítette volna a nevelõintézet tulajdonosnéja.

Hirtelen felöltözve azonnal siettek az illetõ szállodába, hol atyjukat, az öreg, becsületes Lemonin Györgyöt dúlt arccal, anyjokat pedig kisírt szemekkel találták. Ella nem volt ott. A szobában szanaszét rengeteg málha hevert, mintha legalább is félesztendõre készültek volna ki.

Sokáig némán csüggött a két fiú szüleik keblén: senki sem törte meg a csendet, senki sem szólt semmit; de a némaság, a nyomott hangulat ékesszólón fejezte ki a nagy bánatot, melynek csak a nevét nem tudta még a két fiú.

Az öreg szemeibõl könnyek peregtek.

- Atyám, ön sír? - mondá fojtott hangon Károly. - Ön nagyon fel van indulva!

- Oh, gyermekeim - tagolá az öregúr -, hogy így kell találkoznunk!

- Mi történt hát, az isten szerelmeért? Hogyan, miért jöttek oly hirtelen Londonba, és ennyi málhával?

- E málhák mindenünk, gyermekeim! - kiáltá az anya hangos zokogásra fakadva. - Földönfutó koldusok lettünk!

A két fiú kérdõleg nézett Lemonin Györgyre.

- Úgy van! A rossz üzletek, egy-két szerencsétlenség s végre egy keblemen táplált kígyó, egy bizalmamat meglopott gazember sikkasztása bukásomat idézték elé s most hajlott öreg korunkban itt állunk vagyon, hajlék nélkül a kétségbeesés szélén. Nagy vagyonunkból, melyhez még Károly tetemes, általam kezelt anyai öröksége is járult, csupán ezt menthettem meg, amit itt láttok.

- Semmi egyebet, atyám? - kérdé Harry.

Az öreg megbotránkozva nézett fel a hálátlan, méltatlannak látszó kérdés után Harryra, de egy tekintet a fiú részvétteljes gyermeki tiszteletet lehetõ szép arcára rögtön meggyõzé, mirõl van szó...

- Meg a becsületet, édes fiam - egészíté ki Lemonin György.

- A legfõbbet tehát megmenté - fejezé be Károly. - Hálás legyen érte szívünk az istenhez!

- Oh, fiaim! - kiáltá az aggastyán érzékenyen - most veszem észre, hogy még én így is igen gazdag vagyok, mert bírlak titeket, bírom szíveteket...

- Soha el sem veszti - jegyzé meg Harry. - De beszélje el, atyám, hogyan történhetett mindez?

Az öreg Lemonin György aztán elõadta részletesen a bajokat és szerencsétlenségeket, mik az üzletet egy idõ óta sûrûn érték, miket azonban isten segedelme mellett kilábolt volna, de az utolsó napokban pénztárnoka, egy Blondey nevezetû, a pénztárban felhalmozott letétek kedvezõ alkalmát felhasználva, mintegy húszezer fonttal megszökött.

Ez volt az utolsó csapás, s e húszezer fontnyi jelentékeny összeg vagyonának megmaradt része volt.

A lopás hírére a Lemonin-ház képtelen volt fizetését teljesíteni a tömegesen jelentkezõknek. Lemonin György ekkor mindenét, földjét, házait pénzzé tette s utolsó pennyig kielégíté a követeléseket. Mindössze csekély málhái s mintegy száz fontja maradt, mellyel azonnal Londonba sietett, hogy itt gyermekei körében tengesse le szomorú élet-alkonyát, hogy itt, hol nem ösmerik, a megmaradt nehány fonttal õ, a nagy gazdag bankár, valami szatócsüzletecskét vagy kávémérést nyisson a külvárosok egyikében.

- De a megszökött pénztárnokot csak nyomoztatja, atyám.

- Megtettem minden lépést, de a sikerrel nem ámítom magam. A gazemberek jól kifõzik terveiket, s nem egykönnyen akadnak hurokra, de ha majd eléri is az osztó igazság keze, mit használ az nekem, mikor a pénzem már akkor elpárolog? - Ki tudja, hol neveti azóta a dolgot? Régen Amerikában lehet. Keresztet vetettem már én mindenre, édes gyermekeim! Pedig isten látja lelkemet, hogy magam még nyugalommal tûrném az ég csapását, de az fáj, hogy benneteket, kik kényelemhez voltatok szokva, egyszerre a nyomorba taszítva fog kellenem látni. Csak már legalább pályavégzettek volnátok!

- Ne búsuljon, atyám! Igaz, hogy kényelemben voltunk nevelve, de fogunk tudni dolgozni is önért, anyánkért és Elláért.

- Isten áldja meg nemes törekvésteket, gyermekeim! S így még talán nekem is lehet agg napjaimban örömem. Mert bölcs az alkotó, amit a pisze ellopott csengõ sterlingekben, visszanyerem nemes aranyban a gyermeki szeretetben.

- Hogyan, atyám, a pénztárnok pisze volt? És nem a régi, akit mi is ösmertünk?

- Az már két éve meghalt. Újat fogadtam. Blondey Péter nevût, pisze, szõke ember.

- Rendkívül magas termetû, kék szemû? - vágott bele Harry.

- Hogy tudod?

- Megfogtuk! - kiáltá Harry, homlokára ütve. - A Dick embere, kinek az útlevelet szorgalmazzák. Diadal, édesatyám, diadal! Károly majd elbeszéli a többit, én azonnal rohanok Dickért s elõkerítem, ha a föld fenekén volna is.

- Siess, hogy késõn ne legyen! - inté Károly s aztán elbeszélte az ámulóknak a múlt éji eseményt.

Alig végezheté be szavait Károly, midõn Harry belépett, mégpedig Dickkel, kivel az utcán találkozott, midõn az éppen a rendõrségtõl jött a kész útlevéllel s Viellent úr irodája felé tartott.

Útközben Harrytól Dick röviden értesült az eseményekrõl s a legnagyobb készséggel ígérkezett befolyni minden eshetõlegesen célszerû intézkedésbe.

Lemonin György figyelmesen elolvasván az útlevelet, a személyleiratot mindenben megegyezõnek találta Blondey Péterével. Alig lehetett kétség az ugyanazonosságban.

Azonnal siettek tehát magához a rendõrfõnökhöz, hol különösen Dick vallomása játszta a fõszerepet s vétetett jegyzõkönyvbe.

A rendõrfõnök ügyes ember volt s azonnal intézkedett, hogy két rendõr szem elõl ne tévessze Viellent ügyvédet mindaddig, míg Smith Dáviddal nem találkozik: ekkor mind a kettõ elfogatik. Itt is Dicknek kellett tennie a legfontosabb szolgálatot, neki ugyanis nem volt szabad észrevétetni semmit, hanem utasításához képest átadni a megszerzett útlevelet, s mint máskor, ott dolgozni az irodában.

*

Estefelé lihegve rontott be Dick a szállodába, hol az egész család mély izgatottságban várta a nap eseményét.

- Mi történt? - ostromlák egyszerre mindnyájan.

- Viellent és Smith elfogatott. Bevallotta, hogy õ Blondex, s a pénzt ezer font kivételével megtalálták nála.

- Áldassék érte az isten! - kiáltá Lemonin György kenetteljesen.

E pillanatban a rendõrfõnök is belépett, õ akarván meghozni a kellemes hírt.

- Ah, késõn jöttem, Önök már mindent tudnak Dick úrtól. Nos, Dick úr - mondá tréfásan a derék hivatalnok -, nekem úgy látszik, az egészben ön járt a legszerencsétlenebbül...

- Hogyan, uram? - kérdé Lemonin úr.

- Elvesztette állását, mert Viellent ügyvéd nehány évig aligha tarthat irodát; egy kicsit börtönben marasztaltuk.

- Oh, uram! - viszonzá Lemonin György - pénzemet visszakapva tudni fogom azt neki kárpótolni: õ az én fiam ezentúl. Hiszen neki köszönhetem, hogy a gonosztevõt elcsíphettük. Õ e perctõl kezdve olyan családtag itt, mint akármelyik, s halálom után úgy örököl, mint akármelyik fiam. Jöjj ide a szívemre, Dick!

- Atyánk, jó atyánk! - kiálták örömteljesen Károly és Harry. - Legédesebb óhajtásunknak adtál kifejezést, midõn a derék Dicket testvérünkké fogadtad Azonban...

- Szeretném tudni miféle »azonban«-t akartok mondani? - kérdé az öreg szigorúan, míg Dick a nagy örömtõl elsápadva némán, mozdulatlanul állott az ajtónál, nem tudva: ébren van-e vagy csak álmodik?

- Azonban - kezdé Károly - Dick testvérünknek egy kis húgocskája is van az árva intézetben, olyan korú, mint a mi Ellánk És Dick olyan nagyon szereti, hogy eddig is megosztotta vele nyomorult keresményét.

- Ördög és pokol - mondá az öreg Lemonin jókedvûen - de hát mért nem mondtátok elõbb, hogy a kislányon kezdtük s Dicken végeztük volna; így most Dicken kezdtük s húgán végezzük. Ezer mennykõ! Õ is a Lemonin György gyermeke e perctõl! Azt hiszem, öreg szívem elég tág arra, hogy mind az öten szépen megférjetek benne...

- Nos, Dick, mit szólasz ehhez? - kérdé az ámulótól Harry halkan.

- Azt, hogy most már három Lemonin közül kell találgatnom: melyik a különb ember! - felelte Dick ünnepélyesen, csókjaival áztatva az öreg Lemonin György kezét.