A BATYUS ZSIDÓ LÁNYA

ELBESZÉLÉS

1871

BEVEZETÉS

Legelőször is látszik egy virginia-szivar, s ahol ez a virginia-szivar végződik, ott kezdődik az esküdt úr, függőleges vonalban lefelé, négy és fél lábnyira, fölfelé pedig másfél araszra, mi világosan mutatja a középtermetet és a lopótök hosszúságú főt, melyen illő rendben vannak elhelyezve a teens esküdt úr szépségei: két savószínű szem, egy vörhenyegest játszó orr, mely alatt vékony tavalyi bajusz szégyenkezik lekonyuló végeivel. Ez az audiat Béla.

A másik asztalnál apró fiatal ember ül élénk, pajkos szemekkel, bozontos hajjal, sűrű körszakállal s azon nevezetes tulajdonsággal, hogy akkor fekszik le, mikor a többiek kelnek, s akkor kel, mikor a többiek feküsznek. Egyébiránt elméletben igen szolid fiú, csak a gyakorlatban szeret kirúgni. Ez az amice Ferenc.

A harmadik esküdtet nem látjuk a hosszú, sajátságos kinézésű teremben; odakint csavarog valahol a Kati ablaka alatt, de azért úgy kell venni, mintha ő is ott ülne asztala mellett és anekdotázna a többinek. Amikor nincs itt, akkor is itt van. Az esküdteket csak együtt lehet képzelni; azért, hogy az egyik másuva keverődött, ehhez a játékkártyához tartozik mégis. Azt nem lehet innen eldisputálni. Ez a legfiatalabb esküdt a Kálmán öcsénk. Arca magyaros, erősen jelzett vonásokkal, ajkain folytonos vigyorgás ül, ajkai között pedig folytonosan hosszúszárú pipa lóg.

A helyiség a gy…i szolgabírói iroda, a csirkepörök magazinja, hol a napidíjak sovány szelleme lebeg védangyalként az összehalmozott akták fölött, miket az esküdt urak »folyamatba vettek«, mi annyit jelent, hogy minden félévben András hajdú által lekeféltetik róluk a port.

Az iroda egy előszobából nyílik, hol az öreg náthás iktató rajzolgatja be számszerint a pöriratokat, olyan fontos ábrázattal, mintha legalább is a »vörös könyvet« szerkesztené.

Jobbra az ablak mellett a becsületes András hajdú állítgatja ki a »vétjegyeket«, diplomatikus mosolygással hunyorítva egyet-egyet az asztal alá rejtett pálinkás butykosra, pedig az az oka, hogy olyan görbén csinálódnak a betűk.

Bezzeg, az irodában egészen más élet foly!

Ott is ékeskedik ugyan egy cilinder bor a Béla esküdt ablakában virágcserép helyett, de mit ér az, mikor a nyílása szorosan be van pecsételve, világos jelül, hogy ez a »tiszteletbeli« cilinder »corpus delicti«-t képez valamely bűnügyhöz.

Béla esküdt az első napokban alig bírta magát megtartóztatni, hogy föl ne törje róla a pecsétet; de abbeli félelmében, nehogy a másik két esküdt igya meg előle a bort, azt hazudta róla, hogy »ecet«, és ezt annyiszor elmondta már, hogy most maga is komolyan hiszi, miszerint ecet van benne.

Béla azóta nyugodtan alszik és nem sóhajt többé, mikor savószín szemeinek tekintete a palackra téved.

Mint mondanám, az irodában egészen más élet van.

Az előszobai lassúságot itt valóságos gyorsaság váltja föl. Az ítéletek teremnek, mint a gomba. Az amice Feri tolla rohamos gyorsasággal perceg a papíron, az audiat Béla, mialatt balkezével a fületövét vakarja, azalatt is ír a másikkal, s aztán ha már összevissza vakarta feje minden részét, kackiásan a mellényzsebébe dugja mutatóujját, mintha azt akarná mondani a föl s alá szaladgáló ügyvédnépnek, hogy: »onnan ered az igazság«.

Aki az esküdtek e kivételes szorgalmát észleli, ha csak egy cseppet okosabb ember valami tudós akadémiai tagnál, rögtön rájön két dologra: hogy vagy pénzük nincsen, vagy otthon van a szolgabírájok, mert ha e két eset közül egyik sem állna, akkor - mint rendesen - a rab õrizetére hagyatnék a »Tekintetes Hivatal«, ami már csak azért sem válnék az igazságszolgáltatás kárára, mert Stofi fiskális világosan bebizonyította, hogy a tekintetes bíróság csak akkor nem tesz rosszat, mikor semmit sem tesz.

A semmittevés legszebb tulajdona egy mai szolgabírói hivatalnak.

És ebben az a szomorú, hogy - majdnem igaz.

Hanem akkor nincs is különb három esküdt nagy Magyarországon, mint a mi hõseink.

Ott van például Kálmán öcsénk, ki két hónapig írt le egy tizenhárom soros másolatot.

Ennek röstségét csak Feri esküdt múlja fölül, ki sohasem szokott fizetni senkinek semmiért, csupán abból az egyszerû okból, mert röstell a zsebébe nyúlkálni.

Kéry Béla kivétel; õ már szeret dolgozni, de csak józan állapotában. Persze, az az ostoba szerencséje van, hogy sohasem jut józan állapotba.

Pedig milyen szolid embernek látszik!

Csakhogy Stofi fiskális megint azt állítja: »a látszat csal«.

És Stofi fiskálisnak most is igaza van, mert nem feketének látja-e az ember az õ haját is, pedig hát harmadéve még fehér volt?

»Õszülés visszafelé!« - amint magát elmésen szokta kifejezni. Mert ha az embernek egy nap alatt meg tud a haja fehéredni, miért ne tudna megfeketedni is egy nap alatt?

A természet nagy prókátor, elegzekválja az ember hajának feketeségét, de vissza is adhatja, mert ezen egzekúció ellen nem nehéz apellálni Török József gyógyszerészhez (Király utca 7. sz. alatt). Stofi bácsin ugyancsak nem fog ki a természet, de még az idõ sem. Mintha az is megijedne a legszájasabb prókátortól és nem merné végigszántani a maga barázdáit érdemes ábrázatján, nehogy birtokháborítási perbe keveredjék. Pedig bizony körülbelül a hatvanhoz jár már közel Stofi bácsi, s még olyan helyre legény most is, mint mikor Snapsz Augusztinnal viaskodott valamikor az ötvenes években, amint ezt már leírtam valahol.

Mert hát belekezdhetek én akár a sziámi ikrek életleírásába, mégis csak belekerül abba a mi Stofi bátyánk. Én nem tudok anélkül írni. Itt ül a tollam tetején; hallom, hogy hümmög, mikor valami neki tetszõ dolgot leírok; látom, hogy markol üstökébe, mikor humorizálom; érzem, hogy nyakamba csimpeszkedik és fülembe dörgi: »én most magát bepörlöm, ha ki nem egyezik velem!«

Én pedig ki nem egyezem vele soha, hanem ezután is szorgalmasan le fogom írni viselt dolgait: hadd maradjon meg az emléke - magnak.

A ZSÍROS PÖR DEVALVÁLÓDIK

Íme, most is ott ül a Feri asztala elõtt egy kopott szalmaszéken, melynek negyedik lába már régen a kandalló gyomrában hamvadozik; hosszú lábait kinyújtja a messzeségbe, s görbe botjával nagyokat döfköd a padozatra.

Minden döfés új gondolat.

- Hüm! Feri barátom! A mai igazságszolgáltatás hasonlít a prófunthoz: nem lehet megemészteni.

- Mert sótalan. Az ügyvéd urak nagyon kevés sót adnak hozzá.

- Üm… hüm, maga nagy ember, Feri barátom!… Tudja, ezt nem azért mondom… Szegény Stuchec!

Stofi bácsinak az a tulajdonsága van, hogy nagyon szaggatottan beszél; sok jó gondolat kóvályog a fejében, de azoknak csak egy részét mondja el, azon hitben, hogy a többit is elmondta; ezért valami hézag vehetõ észre gondolatmenetében, s mondatai többnyire összefüggéstelenek.

Ebbõl magyarázható meg az a keringõ rágalom, hogy a Stofi bácsi negyedik kerekének imitt-amott megpattogzott a ráfja.

Hanem azért minden hóbortossága mellett is jó fiskális, s annyi szorgalommal, szívóssággal és furfanggal viszi ügyeit, hogy méltán megérdemli a dicséretet.

Sásdy Feri beszéli, hogy egyszer elodázni akarván egy árverési terminust bizonyos ügyben, melyben õ volt a végrehajtó bíró, azt a cselt használta, hogy midõn Feri már éppen a foganatosításhoz akart fogni, hatalmas hangon közbekiáltott:

- Mielõtt ezen ügyet elintézhetnõk, fölkérem a végrehajtó bíró urat jelen okmány átolvasására!

S azzal egy iratot nyújtott át Sásdynak, mit az mohó kíváncsisággal fogott kezébe s leüté róla a porzót, hogy jobban olvashassa.

Abban a percben azonban rémítõ szemfájás rohanta meg úgy, hogy ordított, mint a vadállat, s nem maradt egyéb hátra, mint rögtön kocsira ülni, fölfüggeszteni az árverés terminusát s hazavitetni magát Gy…ra az orvoshoz.

Az orvos azt mondta, hogy ez vértolulás következménye és praescribált ellene seidlic-port.

Csak évek múlva sült ki, hogy Stofi bácsi paprikával hinté meg porzó gyanánt az átolvasandó irományt.

Ehhez hasonló eszközökkel nyerte meg a Ruzsicsek contra Gelbstein-féle ötezer forintos pört is. Ötezer forint pedig nem tréfadolog, kivált ha a kliens felét odaígérte a prókátornak. Az egész városban híre futott a Stofi úr harmadfélezer forintjának; a meglazult hitel kezdett emelkedni, a kellnerek nagyobb udvariassággal köszöntek s két gyertyát tettek arra az asztalra, amelyhez este leülni méltóztatott, a három esküdt az eddigi »Stofi bácsi« megszólítás elé még egy »kedves« szót ragasztott, Sramko fiskális - Stofi úr ellenlábasa - pedig meghosszabbodott ábrázattal járt-kelt az utcákon és elbeszélte mindenütt szokott tót dialektusával:

- Végre renomé!… A Stofi nyert el elõttünk babirt, mind hozá jün most kliens, kinek van jó ködmen. Mi töbi prokurator mehetünk pokol ambitusába.

Mikor már Sramko fiskális minden »apellata forum«-ból kifogy, ezt szokta emlegetni. Egyszóval, az ötezer forintos pör megnyerése nagy szenzációt gerjesztett. Csak az volt még a kérdés: van-e elég jó ködmene az alperesnek?

Majd meglássuk! Ma van a »terminus«.

Stofi bácsi tehát azért jött most az irodába, hogy a törvényszék által a végrehajtás foganatosításával megbízott Sásdy esküdtet az odakint álló kocsiba ültesse.

Egyébiránt ma nagy nap van, hadd jöjjön mind a három esküdt. Lesz dinomdánom az úton, még a szomszéd vármegyében is megérzik.

- No hát mehetünk! - szólott Feri esküdt nagy lélegzetet véve, miután a legnagyobb tehertõl menekülendõ, tollát az asztalra vágta.

Béla esküdt kapott a szép szón, egyet rántott ómódi kék zekéjén, kivette zsebébõl tarka zsebkendõjét, melynek négy csücskében le van pingálva Napóleon arcképe, leporolta vele cipõit és azt mondta õ is:

- Mehetünk! De hol van Kálmán?

- Majd összetalálkozunk vele a piacon.

Öt perc múlva már ott ült a három nevezetes személy az öreg, zöld bárkában, melyrõl az a hír kering a városban, hogy Mátyás király csináltatta valaha hintónak, de kényelmetlen volta miatt odaajándékozta Stofi bácsi egyik õsének.

Hej! ha akkor tudta volna az igazságos király, mennyi igazságtalan processzus szállíttatik majd szanaszét valaha e kocsiülés ládájában, inkább csináltatott volna belõle tyúkólat.

No, de csakhogy megvan a bárka, s egyéb sem kell hozzá, mint hogy a két sovány fogadott gebe elszállítsa.

Neki is fohászkodik a kocsis s olyan szilajat vág oldalbordájára a fakó lónak, hogy ha esze volna, mindjárt megszólalna tõle, hogy hát tulajdonképp nem õ az egzekválandó.

Egyet gondolkozik elõbb a két pára, mielõtt lassú, meggondolt lépéssel elõre kezdené lábait rakni, melyek közül egynek a hátulsó, másnak az elsõ bal lába rongyokba van pólyázva, ami lónyelven annyit tesz:

»Ha ti vinnétek minket!«

A piacon csakugyan találkoztak Kálmánnal; éppen Sramko ügyvéddel ment karonfogva.

Stofi intett neki, s az csakhamar ott termett az elõülésen, Béla mellett.

Sramko azalatt a lovak elé állt, csodálatos jeleket és varázslatokat csinálva botjával a levegõben, miközben dühösen morogta:

- Mentek keresetre, úgy-é? No egy legyet se találjatok, kívánom tiszta szívembõl!

Hanem azért Sramko átka dacára is elindultak s illõ tiszteletnyilvánítások között haladtak a forró augusztusi levegõben. Az emberek borzalommal vették le süvegüket mindenütt a zöld bárka elõtt. Mindenki tudta már, hogy a vármegye ostorai ülnek benne. Ugyan kinek a hátán csattannak meg? Minden jó lélek dicséri az urat!

Kéry Bélának egy kulacs függött a nyakában; a Kálmán gyerek a pipájával bajlódott, kinek különben is az a tulajdonsága van, hogy amikor nem pipázik, örökké káromkodik, de minthogy örökké pipázik, tehát sohasem káromkodik. Ilyen módon aztán jó keresztény.

Stofi bácsival csak Sásdy Feri beszélgetett:

- Hja… hja! Stuchec szolgabíró korában még másféle világ volt! - sóhajtott Stofi bácsi. - Az volt ám a szolgabíró… isten nyugosztalja meg! Akkor volt még egy kis igazság: most már kiveszett a gyöke is. Szegény Stuchec!

Stofi úr mindig visszasóhajtott a Bach-világ után.

- Sose búsuljon, kedves Stofi bátyám, majd fordul a világ megint.

- Mit ér az? hüm… mikor én már kifordulok a világból?

- Ej, dehogy! Hiszen még jól néz ki, s nem is valami nagyon öreg.

- Igen ám, de mikor a szívem reped meg.

- A szíve? - csodálkozott a fekete esküdt.

- Üm… üm! Cudar idõket élünk. Hogyne repedne meg a szívem, mikor olyan dolgokat értem meg, hogy harminc forint munkadíjamat négy forintra szállítja le a bíróság? Higgye meg, kedves Feri öcsém, szeretnék a koporsóban feküdni.

- Hohó! - ordított fel egyszerre Béla esküdt. - Megállj, kocsis! Te meg, Kálmán pajtás, találd el, mit is mondott csak a kabai asszony?

Kálmán öcsénk olyan jól ismerte Béla egyetlen viccét, hogy nem sokat gondolkozott a kabai asszony híres mondásán:

- Hátha innánk?!

- Helyes, csakugyan azt mondta. No hát szálljunk is le, mert már az én kulacsom oly üres, mint valami…

- Vezércikk! - egészíté ki Kálmán.

A beszélgetésbe merült esküdt és ügyvéd fölpillantás nélkül is eltalálta, hogy a »kuruci« csárda elõtt állnak, ahonnan még a Gelbstein Dávid lakóhelye körülbelül három órányira fekszik.

- Nem bánom, ha le is szállunk! - szólott Stofi bácsi, hosszú lábait egyenkint rakva le a csézáról. - Megiszom egy feketét.

Azzal kivette a tubákpikszisét a zsebébõl, szépen megsimogatta körös-körül az orrát, azután hagyott neki szippantani egyet. Nagyon udvarias ember volt - az orra iránt.

A »kuruci« csárdában jó hatgarasos bort szoktak mérni, természetesen, »ma pénzért, holnap ingyen«, melyért azonban úri embertõl húsz krajcárt is elkérnek. Bezzeg, Stuchec szolgabíró korában minden korcsmaajtón kifüggesztve kellett lenni az árjegyzéknek, akkor még nem csalhatott a zsidó. Szegény Stuchec!

A korcsmáros szívesen fogadta az úri vendégeket s behozott négy darab Cinkotát nem látott karcsú iccés üveget, tele jó zsélyi borral, melyet kemény téli idõben fontszámra szoktak árulni.

- Vigye vissza az egyiket - szólott az ügyvéd - én csak feketekávét iszom.

Stofi bácsi tizenháromszor szokott napjában feketézni, attól olyan fekete a lelkiismerete. (Ezt a viccet egyébiránt Kálmán csinálta, mosom kezemet a becsületsértési pör elõl.)

- Nem lehet! - mondá a fekete esküdt. - Igyunk bort. Bíróilag lemarasztalom ennek a palacknak megivásában.

- Makacssági végzés terhe alatt! - fódozgatta ki Béla.

- Üm… hüm. Isten neki, hüm… Legalább jobban elalszik tõle az ember lelkiismerete így az egzekúció elõtt.

A hosszú asztal mellett, mely a korcsma egyedüli bútorzatát képezé, a teens urakon kívül még egy öreg zsidó ült, arcán ezer ránc látszott, fehér haja és szakálla egészen patriarkális kinézést kölcsönzött neki, batyuja lelógott a hátáról, sípja a nyakán függött egy kócmadzagon. Ugyanaz az alak volt, akit úton-útfélen látunk: félbugyogója be van gyûrve a csizmaszárába, a másik fele pedig leeresztve.

Stofi bácsi ismert természeténél fogva belekötött a »jakhec«-be, amint õ nevezé a zsidókat.

- Nos, öreg, hogy megy a »gseft«?

Az öreg zsidó szomorú arcát az ügyvéd felé fordítá.

- Nagyon rosszul, tekintetes uram! Az emberek nagyon rászoktak a boltokra. Szegény batyus zsidó egész nap elmászkál, míg egy rézgyûrût elád. Nincsen kelete a portékának. A magyar ember olyan rongyos, hogy már rongyai sincsenek.

Stofi úr jónak látta kivenni burnótszelencéjét. Az a jó gondolat megér egy szippantást, hogy olyan rongyos a magyar ember, miszerint rongya sincsen. Stuchec idejében még nem volt ilyen.

- Hová való maga? - kérdé a zsidótól. - Lakik valahol?

- Csernavodán.

- Hüm… üm… Éppen oda megyünk mi is. Ismeri Gelbstein Dávidot?

- Hiszen éppen magam vagyok az!

Stofi úr kezébõl kiesett a tubákpikszis. Úgy fölugrott, mint a gumilabda, megragadta a zsidó nyakát és a fülébe ordított:

- Hazudsz, jakhec!

A három esküdt összenézett és elmosolyodott, Gelbstein Dávid pedig nagy szemeket düllesztett ki a csodálkozástól.

- Nos, én nem bánom, nem vagyok hát Gelbstein Dávid, hanem vagyok Rothschild Salamon, ahogy a tekintetes úr parancsolja.

Az ügyvéd elmosolyodott, és nem jött alkalmas szó az ajkaira.

Lábas Kálmán pedig mosolyogva dünnyögé:

- Fogott rajtunk a Sramko fiskális átka.

A kis fekete esküdt fürkészõleg fordult a zsidóhoz:

- Magának volt pöre Ruzsicsekkel?

- Igenis, nekem, csókolom kezét-lábát! Régi, nagyon régi pör az, még szegény megboldogult Áron bátyám életében kezdõdött. Most ránk mondta az ítéletet a teens vármegye, csakhogy a bátyám ellen már hiába pörlekedik, nem tud már az arról semmit.

- Fizetõdik a hagyatékából! - szólt Feri esküdt. - Ki örökölte összes vagyonát?

- Én! - mondá Gelbstein. - Egyébiránt anélkül is elvállalnám az õ részét.

- Derék testvér! - dörmögé Stofi úr.

- Hova lett bátyjának ezen összes vagyona? - kérdezõsködék Sásdy.

- Megvan!

Stofi úr kezdett szabadabban lélegzeni. Eszébe jutott, hogy a lapokból olvasott olyan cinikus emberekrõl, akik ezereket bírnak s mégis rongyokban járnak. Hüm, üm, a látszat csalhat.

- Tehát csakugyan maga Gelbstein Dávid? Üm. Nos, jól van hát. Van-e elegendõ készpénze? Mi magát megyünk most egzekválni ötezer forint s járulékai erejéig.

Az öreg zsidó hangosan elkacagta magát. Nagyon tetszett neki az a humorisztikum, hogy õt egzekválni akarják.

No, hanem most kellett volna Stofi bácsit megnézni, olyan kék lett dühében, mint az érett szilva. Még így meg nem sértette soha senki. Egy ember, akit õ ötezer forintig akar megnyúzni, azzal felel, hogy elkacagja magát.

De hátha ez a nevetés csak »móka«?

- Hiába röhög, barátom. Nem oda Buda! Az ötezer forint felét ön, a másik felét bátyja tartoznék fizetni; de önök egyetemlegesen mindenik a másikért is vannak elmarasztalva. Úgy ám! Fölösleges hát mókázni. Lássuk csak, mibõl áll tulajdonképpen bátyjának ezen összes vagyona? Üm. Úgy ám!

Az öreg zsidó egészen elkomolyodott.

- Itt van az egész vagyona a nyakamban. Ez a fütyülõ.

A batyus zsidó komikus mogorvasággal mutatott a nyakán lógó garasos sípra, melyen évek óta fütyöli ama összhang nélküli nótákat, melyek olyan jól tolmácsolják az õ érzelmeit.

Az a fütyülõ az õ legkedvesebb barátja, elválhatatlan útitársa, melynek elpanaszolja, hogy odahaza három árva nyöszörög kenyérért; vegyetek emberek, fehér zsinórt, fekete zsinórt, fehérítõt, pirosítót, rongyért, kócért, egy karaj kenyérért.

A síp olyan szomorúan nyöszörög, mint az éhes gyermekek otthon.

Hanem mikor aztán - ha nem csurran, csöppen - egy pár garas lóbálódzik a batyus zsidó zsebében, a falu utolsó házánál megváltozik a síp monoton hangja, valami vidám kifejezést nyer a dallamtalan fütyülés, mintha az öreg zsidó lelke költözött volna bele és azt kiáltaná a síró gyermekek elé: »Csöndesen, Szálilében, Mojsilében!… Meg nem haltok mára éhen. Puha kenyér, vöröshagyma… csöndesen!«

A vén zsidó odébb ballag az úton. Az utolsó ugató kutya is már messze elmaradt tõle. Sõt a távolból a szomszéd falu házai pislognak feléje. Újabb remény kel szívében. Lelke elandalog a nagy gseftek történetén: mikor egy milliót nyert egyszerre Kupferkohl Ábrahám, vagy mikor Kohn Izrael a fõispán jobbján ült a hintóban, pedig Kohn Izrael is szegény ördög volt valaha. Elmereng sokáig a börze csodaszerû titkain, melyet csak ismerni kell, hogy az ember meggazdagodhassék. És akkor újra a fütyülõt emeli szájához és újra változik a hang, vidám és csapodár lesz. Az ember szinte hallani véli: »höher Péter, höher Péter«!

Ilyen nagy kincse a zsidónak a garasos síp; de persze, Stofi fiskális nem bírja azt felfogni.

A három esküdt is hangosan röhögi el magát, hogy az összes vagyon egy garasos fütyülõ. Abból ugyan nem futja ki az ötezer forint. Most Stofi bácsi mehet, ahová Sramko ügyvéd indult: a pokol ambitusába.

Bezzeg, ha oda menne, tudom, hogy magával vinné a zsidót is, hogy belökhesse az ambitusról egyenesen az ördögök ebédlõjébe. Azok talán majd kipréselhetnék belõle az ötezer forintot.

Egyébiránt Stofi úr sem mai gyerek már, akit minden bolond szó vagy külsõség tévútra vezethessen. Olyan pápaszeme van neki, mely a letaroltnak látszó mezõn is meglátja a kalászt és a sarlójával le is tudja szedni.

- Tyû! Milliom ördög! - pattant föl az ügyvéd. - Engem nem tesz bolonddá! Hamar kocsira, fiúk, hogy Csernavodára érjünk estig! Lódulj te is, jakhec, oda a kocsis mellé!

A vén Dávid felvánszorgott a bakra, megsimította izzadó homlokát, mintha a ráncokat akarná markos tenyerével lemángorolni; aztán egy vöröshagymát vett ki a bõ manchester bugyogó zsebébõl, kettészelte egy a mellény zsebébõl kihúzott rozsdás bicskával, visszahajolt a kocsiülésen és az egyik felével megkínálta Sásdy esküdtet.

Sásdy bámulva nézett a batyus zsidó kifejezéstelen arcára és azt mondta:

- Köszönöm, öreg úr, nem eszem.

Kálmán és Béla mosolygó pillantást vetettek Sásdyra, mintha mondták volna: »ennek a vén zsidónak nincsen esze«!

Ferenc visszatekintett rájuk és - nem mosolygott.

AZ EGZEKÚCIÓ

Estefelé volt már az idõ, midõn az ominózus bárka Csernavodára ért.

Stofi fiskális az órájára tekintett és azt mondta latinul az egyik esküdtnek:

- Hüm! Baj van. Hét óra elmúlt. A törvény nem engedi meg már a végrehajtást.

- Bagatell! Egy órával vissza kell tolni a mutatót. A falu tornyán levõ órának semmi köze az idõhöz. Ostoba falusi óra nem numerálhat. Fiat sex hora.

És úgy lõn.

Stofi ügyvéd kivette alattomban az óráját és visszatolta egy órával hátrább a köpenye alatt.

- Hüm… izé… igazítsa ki maga is, Lábas öcsém. Einmal ist keinmal. Két óra mutassa a hatot.

- Nem tehetem meg, Stofi bácsi!

A »kedves« elõnév kezdett elmaradozni.

- Miért?

- Nagyon egyszerû, mert nincs órám.

- Az ördögbe, ez fontos körülmény, nagyon fontos!

Azután megszólítá magyarul Gelbstein Dávidot, hogy hol a háza, hová hajtasson?

- Bérházban lakom, teens uram! Amott balra, a nagy akácfával szemben.

A zöld bárka ott állapodott meg.

Rozzant kunyhó volt. Mintha csak a szegénységnek akartak volna monumentumot építeni vele. Fa-fala megtámasztva két nekiállított oszloppal, a teteje - mint a részeg ember kalapja - le volt az egyik oldalára csúsztatva, egyetlenegy ablaka héber betûjû könyv zsíros lapjával beragasztva félig; a másik felén sem volt üveg. Mit keresne itten az olyan luxuscikk? Csak gazdag ember teheti meg azt a bolondot, hogy üvegen keresztül használja a világosságot.

Az udvar benõve bogánccsal, kóróval, mintha az is mondta volna: »Minek jöttetek ide?«

Mikor Stofi bácsi megpillantotta a szegénység e kétségbevonhatatlan jeleit, rögtön beleütött lábába a köszvény.

Valami tíz percig izgett-mozgott és jajgatott, miközben egészséges lábával folytonosan rugdalta a kocsi elõülését és köpködött erõsen jobbra-balra.

Az esküdtek leszálltak és nézték Stofi urat. Lassankint magához tért, szederjes, kékült arca újra megkapta eredeti halaványbarna színét és fürkészõ kifejezését.

Leszállt õ is és a Kálmán karjára támaszkodva ballagott be a kerítéstelen udvarba.

Senki sem szólt egy hangot sem, senki sem talált hamarjában oly kifejezést, amely kellemetlenül ne érintené az ügyvédet. Õ maga azonban férfiúhoz illõ daccal nekiment a saját sebének és föltépte:

- No, szépen megjártam! Nem ér az egész ötezer forint egy pakli gyufát.

Kivonta zsebkendõjét s megtörölte homlokát.

Béla esküdt az átelleni korcsma cégérére pillantott és épp a kabai asszony híres mondásával akarta megvigasztalni Stofi urat, midõn a kunyhó ajtaja megnyílt s három gyerek futott a batyus zsidó elé.

- Megjött a papa, itt a papa!

A zsidó szomorú arca még szomorúbbá lett; szemeiben egy keserû könyû jelent meg.

A legkisebbik lányka: Lencsi átkarolta térdét, a Szálika kabátja hátulsó zsebeit kezdé kutatni, a Mojsi gyerek pedig leeresztett karján keresztül fölkúszott a nyakába.

- Éhesek vagyunk, papa, nagyon éhesek!

Ezalatt belülrõl szomorú, melankolikus dallam elmosódott hangjai hallatszottak.

Hol a tündérhegedû elhaló utolsó sóhaja volt az, hol a vihar nyögte el magát s a visszhang visszaverte a szilaj hangot… A szerelem bûbájos suttogása, a fájdalom lelket reszkettetõ lassú panasza, a szív titkos, ábrándos költészete, mindaz benne volt abban a dallamban.

A végrehajtók bámulva kérdezék:

- Ki énekelt benn?

- A legnagyobb leányom, Eszter! - szólt Gelbstein, s erõszakolt mogorvasággal rázta le magáról a rongyos, félig mezítelen porontyokat, hogy a végrehajtókat egyetlen szobájába vezethesse.

Bûzhödt levegõjû, homályos, egészségtelen szoba volt, melynek bal szögletében az ágyon beteg vénasszony nyögött. Sárga arcán le volt festve a halál névjegye. Látogatást tesz nemsokára.

Az egyetlen ablaknál tizenhat-tizenhét éves leányka varrogatott. Ki tudja, mit? Talán szemfödõt az - anyjának!…

És milyen leány!

Egy angyal a régi bibliai történetek korából, egy megtestesült tündérrege az ókorból. Nagy, fekete szemei vannak, mint az éjfél, karcsú, délceg termete, mint a libánusi pálma, hosszú, fekete haja, szép, tojásdad arca, nemes keleti vonásokkal, gyönyörû korál ajkakkal, szép szabású sasorral.

- Ah! - kiáltott föl Stofi bácsi meglepetve.

A három esküdt összenézett s a Kálmán gyerek azt mondta félhangosan:

- Istenúgyse, szép!

A zsidóleány kíváncsian pillantott az elegáns úri emberekre; el nem tudta képzelni, mit keresnek itt? Alkalmasint doktort hozott a papa - szegény mamának.

Stofi úr gondolkozva járkált föl s alá, hiúzszeme csakhamar bejárta s megbecsülte a szoba bútorzatát.

Egy ócska, festett almáriom, megérhet négy forintot, egy piszkos tükör egy forint, egy kihúzó szekrény két forint, egy asztal egy forint, a két ágyat le nem lehet foglalni, tehát összesen nyolc forint.

Sásdy Feri leült az egy forintra becsült asztalhoz és kiterjesztett egy ív papirost, hogy a »kielégítési végrehajtási jegyzõkönyv«-et fölvegye.

Stofi bácsi kinyittatni kérte a két szekrényt.

- Nyisd ki, Eszter! - szólt Gelbstein.

Nem nagy fáradságába került, csak ki kellett húzni. Mi az ördögnek lettek volna bezárva? Csupán nehány darab elrongyolt nõi alsóruha lézengett a fiókokban.

Stofi bácsi néhány percig bosszúsan turkált összevissza mindent, aztán diktálta Ferinek:

- Írja föl ezeket a ruhákat!

- Nem lehet, nem írom föl! - szólt Sásdy határozottan, - a törvény kiveszi a nõk szükséges ruházatát.

Gelbstein és Eszter hálás tekintete jutalmazta a fekete esküdtet.

Stofi úr kivette tubákpikszisét és szippantott:

- Ezer ördög! ne írjon föl semmit, írjon föl tehát teljes vagyontalanságot.

Stofi bácsi arcán arra a szóra: »teljes vagyontalanság«, kiütöttek az izzadtság harmatcsöppjei s festett hajáról a fekete festéket lepotyogtatták a homlokon keresztül, csinálva rajta szabálytalan csíkokat.

Most már a hálás tekintetek Stofi úr felé fordultak.

Feri esküdt felkelt a székrõl s kikereste az ügyvéd kezét valahonnan nadrágzsebébõl, s melegen megszorította.

- Hüm, üm! Úgy látszik, félreértenek engemet. Valóságos skandalum. Azt hiszik önök, hogy sült bolond vagyok? Tévednek, nagyon tévednek! Gelbstein Dávid nem fizethet, tehát Gelbstein Dávid a végre nem hajtható összeg õt illetõ felerészét az adósok börtönében üli le. Ez az igazság!

Az öregasszony szívszaggatóan kezdett nyögni; Gelbstein odatántorgott haldokló felesége ágyához és belezokogott õ is a három kis poronty harmóniátlan sivalkodásába; Eszter összekulcsolta keblén apró kezeit s mereven nézett ki az ablak lyukán, Feri pedig háttal fordult Stofihoz és nem nézett - sehova.

Csak Kálmán gyerekre nem hatott a dolog, s azt indítványozta Bélának, hogy menjenek ki az udvarra egy kis »kalabriászt« ütni kettesben. Ott a zsebében a kártya. Jó katona mindig magával hordja fegyverét.

Stofi föl s alá kezdett járkálni, mutatóujját orra hegyére helyezte s huzamosan hümmögött, miközben számtalanszor szippantott a réz tubákpikszisbõl, melyre az igazság istenasszonya volt kipingálva, meglehetõs kacér alakban. Annyi bizonyos, hogy nem sok elegzekválni való ruha volt rajta.

- Igenis, ez az igazság: ötszáznapi börtön. Hüm!

Stofi bácsi kényelmetlenül érezte magát az általános fölindulás között, melyet ébresztett, kiment a szobából, nagy mérgesen maga után vágva az ajtót.

Eszter utána rohant s a füstös, piszkos pitvarban útját állta:

- Uram! - szólott szép, csengõ hangon, melynek a fájdalom reszketõ lágyságot kölcsönzött, - anyám haldoklik, három kis testvérem nem evett reggel óta egy harapás kenyeret. Legyen irgalmas hozzánk! Ne zárassa el atyámat, mert különben mind éhen halunk! Ki keresi meg kenyerünket? Mi lesz belõlünk?

Az ügyvéd megint egy szippantást tõn a burnótból.

- Ön is ember, uram! Önnek is van családja, vagy legalább volt valaha. Gondoljon rájuk, vagy gondoljon arra, ami legszentebb és hagyja meg nekünk szegény öreg atyámat!

A leány letérdelt Stofi bácsi elõtt, s átkulcsolta térdét. Milyen szép volt most!

Az öreg fiskális még sohasem volt így megakadva. Még ilyen eleven replikára sohasem volt alkalma felelni. Erre nincs paragrafus az egész »Corpus Juris«-ban.

- Hüm! - hebegé zavartan. - Ne fárassza magát, kis cicus! Keljen föl, kedves! Én nem vagyok ember, hanem csak ügyvéd. Én nem gondolok semmire, csak az ötezer forintra.

Az öreg róka nagyot hunyorított szempilláival, mi annyit jelent, hogy nagy gondolat született agyában, s két kezével egyszerre elkezdett maga körül hadonászni, hogy ha el akarna röpülni a jó gondolat, hirtelen megmarkolhassa. Mogorva arcára gyöngédséget öltött, aztán megcsipkedte Eszter halavány arcát, miközben lehajolt hozzá és fölemelte.

- Tudja mit, picinyem? Egy mód van atyját a börtöntõl mégis megmenteni; egyetlenegy mód.

- Ha lehetséges! - rebegé a leány.

- Az ördögbe! csakis a lehetségrõl beszélek!

- Mi az?

- Hüm, üm! Tudja mit, tubarózsám? Magácska jön be atyja helyett ötszáz napig a városba, nem a börtönbe, hanem hozzám - szolgálni.

A kisleány sokkal ártatlanabb volt, hogysem tökéletesen elértse az ügyvédet, de azért ösztönszerûleg érezte azt, amit felfogni nem tudott; lángba borult mindkét orcája, s kis kezét önkéntelenül szakítá ki az ügyvéd izmos markából.

Az agglegény mosolygott.

- Az nekem mindegy, aranyos apróságom! Maga kitûnõ gyermek. Szereti a szülõit, példás gyermek. Tegyen amit akar. Ha jön, megírom az okmányt, hogy elállok a becsukástól. Ha nem jön, bevitetem az apját. Adok egy óra gondolkozási idõt. Itt leszek a szomszéd korcsmában. Ha azt határozta, hogy eljön, keressen föl.

A leány fuldokló zokogása volt a felelet.

Stofi, mint aki dolgát jól végezte, megelégedetten ment vissza a szobába.

- No, Feri öcsém, csinálja meg a jegyzõkönyvet. Ne morfondírozzon! Írja oda, hogy semmit sem találtunk. Azaz, megálljon csak! Valami jutott eszembe, briliáns gondolat! Ma jó gondolataim vannak. Csináljunk egy kis »hivatalos viccet«, hadd egyék egy kis mérget a kliensem. Foglaljuk le juxból a jakhec fütyülõjét.

Feri megvetõleg nézte le tetõtõl talpig az ügyvédet.

- Minek az?

- Mint felperesi ügyvédnek jogom van azt lefoglalni, amit akarok. A kliensem elõtt humorisztice akarom igazolni a vagyontalanságot. Punktum!

- Igen, de az a mesterségéhez tartozó eszköz.

- Akkor hát lefoglaltatom a szekrényeket.

Feri mérgesen freccsentette a tintát szét az asztalon.

- No, jól van, foglaljuk le hát a - fütyülõt.

- Helyesen, nagyon helyesen!

Azzal odament a félig eszmélet nélkül nejére borult zsidóhoz, s jóízû röhögéssel leakasztá a garasos sípot nyakáról, átadván azt bírói kézbe - Sásdy esküdtnek.

- Hüm, hihihi! Azért az én költségeimet mégis meg fogja fizetni a kliens.

Néhány perc múlva a végrehajtók már az átelleni korcsmában ültek, s a rozzant kunyhóból nem hallatszott ki semmi, csak a három apró poronty sírása.

Nemsokára megjelent Eszter a korcsmaajtóban, szomorú arccal, kisírt szemekkel; a hátán egy kis batyu lógott.

Stofi bácsi hamisan hunyorított szemével s sietett eléje:

- Nos, hüm… eljött, picikém? Csak csöndesen. Nem kell zajt ütni semmibõl: az nekem elvem.

A kocsis jelentette, hogy be van fogva.

Stofi bácsi intett Eszternek, hogy üljön föl a kocsis mellé.

A három esküdt kérdõleg szegzé szemeit az ügyvédre; Kálmán és Béla vigyorogva, Sásdy pedig mogorván.

Hanem Stofi a három kérdõ tekintetre is csak annyit felelt, hogy »hüm!«

KÖZÉPKORI LOVAGOK

Késõ éjszaka értek hõseink haza. Stofi úr megállíttatta kocsiját lakása elõtt és leszállott, valamint barátságosan kezet nyújtott az esküdteknek. Béla erõsen káromkodott, hogy most neki haza kell menni; egyetlen korcsma sincs nyitva. Kálmán nagyon kíváncsi volt és fürkészte az eseményeket. Hogy jutott ide Eszter?

- Hüm! Jó éjszakát kívánok az uraknak. Kutyasötét van, mint valami tudós fejében. Bezzeg Stuchec idejében legalább éjfél után háromig égtek a lámpák. Szegény Stuchec!

Stofi bácsi sóhajtott s hozzátette:

- Jó éjszakát!

Az világos volt, hogy minél elõbb le akarja rázni nyakáról az egész érdemes kompániát. Béla visszakívánta a jó éjszakát és elindult egy korcsmát keresni. Kálmán azonban, minthogy együtt lakott Ferivel, s az nem mozdult, ott maradt. A szép zsidóleány is leszállt a kocsiról, magas, délceg termete roskadtnak látszott, nem bírt állani, oda kellett támaszkodni a kapuhoz, melyet belülrõl éppen most kezdett nyitogatni az agglegény egyetlen cselédje, akit alkalmasint személyes tulajdonai folytán »Ségnisz«-nek nevezett el, akinek azonban Tinta Marci volt a becsületes neve.

Sásdy odaállott a kapu elé és azt mondta Stofi bácsinak szilárd hangon:

- Én még nem akarok hazamenni, ügyvéd úr!

- Hüm! az egészen a maga dolga. Én meg már akarok.

- De én nem engedem meg!

S ezzel megfogta a reszketõ leány kezét.

Stofi kikereste a kocsiban elejtett tubákpikszisét. Attól akart tanácsot kérni ebben a kényes ügyben.

- Mit akar, édes öcsém?

- Azt akarom megtudni, hogy minek jött ez a leány önnel?

- Ez meg már egészen az én dolgom.

- Nem egészen, mert azt én is akarom tudni!

Aztán a leány felé fordult:

- Beszéld el, miért jöttél ezzel az úrral?

Stofi bácsi dühös lett.

- Micsoda injuria ez? Miféle rendetlenség! Formális vizsgálatot tartani éjjel az ember ellen, a saját lakása elõtt. Kikérem magamnak, esküdt úr!

Eszter görcsös zokogása közt alig tudott beszélni:

- Azt mondta ez az úr, hogy nem csukatja be atyámat, ha én jövök be helyette szolgálni. Szívesen áldoztam fel magamat szabadságáért. Ne büntessenek, kérem, engemet azért. Én azt hittem, hogy jól cselekszem. Szegény atyám, ha tudná, hogy eljöttem, talán mindjárt utánam jönne, hogy visszaváltson, de titokban jöttem el. Mert hát, én istenem, tehettem-e másképp, ha csak azt nem akartam, hogy mind meghaljunk?

- Ez aztán vastag naivság! - csudálkozék Kálmán.

Sásdy Feri arca kigyúlt a haragtól.

- Ügyvéd úr, - szólt ünnepélyes, szigorú hangon - ez nagyon cudar dolog!

Stofi úr a fejét vakarta.

- No, no, ne izéljen, öcsém! Ne bolondozzék! Nem vagyok én valami önzõ ember. Nem kell mindent komolyan venni. Ez az én elvem. Aztán egy tûznél többen is melegedhetünk.

- Abból semmi sem lesz! Annál a tûznél nem fog egyikünk sem melegedni, becsületemre mondom!

- Hogy érti azt, kedves öcsém?

- Úgy, hogy ez a leány most velem jön. Akinek kedve lenne ezt meggátolni, azzal majd beszélek én!

A magyar nyelvnek az a szép szerény tulajdonsága van, hogy az mindig veszedelmet jelent, ha valaki saját »én«-jére nyomatékot helyez.

Stofi úr megszeppent, hanem még megkísérlé az ellenállást.

- Quid quid? Quo jure? Már miért, milyen jogon vinné el maga az én szerzeményemet?

A kis fekete esküdtbõl kitört a harag.

- Azon a jogon, amely minden becsületes embert terhel a nemtelenséggel szemben.

Ezzel kezénél fogta Esztert és elindult vele.

Stofi bácsi utánuk szaladt s vidáman röhögött föl. »Jó lesz - gondolá magában - megfordítani a köpönyeget.»

- Ezer milliom ördög! - kiáltott utánuk kedélyesen - észre sem veszik a jó tréfát! Hát azt gondolják, hogy vén bolond létemre magamnak hoztam? Ej, dehogy! Mindjárt öcséméknek szántam.

Sásdy nem felelt vissza, hanem sebes léptekkel vezette Esztert a Magtár utcában lévõ szállásukra, útközben megvigasztalva, hogy atyját semmi esetre sem csukják be.

Lábas Kálmán mély gondolatokba merülve bandukolt utánuk.

A két fiatalember szállása két egymásból nyíló kicsiny szobából állott, melyek közõl az elsõ hálószobának volt berendezve, a másik pedig nappalinak; levén benne három öreg szék, egy íróasztal, meg egy kopott dívány.

Feri midõn hazaért, leszedte ágyáról a fölösleges ágynemût, s a nappaliban a díványra hevenyészett Eszter számára ágyat.

Eszter még mindig reszketett, mint a nyárfa, arcán pedig lázas pirosság mutatkozott. Feri megtapogatta üterét: rendetlenül vert, beteg volt. Nem csoda, a szörnyû lelki rázkódásoktól, melyeket kiállott. Nagyon ártatlan volt még, de úgy látszott, mégis bírt annak sejtelmével, hogy örvény szélén áll, hogy a sors fatális helyzetbe bonyolította. Egész élete úgy tûnt föl, mint egy logikátlan cselekedet, melyrõl nem is lehet tudni, hol a logikátlanság benne.

Feri bevezette a kis nappali szobába, s megmutatta neki a helyet, hol aludni fog.

Eszter mereven, némán állott meg a dívány mellett. Isten tudja, mit gondolt? Talán semmit. Mert van olyan mozzanat az emberi életben, ahol a gondolkozó-tehetség is megzsibbad, az érzés megmerevedik, az ész pedig ideiglenesen szintén beadja lemondását.

Feri rácsukta volna az ajtót, de nem volt a szobán ajtó. Még valamikor tavaly decemberben fûtötték be vele a kályhát.

Most tehát azt tette, hogy kivezette Kálmánt az udvarra.

- No pajtás, mit mondasz ehhez a lányhoz?

- Azt, hogy gyönyörû! - felelt Kálmán. - Zsidóban ritka szépség!

Feri biccentett fejével, hogy õ is annak találja.

- És nekünk ezt a leányt mégis meg kell õrizni. Azt kívánja az emberség.

Kálmán megnyomkodta pipája hamuját és aztán ritka ünnepélyes hangon mondá:

- Az már igaz!

Feri meggyújtott egy gyufát, hogy annak tüzénél lássa Kálmán arcát. Az õszinteség beszélt róla.

- Ej, milyen szórakozott vagyok! azt hittem, nem ég a pipád, s tûzzel akartam szolgálni. No, nem baj! Hanem tudod mit, pajtás? Én nem bízom magamban. Értesz engem? Nagyon, nagyon szép…

- Mit! Ha valamit elhatározunk! Nemesemberek vagyunk mind a ketten.

Sásdy megszorította Kálmán kezét.

- Okosan beszélsz! Bejöhetsz.

A lakótársak visszamentek a szobába.

Akkor már hallatszott a nappaliból Eszter lélegzetvétele s egy-egy hosszú sóhajtása. Aludt.

- Eszméleten kívül van szegény! - suttogott Sásdy. - Láza van, különben nem tudott volna itten elaludni.

Ferenc meggyújtott még egy gyertyát s azután odahelyezte mind a kettõt az ajtó oszlopjaihoz a padozatra.

- Mit akarsz?

- Majd megmondom.

És levett a szegrõl egy kardot, aztán keresztbe fektette az ajtó elõtt, a két kísérteties lánggal lobogó gyertya közé.

- Ez a kard egy tenger köztünk és közte. Ha valamelyikünk át akarná lépni, a másiknak gondja lesz rá, hogy belefulladjon abba a tengerbe. Esküdjél meg arra!

Kálmán furcsa szemeket meresztett Sásdyra.

- Fölösleges teketória, hanem azért juxból ráállok. Itt a kezem!

- Most már aludjunk! - szólt Sásdy.

De még aztán nagyon sokáig nem bírt elaludni, vagy inkább nem mert. Nagyon jól érezte magát és attól félt, hogy az álom majd elnyomja a valóságot.

A hold szelíden bevilágított a szobába. Ilyenkor szívesen látott jó barát a hold is.

Ferenc fölkönyökölt ágyában és kibámult az ablakon a holdra, és most úgy tetszett neki, hogy biz azt érdemes megnézni. Azok a poéták mégsem egészen bolond emberek, hogy olyan nagyon epednek utána. Nagyon szép látvány az. Az éj ragyogó szemû lámpája. Egy lámpa, amely beszélni tud azokkal, akik megértik; amely költészetet lehel, ábrándot áraszt. Egy lámpa, melynek fényétõl megtelik a lélek édes, fájó gondolatokkal, olyan gondolatokkal, melyek mellett a képzeletalkotta tündérregék is pirulva húzódnak a prózába.

Ferenc addig nézte a holdat, míg õ is megtanult vele beszélni. Ez a legkönnyebb nyelvtudomány a világon. Leküldi a maga üzeneteit illatos szellõ fuvalmában, hulló levél suhogásában, röpködõ bogár zirzegésében. Az ember megfelel a holdnak néma leheletben, lassú sóhajtásban, és többet fejez ki vele, mintha három óra hosszat tartó oráció volna, mely fölött még az az elõnye is van, hogy a lapok nem írhatnak felõle kritikát.

Feri most vette észre, hogy hûvös levegõ hat be az ablakon, megfázhatik, megbetegedhetik. Sietve takarózott a paplan alá. Az a bolondság történt vele, ami még soha: féltette egészségét. Mi lenne holnap a kisleányból, ha õ megbetegednék az éjjel? pedig arról a kisleányról neki kötelessége gondoskodni. De hogyan? Visszaküldje a szülõihez? Nem! Az annyi volna, mint a nyomor ölébe taszítani vissza. Azután akkor nem is maradna senkije, akirõl gondoskodnia kell. Csak az a kérdés, miképp gondoskodjék õ valakirõl, mikor még magának is kellene valaki olyan, aki gondját viselje?… E pillanatban gyönyörû ábrándos dal csendült meg a szomszéd nappali szobácskában, lágy, fuvolaszerû hangon: »Die braunen Augen hab’ich gern, tra lalala!«

A zsidóleány álmában énekelte azt a dalt, amivel kis testvéreit szokta elaltatni otthon. Ferenc örömteljesen rúgta le magáról a takarót.

- A patvarba! Lehet belõle énekesnõ.

Reggel az volt legelsõ dolga Ferencnek, hogy felköltötte Lábast, aztán elment vele együtt a színházigazgatóhoz, kinek elbeszélvén a történteket, kifejezé azon óhajtását, hogy Esztert képezze ki énekesnõnek.

Az igazgató derék, joviális ember volt, s mindent megígért Sásdynak.

- Nagyon jól van, esküdt úr! Délután egy órakor várni fogom a szállásomon. Akkor majd meglátom, oly jól énekel-e védencnõje, mint ön mondja?

- El fogok jönni, igazgató úr, vele együtt!

Délelõtt azzal foglalkozott, hogy Esztert elõkészíté a próbára, élénk színekkel rajzolva eléje a szebb jövõt.

A kisleány pirulva, lesütött szemekkel hallgatott.

Mit tudott volna õ, együgyû teremtés, a színészethez? Mit tudott õ dicsõségrõl, tapsról, koszorúról? Õ csak egy különbséget tudott tenni az emberek közt: »Azok, akik fekete kenyeret esznek, és azok, akik kalácsot.«

Feri eltalálta ezt a gyönge oldalát:

- Hogy fognak megörülni szülõi és kis testvérei, mikor majd szép selyemruhában járó kisasszony lesz! Küldözni fog nekik mindenfélét, pénzt, csecsebecséket, magához veszi õket, és aztán boldogan együtt élnek.

A szende, lesütött szemekben csodálatos lány lobogott föl.

- Jól van, én hiszek magának! Maga olyan nagyon jó. Leszek hát komédiásnõ.

A színigazgató két dalt énekeltetett el vele délután. Azután félrehúzta Sásdyt, és azt mondta neki:

- Ez a gyermek fölér akkora darab gyémánttal, mint a fejem.

Pedig ugyancsak jó nagy darab feje volt a direktor úrnak.

Sásdy arca sugárzott az örömtõl.

- Vigyázzon rá, uram! Én önre bízom, hanem meglehet, hogy egyszer majd számon fogom kérni öntõl, mert ennek a leánynak én vagyok az apja.

Aztán Eszterhez fordult.

- Holnap a színtársulat elmegy innen, kislányom! Te nem fogsz látni engemet, talán csak évek múlva, talán akkor sem, talán soha; hanem azt el ne feledd, amit utoljára mondok neked!

A leány lehajtotta fejét és egy könny gördült ki szempillái alól. Talán attól az »utoljára« szótól.

- Tegnap egy kardot tettem ajtód elé, mikor aludtál, az virrasztott fölötted. Azon a kardon keresztül nem léphetett senki át. Te magad állasz az életben, kell, hogy magad vonj ilyen kardot magad köré, melyen át ne léphessen hozzád senki. Ez a kard legyen az önérzet.

Ha Feri esküdt véletlenül bepillant a vele szemben álló tükörbe, kettõt teszek egyre, hogy elröhögi magát a saját komoly ábrázatán. Egy könnyelmû gyermek föltolja magát egy másik könnyelmû gyermek apjának. A sorsnak nagy kedve telik abban, hogy az emberek szeszélyeibõl minduntalan csinál magának komédiát. Hanem õk maguk nem annak veszik. A kis zsidólány átérezni látszik, hogy neki mindene az a piciny fiatalember; az is elhagyja most, s minden olyan üresen marad utána, minden, minden!… Önkéntelenül lehajol és megcsókolja az ifjú kezét, azt a kezet, amelyen még ott látszanak azok a tentafoltok, mik az apja elleni végrehajtási jegyzõkönyv megírásánál ragadtak rá. S mintha izzó vas égette volna meg, úgy kapja el kezét az esküdt, s szalad ki a szobából, hanem az ajtóban hirtelen megfordul, visszamegy a leányhoz, kiveszi tárcáját és a benne lévõ pénzt két rakásra szedi.

- No, ne mondd, hogy csak úgy nekieresztelek a világnak. Itt van tíz forint kölcsön. Ez összes pénzemnek fele. Azt majd egyszer vissza kell fizetned. Gazdálkodjál vele. Haszontalanságra ne költs!

Ezt jól eltanulta saját apjától; az szegény mindig ezzel az egy beszéddel ereszté útnak »Ferenc úrfit«. No, ez egyszer mégis hasznát vette neki, mert õ is elmondhatta másnak.

Sásdy ajánlotta magát.

- Még egyet, esküdt úr! Nem lesz-e valami kellemetlenségem, hogy a lányt csak olyan »per mopsz« engedéllyel viszem? Nem egészen tiszta munka.

A kis esküdt bosszankodva nézte le a direktort.

- Semmit se féljen, uram! Mondtam már, hogy én vagyok az apja. Én felelek mindenért.

- Teringette, nagyon jól van! Eszerint végezhetünk.

- Nem egészen. Mi lesz Eszternek színészi neve?

- Megálljon csak, hadd legyen M. Alphonsine.

- Helyesen. Isten önnel! El ne feledje, hogy számon fogom kérni.

Sásdy könnyed mazurka-polka lépésekben lejtett ki az ajtón, s egy félóra múlva már ott ült, ahol tegnap ilyenkor: a szolgabírói irodában.

És mikor faragni kezdé a kacskaringós ítéleteket, néha megállt a toll a papíron, nem azért, mintha talán pontig jutott volna az írásban vagy talán kifogyott volna a tenta belõle, hanem mert gazdája elmélázgatott valami bolond dolog fölött, amiért nem jár napidíj.

De hát minek is rontaná a papirost, mikor olyan szórakozott, hogy a hivatalos gondolatok közé mindig odaír egy nevet: »M. Alphonsine«.

ÖT ÉVVEL KÉSÕBB

Öt év múlva többen is leírták ezt a nevet. Tele voltak vele a lapok. Divat volt M. Alphonsinet magasztalni. Bécsben egymás hátán ültek az emberek, mikor a bálványozott mûvésznõ föllépett. Azt sem tudják, honnan jött, hová való, csak azt, hogy itt van, hallják hangját s lelkesednek tõle.

Némelyek mondják ugyan, hogy Magyarországról jött; valami alsóbbrendû vándor-társaságnál födözte föl az operaigazgató; hanem az nem lehet igaz! Jobban megközelítik az igazságot azok, kik mûkedvelõ orosz hercegnõnek állítják.

Már eddig három mágnás megbolondult, kilenc eltékozolta minden vagyonát érte; hanem ez csak mind érdekesebbé teszi a mûvésznõt, ki egy egész palotát bérel az Úri utcában, melynek szobáiban ott ácsorog a bécsi high life minden valamirevaló férfitagja.

Hja, öt esztendõ nagy idõ, azóta sok minden változott meg!

Stofi bácsi már öt Trattner-Károlyi naptárt nyúzott el, Béla barátunk két kulacsot akaszt nyakába, ha egzekúcióra indul: az egyikben likõr van, a másikban bor. Kálmán öcsénk megházasodott és most már szolgabíró, s az a csúfság történt meg rajta, hogy felesége leszoktatta a dohányzásról. Most már csak sátoros ünnepnapokon szí titokban a kert bokrai közé rejtõzve. Szegény Kálmán!

Csak Sásdy esküdt nem változott; õ megmaradt abban az örökös egyformaságban, amit maga a legjobban szeret. Õ most is akkor kél, mikor a többiek feküsznek, és szolid elméletben. Neki, még mikor meghal is, külön kell agyonütni tulajdonságait, annyira belegyökereztek.

Hanem bármily egyforma is volt élete, mégis történt benne olykor egy kis változatosság, amely rendesen csak abban nyilvánult meg, hogy néha jobban mulatott, néha rosszabbul.

A nagy mulatságok közé tartozott például, mikor a hajdani három esküdt összekerült. Bezzeg volt nagy »hecc«, megújultak a régi napok.

Mikor az ismeretes irodába benyitunk, épp Kálmán szolgabírót várja a két esküdt. Az iroda bútorzata nem változott. Ugyanaz a náthás iktató, ugyanaz a háromlábú szék, a Béla ablakában a bepecsételt cilinder, csak a Feri asztala fölött látszik valami új bútor. Azt is ismerjük. Az a garasos fütyülõ az, melyet Gelbstein zsidótól foglaltak le valaha, nagyon régen, s juxból vagy emlékezet okáért akasztott oda. Úgysem alkalmatlankodik senkinek. Aztán legalább legyen valami a zálogházba vándorolt télikabát helyén. Az a furcsa kaland pedig, mikor a kis zsidólányt elvitte Stofi bácsitól, csak nagyon ritkán jut eszébe. Elmossa a többi kalandok köde az emlékezet elõl. Pedig érdekes kaland volt! Ha ráér egyszer, majd megírja annak a bolondos igazgatónak, hogy »mi lett az õ lányából?« Azóta már alkalmasint fölboncolták a Rókus kórházban. Hja, hiába, az már a világ sorja! Mibõl tanulnának az orvosnövendékek rosszul kúrálni?

Hanem nem is kellett írni az igazgatónak; jött valaki, aki elmondta Ferinek, mi lett Eszterbõl.

Ezt ugyan megtudhatta volna a lapokból is, de hát Feri esküdt nem szokott újságot olvasni. Sosem lesz õbelõle - úgymond - külügyminiszter, a többi tárcát pedig majd csak elviseli újságolvasás nélkül is. Mindjárt úgy beleszületik ezekbe a magyar ember.

Az a valaki, aki elmondta, Kálmán volt. Kitörõ örömmel fogadták, mikor megérkezett. Béla abbahagyta az írást és földhöz ütötte a tollat, Feri esküdt pedig fölugrott és beütötte a Kálmán cilinderét, amit az annak a jeléül hozott fején alkalmasint, hogy az ökör, ha Bécsbe viszik is, ökör marad, de a magyar ember, ha Bécsbe viszik, nem marad többé magyar ember.

- No hát mi újság Bécs vármegyében? - esett a vendégnek a két volt kollega.

Kálmán a cilindert egyengette.

- Hát megnyertem a pörömet; hanem az csak mind bliktri. Mondok én annál nagyobbat is. Láttam azt a kis zsidólányt, akivel azt a nobl juxot csináltuk vagy öt év elõtt.

Sásdy mint a villám pattant föl, minden porcikányi emlék eszébe jutott.

- Hol láttad?

- Bécsben! - felelt Kálmán.

- És?

- Az udvari színház legelsõ énekesnõje, az imádott M. Alphonsine, egy félisten, vagy tudom is én, mi. Oh, ha most látnád! Egész Bécs lábainál hever. Ördögbe! csak lett volna idõm bemutattatni magamat!

- Brr! Ha a feleséged hallaná! - tréfálódzék Béla.

Feri esküdt azonban nem szólt, nem kérdezett többé egy betût sem, hanem vette kalapját és távozott. Azt mondta, hogy hazamegy a szállására. Otthon felejtett valami irományt. A vacsoránál majd elmondhatja Kálmán a többit.

Otthon összecsomagolta a legszükségesebbeket s elutazott Bécsbe. Harmadnap délben már ott állott M. Alphonsine elõszobájában. Az inasok nagyban megbámulták a fekete, apró emberkét, aki egészen szalontalanul, valami ázsiai jelmezben, hegyesorrú csizmákban, csizmábagyûrt nadrágban s olyan kabátban jelenik meg, melynek a varrott helyei gondosan be vannak fedve zsinórral, mintha bizony a kis gnóm azt akarná elhitetni az emberekkel, hogy az õ kabátja »egy darabból« van csinálva. No, itt ugyan nem akad olyan bolondokra!

A kis gnóm azon kezdte, hogy a legközelebb keze ügyébe esõ inast jól oldalba lökte:

- Hej, sógor, melyik szobában van a kisasszony? Beszélni akarok vele.

Az inas megvetõleg nézte le Feri urat, s kezeit hátul keresztbe tevén, arisztokratikus orrhangon felelt:

- Nem lehet, édes barátom! Jöjjön máskor, most el van foglalva õnagysága. Wallenbach Edmund és az öreg Mont-Cenis hercegek, Stand báró és gróf Szentillényi vannak látogatáson.

- De, Bruder, ha az egyiptomi alkirály van is ott, az nekem mindegy. Úgy lenyesem azt a nagy füledet rögtön, ha nem jelentesz be, hogy ebédre akár visszaeheted õket - rántva!

Ez hatott. A kis gnóm úgy nézett ki, mint aki megtartja, amit ígér. Az inas átvette névjegyét s bement a szalonba. Õnagysága éppen zongorázott. Felséges reggeli öltöny volt rajta, igézõn tüntetve ki szép idomait, hosszú fekete haja ki volt hanyagul bontva, márvány homlokán az ég tisztasága, fekete szemeiben a pokol tüze ragyogott. Üdvözülni és elkárhozni lehetett volna egyszerre mellette.

Mont-Cenis herceg ült jobbján egy vörös bársony szófán és haját simogatta. Megesküszik rá, hogy mióta Alphonsine hajának illatát szívja magába naponkint két óráig, egészségesebb. Balján a magyar gróf foglalt helyet, szõke, érdekes ifjú, aki szeretné megmutatni, hogy blazírt, de szemeinek szerelmes csillogása megcáfolja modorát. A szemek ritkán hazudnak. Wallenbach herceg odakönyökölt a zongorára és a világért sem nézett volna másüvé, mint Alphonsine-ra. Amióta Alphonsine-hoz jár, azóta nem iszik pezsgõt, s mégis mindig részeg. A szép Stand báró, a »saison lyon«-ja, föl s alá járkál a teremben és játszik egyik lehúzott sárga kesztyûjével. Közbe-közbe elfordul és ásít egyet, hanem úgy, hogy mindenki észrevegye: õ ma mily nagyon »fade«. Ez is divat.