AZ ELSŐ NAP

1877

Rajz

Kati még gyerek volt idáig, ámbár termete feltûnõen kirítt az iskolapadokból. A kisebb gyermekek Kati néni-nek csúfolták; õ és szülei nem sokat törõdtek vele, csak hadd járjon õ tizenharmadik évében is az iskolába; ha nem használ, hát bizony nem is árt, ha minél többet szed magára az ismeretekbõl: legalább majd meg fogja tudni igazítani a férjét, ha el talál tévedni az egyszeregy-ben. Az úrvacsoráját már harmadéve fölvette, amivel általános hit szerint a szegény ember nevelése be van tetõzve, de õ csak mégis megtoldotta a tanulást másfél évvel, mert olyan ám a tanító uram feje, mint a bibliai korsó, sosem fogy ki belõle a tudomány, minél többet oszt ki tanítványainak, annál több marad neki.

Kati azon értelmes okos leányokhoz tartozott, akik felfogják, mi az: élni; tudja, hogy az annyit tesz: küzdeni. Nem is szívesen hagyta ott azt a négy egyszerû falat, mely eddig egész világa volt; a faragott padokat, az igénytelen katedrát, honnan a tanító jóságos, nyájas arca mosolygott le; a falon függõ ábrák ezer színezett állatjaikkal, miket mind ösmer egyenkint, a feketetábla a szögletben, min annyi sok szép és csodálatos dolgot mutogattak meg, a róla madzagon lelógó szivacs - mind, mind olyan kedves ismerõsei neki, hogy fáj megválnia tõlük. Úgy érzi, minden öröme ott marad és sohasem kerül többé vissza.

De hiába, semmi sem tarthat örökké. Az élet is követeli a magáért, és nem lehet, nem szabad elfutni elõle. Maholnap a tizennegyedik évébe lép, s szegény édesanyja beteges, neki kell átvenni a háztartás gondjait.

Kis szíve egészen elfogódik s csordultig telik meg félelemmel, aggodalommal. Istenem, hogyan fog megfelelni a nehéz feladatnak? Az áttanult könyvekben sehol semmi nyoma, miként fogjon a munkához! Oh, azokban a könyvekben nincsen arról egy szó sem!

Pedig dehogy nincsen!

Reszketõ kezekkel veszi át édesanyjától a kulcsokat. A szavak, melyeknek kíséretében nyújtotta át, rémesen csengnek füleiben, mint valami halálítélet.

- Itt vannak a kamra- és padláskulcsok, édes Katim. Én holnap több napra elutazom. Holnaptól kezdve te fogsz pótolni a háztartásban. Úgy viseld magad, hogy meg legyek veled elégedve. Ideje is, hogy hozzáfogj, mert bizony leánysorba cseperedtél már föl isten jóvoltából. A tanító úrnak az elébb üzentem meg, hogy törüljön ki a tanulók sorából.

Szomorú estéje volt az Katinak. Még eddig nem ösmert egyéb kötelességet, mint a leckéjét megtanulni, s az írásbeli feladatot elkészíteni, s most íme egyszerre özönével támad a kötelesség, melynek a nevét sem tudja mindnyájának.

Egész éjjel kerüli szemeit a jótékony álom, hanem a töprengés foglalja el, és a félelem. Szinte azt kívánja, hogy bárcsak soha fel ne virradjon az a nehéz, nagyon nehéz holnapi nap.

De bizony azért csak mégis felvirrad.

A hajnal elsõ pírja, mely mosolyogva bukkan föl a keleti hegyek mögül, ébren találja, homlokát ráncba szedve leli és elborultan. Ha pedig még hallása is lenne a hajnalpírnak, szíve hangos dobogását is megfigyelhetné.

Még egyszer végigfut gondolatában az ijesztõ bizonytalanság. Homályos körvonalokban hömpölyög képzeletében a Herkules tizenkét feladata, a mesebeli királykisasszony parancsa, aki azt rendelte a szolgájának, hogy verekedjék meg a hétfejû sárkánnyal, meg a hamupipõke napi foglalatossága egy véka összeöntött köles- és mákszemet külön válogatni. Mi volt ez mind az õ feladatához képest! Azok legalább tudhatták, mit tegyenek, hol kezdjék? Õneki még fogalma sincs róla.

Mi hasznát veszi most már, hogy engedelmes, szófogadó leány volt, hogy az egész vidéken mint példányképet dicsérték, mi hasznát veszi, hogy szorgalmasan járta az oskolát, tanulta leckéit, ha mindezek mellett mozdulni sem bír a háztartásban, s szégyent kell vallania?

Oh, hogy azokban a könyvekben semmi nincs, ami megadná az utasítást ehhez a nagy dologhoz is! Oh, hogy az a tanító nem mondott semmi erre vonatkozót, aminek most hasznát vehetné!

És azután elindítá emlékezõtehetségét visszafelé mindazokon, amit olvasott, hallott és tanult. Földrajz, vallástan, növénytan, történelem mind hiábavaló köd és pára. Némán hallgatnak egytõl egyig. Sehol egyetlen útbaigazító szó!

De mégis valami. Hiszen ott van a Kis tükör-ben:

Jókor felkelj, öltözz, mosdjál,
Az Istenhez fohászkodjál!

Nos, legalább hát megteszi ezt, gondolja hõsnõnk, s szorongva kiugrik ágyacskájából. Még mindenki alszik a háznál. Mindegy, majd csak bevárja valahogy a reggelt talpon, s azzal rendbeszedi magát és öltözékét, imára kulcsolja össze kezeit, hogy adjon neki az isten erõt a mai naphoz és világosítsa fel elméjét teendõi iránt. Hátha a csodatevõ isten meghallgatja!

A kulcsok ott hevernek asztalkáján. Oh, azok a rettenetes kulcsok, miknek csörgése most olyan borzalmas elõtte, mint a rabnak a bilincs. Kezébe fogja, meg leteszi, mint a gyermek az éles pallost, oly megdöbbenéssel nézi õket. De nem szabad sokáig habozni, édesanyja így parancsolta: meg kell lenni!

Kétségbeesve tántorog ki szobácskájából az udvarra; ott is csend van még, minden alszik, csak a csirkék csipegnek és a kácsák hápognak. Boldog csirkék és boldog kácsák! Nekik nincsenek háztartási gondjaik. Azaz hogy gondjaik talán nekik is vannak. Az anyacsirke kaparja kicsinyeinek az eledelt. S még az hagyján, ha van honnan kaparni. De most a tegnapi esõ után, mely az elhullott szem magokat mélyen beverte a földbe, nehéz munka ételt keríteni. Kati lassan-lassan rájön, hogy azért csinálnak olyan nagy zsivajt a szegény baromfiak, mert éhesek. No, lám, milyen jó, hogy nála van a kamra kulcsa, legalább egy kis gazt hozhat nekik onnan, hogy megetesse az istenadtákat.

Nem is rest azonnal a kamrába szaladni, mely az istálló mellett van. Csakhamar megtalálja a zsákot s kis kötényébe merít belõle. A sok baromfi mind odagyûl az ajtó elé, s valóságos öröm elnézni, mily mohón kapkodják el a potya zsákmányt.

E pillanatban Kati iszonyú dörömbölést hall az istállóból, mintha csak annak a mesebeli királykisasszonynak a szolgája verekedne ott a hétfejû sárkánnyal. Szent isten, mi lehet az? Az a gondolat, hogy anyja elutazott, s most õ a gazdasszony, bátorságot ad; megnézi a zaj okát. Hát bizony az történt, hogy a Fecske ló eloldódzott bent a jászoltól, átlépte a rekesztéket s odaállt a bolond a Riska tehénhez, s most olyan duellum keletkezett köztük, melynek könnyen lehet drámai vége, kivált, ha hegyes szarvait veszi használatba a dühre lobbant tehén.

Kati lélekvesztve rohan az öregbérest felkölteni, ki a dohányültetmény mellett alszik százesztendõs bundáján. Az öregbéres segít is aztán a dolgon és nem mulasztja el megjegyezni:

- Bizony nagy szerencse, édes Kati húgom, hogy olyan korán felkeltél s észrevetted ezt a csetepatét, mert különben egy lóval kevesebbje lenne édesapádnak. Pedig kár lett volna a Fecské-ért!

Katinak jól esik a dicsérõ szó, és hálásan gondol a Kis tükör szabályára: Jókor felkelj!

Azután ébredõ életkedvvel siet a konyhába a szolgálót felkölteni.

- Örzsi néni - mondja neki -, keljen fel kend és segítsen nekem kitalálni, hogy mit csináljunk most?

- Hát mit csinálnánk egyebet - felel az ásítozva -, mint hogy reggelit fõzünk.

- Az ám! - kiált fel Katica örömmel. - Ez nem is jutott eszembe. Milyen okos asszony kend. Persze hogy reggelit fõzünk. De jó, hogy van dolgunk!

- Jó az ördögnek! - dörmögé Erzsók asszony.

- De hát mit fõzzünk? - sürgeté Kati.

- Hát én tudom? - viszonzá az bambán.

Erre aztán Kati is megakad és elszomorodik. Ez csakugyan nagy dolog. Végre mégis támad egy gondolata.

- Mit is szeret az apám legjobban?

- Hüm! Hát bizony a ciberelevest szereti õkegyelme.

- Hogy fõzik azt?

- Majd megmutatom.

- Addig is legalább mi kell hozzá, hadd hozzak a kertbõl zöldséget, az éléstárból más hozzávalót, hogy hamar készen legyünk, mert aztán kendnek dolga lesz; most jut eszembe, hogy még a malacok sem ettek, hogy a kertben a középsõ ágyak még nincsenek kigyomlálva. De nini! A gulyás kürtöl odakünn. Szaporán siessen megfejni, azután kihajtani a teheneket, nehogy itthon maradva a szénát pusztítsák, amiért a múltkor is, most jut eszembe, mennyire haragudott az édesapám.

Kati lassankint belemelegszik a teendõkbe, mint a kioldott gombolyog, egymásból folynak azok egy szakadatlan láncolatban.

Mire édesatyja felkelt, hogy a mezei munkához lásson cselédjeivel, már fel volt tálalva a cibereleves, egy percig sem kell rá várni. Az öreg azonban haragos, mert amint felkelt, észrevette, hogy felesége, ki egy pörös ügy rendbehozatala végett utazott el X-be, egy fontos okmányt, melyre nagy szüksége van, itthon felejtett.

- Rögtön utána kellene küldenem az írást postán, de azt sem tudom, mi oda az utolsó posta, s a pap, tanító - épp most láttam az ablakból - szinte elutaztak valahova. Márpedig ha ma nem küldöm, minden el van veszve. Kitõl kérdezõsködjek?

- Akár éntõlem is, édesapám - feleli Kati büszkén. - X-nek az utolsó postája Szentjakabfalva, mert annak a tõszomszédságában fekszik.

- Bizonyosan tudod? Honnan tudnád?

- Hát a földrajzból. X-ben híres fürdõ van, Szentjakab pedig 10 ezer lakossal bíró város. Kell postájának lenni.

Az öreg rögtön megírta a levelet, s egy lovasember bevitte a városba, s nem bírt eléggé nyájas lenni Kati iránt, ki kezdte belátni, hogy a földrajznak mindenütt hasznát lehet venni, a háztartásnál is.

Újra visszatért bizalma a könyvekhez, hátha mégis utat mutatnak azok mindenben.

Nem-e olvasta mindenütt: »Légy takarékos!« Miért ne induljon tehát e szabály szerint még az ebédfõzésnél is. Olyan ételeket kell fõznie, amik jók, táplálók, de nem kerülnek sokba.

Ezen föltevésében atyja is elõsegíté tudtán kívül, mert délfelé az erdõben szedett gombát küldött haza a legénytõl azon meghagyással, hogy estére megkészítsék.

Erzsók asszony már hozzá is látott a tisztításukhoz, midõn Kati, ki szorgalmasan figyelt és leste Erzsóknak fõzési tudományát, egyszerre felkiáltott:

- Az isten szerelmeért, Erzsók, hisz ezek mérges gombák, ezektõl meghal az ember; nem engedem megfõzni.

- Ugyan, lelkecském, hogy tudhatnád te azt. Apádurad sem mai ember, ha ezek bolondgombák volnának, nem küldte volna haza.

- De apám nem tanulta a növénytant. Aztán én bizonyosan tudom, hogy mérges gombák. Láttam lefestve a növénytáblákon. Színrõl színre ösmerem a fajokat.

- Már hiszen én nem bánom, ha nem is fõzzük meg, de annyit elõre mondok, hogy nem felelek a veszedelemért, amit a gazda csinál, ha föl nem tálaljuk mert nagyon szereti a gombát.

Kati hajthatlan maradt. Az öreget nem várta otthon kedvenc eledele, mikor este megjött, hanem ahelyett rend és tisztaság mosolygott mindenünnen, s a kapuban Kati fogadta, büszkén csörgetve gazdasszonyi kulcsait.

Az öregnek egy tekintet elég volt a tisztára sepert udvaron, hogy dicséretre fakadjon.

- Ember vagy, lányom. Nincs már szükségem többé az anyádra. Ha megjõ is, penzióba tesszük. Igaz-e, kis boglyas?

- Ahogy parancsolni fogja, apámuram - mondá Kati szerényen.

Aztán belépett a szobába cselédjeivel, hol szinte tisztaság és rend volt, s hol a vacsora párolgott már az asztalon.

De bizony nem volt az gomba, hanem zöld paszuly.

Az öreg haragosan lökte el a tálat s kedvetlenül mordult Katira.

- Hát a gombával mi történt? Nem megparancsoltam, hogy készítsétek el? Ezer millió mennykõ! Hát ki az úr ennél a háznál?

Kati sírva fakadt s fuldokolva rebegé:

- A gomba mérges volt. Nem akartam megfõzni.

- Hallgass! Ostoba dolgokkal tele van verve a fejed. A legszebb királygombák azok, magam szedtem reggel, s felét neked, a felét pedig Boris testvéremnek küldtem a tanyára. Ne akarjon a csirke többet tudni a tyúknál!

- Én bizonyosan tudom, hogy a gomba mérges - bizonykodott Kati, miáltal az öreget olyan indulatba hozta, hogy könnyen élesebb jelenet is fejlõdhetik ki, ha e pillanatban meg nem nyílik az ajtó s egy ijedt képû ember nem rohan be rajta. A tanyai csõsz volt.

- Gazduram! siessen gyorsan! - lihegé. - A Boris testvére az öt gyermekével halálos ágyán van.

- Könyörülõ isten - mondá az öreg elsápadva -, hogyan történhetett az?

- Mérges gombát ettek a szegény szerencsétlenek - válaszolt a tanyai csõsz.

- Borzasztó! - kiáltá az öreg fájdalmasan. - És ennek én vagyok az oka. Oh, kedves kis okos leányocskám, és még téged szidtalak, amiért nem vagy olyan tudatlan, mint én. Jer ide a szívemre, hadd csókoljalak meg, aztán siessünk Borisékhoz.

*

Boriséknak nem lett semmi bajok, a hirtelen orvosi segély megmenté õket, de bizony sokáig kellett az ágyat nyomniok.

Kati e naptól fogva mindinkább belejött a háztartás vezetésébe. S most nem gyõz rajta eléggé csodálkozni, hogy mi nehézséget találhatott abban, mikor megkezdte. Természetesen azt sem jut eszébe többé mondani, hogy azokban a könyvekben, miket az iskolában tanult, nincs a háztartáshoz útmutatás. Szorgalom, takarékosság, éberség és ismeretek, ez azon koszorú, ami a gazdasszonyi kulcscsomaghoz kötve egymást kiegészíti. E négy tulajdon sok hiányt pótol, de e négyet nem pótolja semmi.