A SELYEMKOKÁRDA

1877

I.

Szép tavaszi délután volt, az egész természet mosolygott, a korai virágok illatot leheltek, s a fák gyenge levelei rejtélyesen susogtak a nagy urasági kertben. Ünnepélyes költõi csend honolt mindenfelé, melybe csak a rigó füttye vegyült be zavarólag a kert hátsó részébõl, mely sûrû erdõfoltban végzõdött.

E kert egyike volt a legszebbeknek. Tiszta, kígyódzó utai, gyönyörûen nyesett galagonya-lugasai, nagy, százados fái kellemes benyomást tettek a szemlélõre. Különösen volt egy óriási kõrisfája, melyrõl százéves emberek beszélik, hogy hallották valaha az öregapjuktól, miszerint ez alatt vacsorált egyszer táborkarával II. Rákóczi Ferenc errejártában, azért is Rákóczi-fa a neve, s a potymándiak szerint levelei azóta herbateának fõzve, mindennemû betegséget meggyógyítanak; sõt oly nagy a csodaereje, hogy még a bogár is ha rászáll, nyomban aranyossá válik rajta.

Ez a babona természetesen onnan ered, mert Potymándon csupán ez az egyetlen kõrisfa van, minélfogva csak rajta tenyészik az úgynevezett kõrisbogár. No, de hát a potymándiak sohasem tündököltek valami nagyon a természetrajz és állattan ismeretében, minélfogva legyen nekik az õ hitük szerint.

A kert és a baloldalán ékeskedõ fényes kastély, a báró Potymándy család birtoka; a család négy tagból áll: az öreg báró Potymándy Ádám õméltóságából, nejébõl és két gyermekbõl. Az ötödik családtag egy árva leány, a tizenötéves Harter Vilma, a báróné szül. Harter Franciska asszony rokona, ki nemrég, tizenkétéves korában veszté el szüleit, azóta - minthogy semmi vagyon nem maradt utánok - a magyar fõúrhoz nõül ment nagynénje házához került Potymándra s itt a kis báróval, Ferivel és a kis baronesszel, Margittal egyenlõ nevelésben részesült.

Azon tavaszi délutánon, melyrõl föntebb említést tettünk, a három gyermek bevégezvén a tanulását, a Rákóczi-fa alatt uzsonnált és csevegett. A csevegésbe azon édes csengõ kacaj vegyült, mely a gyermekek társalgását annyira jellemzi s oly kimondhatlan kedvessé teszi. Víg dolgokról fecsegtek.

- Mi szeretnél te lenni, Feri? - kérdé a kis baronesz, hosszúkás, szeplõs arcát bátyja felé fordítva s kékes, mélyen beesett szemeit kíváncsian szögezve rá. A nevelõ (e szónál elbiggyesztette színtelen vékony ajkszéleit) azt szokta mondani, hogy törekedjünk a társadalom hasznos tagjaivá lenni (tán bizony nevelõkké?). Nos, mi akarnál te lenni?

Feri arcán kedvetlenség tükrözõdék. Ilyesmire valóban nem gondolt még, pedig tizenhatéves lesz maholnap.

- Feribõl orvos lenne, ha tõlem függne - szólt Vilma.

- Puff! - mondja Feri nevetve. - Orvos? Én? Nos, kinek nézel te engem, Harter Vilma?

- Valóban - jegyzé meg gúnyosan Margit -, nem is hangzanék rosszul: Báró Potymándy Ferenc doktor. Hahaha! Az ugyan szép lenne, ha a fokhagymaszagú Sári mosóasszony azt mondaná: Ma piócákat rakott a nyakamra a fiatal doktor, a báró Potymándy. Pfuj! Még beszélgetésnek is ízetlen ez a dolog!

- Én fõispán szeretnék lenni, mint a nagyapám volt. Igaz-e, Margit, hogy fõispán volt a nagyapánk?

- Igaz bizony. És grófné a nagyanyánk. Az egész nemzetségünk csupa kékvér, csupa mágnás, kivéve...

- A mamátokat.

- Azt csak úgy befogadtuk - jegyzé meg Margit. - A mama nem tartozik a családhoz, jegyezd meg ezt magadnak, Harter Vilma.

- Istenem, Margit! Anyád ellen! Hogy nem félsz az istentõl!

- Nos, én csak az igazat mondom. A mama polgári származású, s atyánk csak azért vette el, hogy pénzt kapjon vele.

- Honnan tudod azt?

- Múltkor kihallgattam a kertészt, az beszélte egy ismerõsének. De hagyjuk ezt; szegény mamánkat nem okozom ezért, õ nem tehet róla. Térjünk inkább valamely okosabb tárgyra.

- Igen, igen - szólt közbe Feri -, maradjunk a régi tárgynál. Úgy van, Margit, én fõispán akarnék lenni, mert a fõispán szép aranyos mentében jár, nagy ebédeket rendez, és mindenki leveszi elõtte a kalapját, aztán reggel senki sem meri felkölteni, ha jóízûen alszik.

Itt Ferinek nyilván az jutott eszébe, hogy õt meg kegyetlenül felráncigálja minden reggel Konyári úr, a nevelõ.

- Nos, én meg orosz hercegnõ szeretnék lenni - szólt Margit kevélyen felemelve fejét. - Az orosz hercegnõknek sok jobbágyaik és temérdek gyémántjaik vannak. Aztán lássátok, gyerekek, azokban a regénykönyvekben, miket a mama eldugdos elõlünk, az orosz hercegnõk mind olyan ragyogó szép alakok, kikkel annyi minden történik, hogy könyvet írnak róluk. Hát neked, Vilma, mire volna kedved?

- Én, én igazán megmondom, én királyné vágynék lenni, legalább egy napig.

A szörnyûködés szisszenése siklott el a két Potymándy testvér ajkáról.

- Te királyné? Jajajaj! Aztán mit csinálnál te, ha királyné volnál egy napig?

- Legelsõ dolgom volna, hogy minden szegény embernek 100 frtot adnék. Ne legyen egy szegény ember sem.

Margit csúfondárosan biggyeszté le ajkait.

- No, hiszen megadnád neki! Királyné szeretnél lenni s mindjárt az elsõ cselekedetnél kilyukadna belõled a polgárvér. Te bolond, hisz a királyi trón fényét a szegények rongyai sokszorozzák. Ha mindenki jómódú volna, ki lenne akkor a kályhafûtõnk?

E mindinkább élesedõ gyermeki párbeszédnek, melyben a kis Vilmának származása szemére lett több ízben hányva, az öreg báró megérkezése vetett véget.

Sovány, magos, hosszú fekete szakállas ember volt, rideg, merev arccal, melyen mosolyt ritkán lehetett látni. Ma a szokottnál is komorabb volt, s újságlapokat tartott kezében.

- Mi bajod, papa? - kérdi eléje szaladva Feri hízelgõ hangon -, ma nagyon rosszkedvûnek látszol.

- Nem érted te azt jó fiam, hiába mondanám.

- Oh, mondd el édesapa - esengett Margit is -, hátha megértjük.

- Nem gyermekeknek való az. Mi öregek is megdöbbentünk tõle. Háború van, édeseim.

- Háború? - kiáltá Feri -, hiszen az nagyon mulatságos.

- Igen ám, csakhogy itt a háború a mi közelünkben. Maholnap, meglehet, itt a Potymándy-kastély elõtt szólalnak meg az ágyúk. Akkor aztán bezzeg nem lesz mulatságos.

- Mit csinálunk akkor? - kérdé Margit ijedten -, hogy bajunk ne történjék.

- Bah! Hát mit csinálunk egyebet, mint hogy elbújunk valahova - felelte nagy mohón Feri. - Igaz-e, édespapa?

A vér nem tagadja meg magát, dörmögé magában az öreg báró A Feri is született diplomata. Arra gondol, hogy elbúvik.

Bezzeg - gondolá az öreg báró -, ha nekem is ily helyzetem volna. De nekem, egy báró Potymándynak, a fényes család legidõsebb tagjának, okvetlenül állást kell foglalnom. Vagy jobbra, vagy balra. A társadalom követeli, és méltán.

- Aztán miért lövöldöznek az emberek egymásra? - kérdé Margit. - Az emberek bolondok?

Szakasztott vérem ez is - dünnyögé az öreg.

A baronesz kérdésére Harter Vilma felelt:

- Nem, Margit, az emberek nem bolondok. Én sokat hallottam már errõl a háborúról, mikor az ispán és a pap beszélgettek itt a Rákóczi-fa alatt.

- Igen? S nos? Mert te úgy látszik többet szoktál hallani, mint amennyi szükséges.

Vilmának arcába szökkent a vér. A sértést nem bírta eltûrni, ha idõsebbek elõtt történt.

- Meglehet, Margit, hogy többet hallok, mint amennyi szükséges, de ez nem az én hibám. A háborúról azt hallottam, hogy az azért van, mert mi szabadságot követelünk...

- Miféle mi? - vágott közbe Margit.

- Hát mi, magyarok.

- Hahaha! Nézd a németet, - magyar akar lenni.

- Én az lehetek, ami akarok. A szívre senki sem parancsolhat rá, hogy mint érezzen...

Szakasztott Kossuth-vér - dörmögé a báró, ki minden komor merevsége mellett talpig nemes kedélyû ember volt s szívesen fecsegett a gyermekekkel. Ez volt egyedüli szórakozása.

- Ne tedd magad oly tudósnak, édes Vilma - szólt Margit gúnyosan -, én is hallottam a dologról valamit. A parasztok egyenlõk akarnak lenni az urakkal. A béresünk a József-napi váci vásárról egy bokrétát hozott a kalapja mellett a Kossuth arcképével és ilyen aláírással: szabadság, testvériség, egyenlõség. Amibõl most már az következik, hogy béresünk egyenlõ az apámmal. Nos, nem úgy van?

- Véleményem szerint úgy van, csakhogy csupán úgy egyenlõ, mint ember, azonban mint egy béres, állásánál fogva össze sem hasonlítható urával. Ég és föld köztük a különbség. Én ezt így fogom fel.

- Ne vitatkozzatok, gyerekek. Hagyjátok az okosabb embereknek. Menjünk, forduljunk egyet a kertben.

A báró elõre bocsátva a serdülõ fiatalságot, összeráncolt homlokkal, mély gondolatokba merülve ballagott utánok, a vaskerítés melletti gyalogúton.

A kerítés mellett, künn az országúton, két kékbe öltözött ember ment beszélgetve s kíváncsian nézegetve az urasági kertbe.

- Ez ott a báró - mondja az egyik meglökve a másikat.

- Miféle színû ember? - kérdi az halkan.

- Még nem vallott színt, de alighanem sárgafekete.

- Elég fa van a kertjében, amire felakaszthatjuk, ha az.

A báró és a gyermekek az egész párbeszédet szóról szóra hallották. A báró megrezzent, a gyermekek pedig úgy tekintettek rá, mintha már vinnék.

- Azok a gyermekei? - kérdezõsködék tovább az akasztással fenyegetõdzõ alak.

- Kettõ közülök. A fiú és a csúnyábbik leány.

- Hát az a gyönyörû leánygyermek?

- Az egy kis árva német lányka, a báró távoli rokona, becsületbõl nevelteti.

- Hát mégsem rossz ember!

A két beszélgetõ odább haladt s Vilmáról váltottak még nehány megjegyzést:

- A kislány magyar érzelmû, megtanulta nyelvünket, népdalainkat énekeli, zongorázza...

- Köpnivaló nyomorultak! - kiáltá Margit lázas dühhel, midõn már messze voltak. - Papa, hallottad õket?

- Hallottam õket.

- És mégsem teszesz semmit!

- Mit? - mondá az öreg báró. - A nép vért szomjaz, miért ingerkedjem vele.

- Oh, megöl a düh - nyögé Margit.

- Látod - mondá Vilma -, néha sok fölöslegest hall az ember, amikor nem is akarja.

- És neked az tetszik? Igen, igen. A hasonló ráismer a hasonlóra. Te a parasztokat védelmezted, s e parasztok téged dicsértek szépséges tündér Ilona! Örüljetek egymásnak!

- Miért sértegetsz engem? Én nem vagyok oka amiért õk téged kevésbé szépnek találtak. Az úgyis bizonyosan csak ízlés dolga.

A Margit szeplõs arca kigyúlt a harag, düh és szégyen érzelmeitõl, szögletes homlokán vastagra dagadtak az azt átszelõ kék erek.

- Atyám - sziszegé s szemei vadul forogtak -, ez a lány, kit te kegyelembõl tartasz itt, kezd szemtelen lenni.

- Csitt, gyermek! - szólt a báró - egy szót se többet!

De Margit nem hallgatott atyjára, szenvedélye vakrohamában szitkok özönével árasztá el a szegény Vilmát.

- Vagy e sehonnait ûzöd el a háztól, vagy én távozom az atyai hajlékból.

A báró gyenge ember volt, kivált gyermekeivel szemben, nem bírt, nem mert azok ellen szigorún fellépni. E jelenet tehát kimondhatlan zavarba hozta, s már éppen arról gondolkozott, hogy õ szökik meg a házból, midõn Vilmában volt annyi méltóság, hogy némán távozott a kastély felé.

Csak isten a megmondhatója, mennyi keserûség nehezedék kis szívére.

Margit ekkor atyjához rohant, nyakába csimpeszkedett, arcán ravaszsággá változott a düh, s addig s oly behízelgõn tudta kérni, hogy az végre megígérte, miszerint Vilmát nehány nap múlva eltávolítja a háztól; valamely nevelõintézetbe küldi, vagy kolostorba.

- Nekem mindjárt rögtön küldd el. Nekem úgy elégtétel az, ha azonnal történik. Hadd érezze, hadd tudja meg, hogy nincs egyenlõség. Hogy a Margit baronesz és Harter Vilma közt nagy a különbség.

- Jól van, jól, kis aranyosom, de a világba csak nem dobhatom ki, az nagy embertelenség lenne. Magam meg most rá nem érek, hogy a városba menjek, mert mint tudod, holnap névnapom van s vendégeink lesznek.

- Igaz a - kiálta Margit és Feri egyszerre. - Holnap névnapod van, papa! Meg fogunk téged ajándékozni.

- Még titok. A mama még nem adta ide az ajándékokat, amiket adni fogunk, csak este osztja ki. De ha már kiadta volna is, azért mégsem árulnánk el, mert mivé lenne akkor a meglepetés?

- Természetesen... természetesen - dörmögé a báró szórakozottan.

- Annyit azonban mondhatok elõre is - folytatá Margit, kinek dühét és irigységét Vilma iránt, egy pillanatra háttérbe szorítá a névnap -, hogy egy bõrtárcát, egy papucsot, egy hálósipkát s egy szivarszívót fogsz tõlünk négyönktõl kapni.

- Eszerint most már meglepetésnek csak az marad, hogy melyitek adja a tárcát, melyitek a papucsot stb., köszönöm szépen.

E pillanatban bukkant fel a bokrok közt a postás, ki a leveleket és hírlapokat hozta a szomszéd postaállomásról.

Potymándy mohón kapott utánok s felbontván a hírlapokat elhalványodott...

Csata volt a határszélen. A magyarok gyõztek.

Báró Potymándy a magyar fõurak azon osztályához tartozott, mely magyar ugyan alapjában, de sokkal inkább híve a trónnak, mint a hazának, azaz világosabban szólva, ha a nemzet és király között szakítás van, mindig a király részére áll.

Az 1848-iki márciusi napok és az azokat követõ események kellemetlenül érintették, nagy zavarba hozván õt: mit kelljen cselekednie. Az érzelmek ellentétes irányban váltakoztak szívében. Megtestesülése volt a habozásnak.

Nem lehet mondani, hogy Potymándy gyûlölte volna a magyart, sõt inkább magyarnak tartotta magát õ is, de haragudott a megindult mozgalmakra.

Mert nagyon furcsa világ volt az!

A szabadság istenasszonya kiterjesztette világot elborító szárnyait fölöttünk is, s a levegõ megtelt soha nem hallott hangokkal, élesebb, üdébb atomokkal.

Ehhez az élesebb levegõhöz új tüdõ kellett. Az országnak egy kis része köhögni kezdett tõle: azoknak nem kellett, ami az új levegõben terjengett: szabadság, testvériség, egyenlõség.

Potymándy is e köhögõkhöz tartozott.

Küzdeni irigységbõl, bosszúból, lovagiasságból, királyné szép szemének egyetlen könnycseppjeért, királynak kimondott kevély szaváért: erre mindig kész volt a magyar és összetartott, de küzdeni a szabadságért és egyenlõségért, az sokaknak szeget ütött fejébe, félreállottak.

Akik félreállottak, legalább sem nem használtak, sem nem ártottak a szabadságharc ügyének.

De fájdalom, akadtak olyanok is, akik nem állottak félre, hanem azt kiáltották, hogy meg kell a mozgó földet állítani.

Hogy mert megindulni az õ engedelmök nélkül!

A szabadságért küzdõknek nem elég volt két ellenség, a német és a horvát, még egy harmadik is támadt otthon. S az a harmadik behítt még egy negyediket is az - oroszt. Egy fél világ maroknyi nép ellen.

De azért a mozgó földet mégsem állították meg!

II.

A fentebb vázolt kerti jelenetet követõ estén a báróné, magas, sovány asszonyság, kiosztotta a gyermekek közt a másnap átnyújtandó ajándékokat.

Feri fogja átadni a papának a szivarszívót, Margit a szép hímzetû házisapkát, Vilma pedig a tárcát. A papucsot némi humorral hitvesi ajándéknak szánta a méltóságos asszony. A nevelõ úr aztán a három gyermek ajándékához egy-egy verset csatolt, amelyet mindenkinek meg kell az este tanulni, hogy tisztán, értelmesen elmondhassák a báró úr elõtt reggel. A versek bizony nem voltak valami remekek, hanem csupán az átnyújtandó ajándékokhoz alkalmazott klapenciák, mindamellett ezek voltak õméltóságának a legdrágább ajándék, amennyiben tudniillik rendesen száz forintjába kerültek. Ugyanis ennyit kapott értök ajándékba ezen a dicsõ napon a nevelõ úr.

Ha jól emlékszem, Ferinek ezt kellett mondania:

Életed bánata legyen füst és pára
Mely a szivarfüsttel örökre elszállva,
Örömeid ellen sose álljon lesbe
Ezt a szivarpipát, szídd ki százévesre!

No, már ennél mégis különb, okosabb vers volt a Margité. Ebben már legalább fantázia csillogott.

Nem csörgő sapka ez, hanem házi sapka.
Szerető Margitod tiszta szívből adta.
Míg hordod, ne legyen homlokodon redő
S ne legyen sohasem ősz hajakat fedő;
Éltessen az isten a holtad napjáig,
Addig míg sapkádból elkopott rongy válik.

Vilma nem tartozván a fõúri családhoz, a nevelõ azt hitte, neki szerényebb mértékkel szabhat, minélfogva ott csak a második sornak jutott rím. Hiába no, a szegény ember hadd fõzzön vízzel!

Az olajos korsó sohasem fogyott ki,
Mesebeli kenyér detto, azonképpen
E kis tárcának is, szívemből kívánom,
Valami jóféle talizmánja légyen.

Az ünnepélyes nap megvirradt. A gyermekek átnyújtották ajándékaikat s minden nagyobb baj nélkül elszavalták verseiket az e napra feldíszített ebédlõben.

De mielõtt e nap megvirradt, még egy éj esett közbe. Egy szomorú éj a kis Vilmának. A kerti jelenet mélyen elkeseríté a szegény árvát, mely keserûség fájdalmas kétségbeesésbe ment át, midõn megtudta, hogy a báró megígérte, miszerint õt eltávolítja Margit körébõl. A gyûlölség, melyet Margit érez iránta, nem mai keletû, de sohasem hihette, hogy ide fajulhasson; õ rég tudta, hogy Margit nem szívelheti, de tûrt, szenvedett, a hideg mellõzést nyájassággal, a megalázást méltósággal, a megvetést szerénységgel viszonozta.

Istenem, istenem, mit fog mármost õ csinálni, ha kezeit leveszi róla a báró és kiveti a világba? Hiszen olyan egyedül áll, nincs senkije, de senkije!

Vilma okos leány volt, fel tudta ösmerni helyzetét. Tudta, hogy a báró jószívû ember, de meg volt gyõzõdve, hogy gyermekeinek bolondja, s mindent képes megtenni a Margit kedveért, õtõle nem remélhetett kíméletet; nagynénje, a bárónõ pedig, nem volt titok elõtte, gyönge, akaratnélküli nõ volt, aki különben sem sokat törõdött Vilmával.

Ily körülmények közt csoda-e, ha borzasztónak látszott a jövõ képe a gyermekleány elõtt.

- Oh, istenem! - sóhajtott fel kis szobájában, midõn este lefeküdni ment - miért nem teremtetted nálam Margitot szebbnek. Miért hogy nem én vagyok a rútabb! Akkor õ nem üldözne engem, nem haragudnék rám. És nekem az nem fájna, ha rútabb volnék, mert jó igyekeznék lenni.

Egész éjjel nem tudott elaludni a jövõjére vonatkozó kínzó gondolatoktól. Felkelt, felöltözött s úgy sétált fel s alá szobájában. Oh, a puha ágynál nincs keményebb fekhely, ha gond és búbánat a hálótársunk.

Asztalkáján ott hevert a fekete tárca, mit reggel a bárónak kellend átadnia névnapi ajándékul. Milyen örömnap volt ez tavaly és más években!

Hosszasan elgondolkozott. Eszébe jutott mindaz a sok apró öröm, amit a Potymándy-kastélyban élvezett, s amit a szegény árva, bármilyen szûken jut is belõle, mélyebben tud érezni, mint más, s szíve megtelt hálával a báró iránt.

Azután elkezdte tanulni az elmondandó verset. Oh, mily egészen mást szeretne õ mondani annak az embernek, aki neki apja volt az apja helyett, aki a szeretetbõl neki is juttatott egy parányi morzsát.

Szíve csordultig zajlott az érzelmekben. Oh, ha szavakat tudna nekik találni! És azokat mondaná el a nevelõ üres verse helyett.

Az ajándéknak szánt tárca is olyan közönségesnek látszott elõtte. Mennyivel szebb lenne ennél egy virágcsokor is! A beszélõ virágok a hallgatag, hitvány tárca helyett!

Vilma elõkereste kis mahagóni dobozát, mely még boldogult édesanyjától maradt, hogy az anyai emlékek közé menekülhessen szomorú gondolatai elõtt.

Az anyai emlékekhez már õ is csatolt egyet. Egy nagy, ragyogó gondolat, egy szent eszme emlékét, mely az ábrándos gyermek szívét folyton elfoglalva tartotta. Attól a bérestõl kérte el, aki azt a váci József-napi vásárról hozta. Egyszerû zöld levélke az, ezen aranyveretû betûkkel: Éljen a haza, a szabadság és függetlenség!

Ez a három szó visszhangzik most a Kárpátoktól le az Adriáig. Csak a Potymándy-kastély falai közt nem. Itt nincs az otthon. Itt félnek attól.

Vilmának vakmerõ gondolata támadt. Õ fehér-veres-zöld keskeny szalagokból egy kokárdát készít a zöld levél körül s azt adja oda tárcával együtt bárónak. Az aztán nem lesz közönséges, annak hatása lesz a báróra.

Egy selyemkokárda: Éljen a szabadság! felirattal, lehet-e ennél nagyobb, becsesebb ajándékot adni ma valakinek. Az idegen nemzet szülöttje azt kiáltja a magyar fõúrnak: Éljen a haza, ez a haza, amelyik a tied, amelyik ellen harcol az enyém.

Szegény Vilma. Õ még nem ösmerte a történelmet. Õ még nem hallott semmit arról a bizonyos ajándék-fogpiszkálóról, mely a francia forradalom egyik rémvezérének mind a harminckét fogába került. Õ csak azt tudta, hogy vannak jelentõségteljes és jelentéktelen, becses és értéktelen ajándékok, arra nem gondolt, hogy veszedelmes ajándékok is lehetnek.

Õ csak azt tudta, hogy a zöld levélre írt jelszavak elõtt van a mennyország, ahova a jók igyekeznek, arra nem gondolt, hogy mögöttük meg a vérpad van, és a hóhérpallos.

Sietve látott a munkához. Kis ujjai mûvészien kezelték a tût, s egy kis idõ múlva olyan szép kis nemzeti kokárda került ki a szalagocskákból, hogy szinte öröm volt nézni; olyan nagyon, nagyon szép, hogyha valaki magyar király lesz, még az is feltûzhetné a kalapjára.

Vilma a kokárdát a tárca egyik titkos rejtekébe helyezte, hogy a báró azonnal ne is vegye észre, hanem csak késõbb csodálkozzék el, mint kerülhetett az oda.

A kis Vilma reggel teljesen el volt fogódva, midõn az ajándékkal, a tárcába rejtett selyem kokárdával a báró elé lépett. Azért nem jól mondtuk fentebb, hogy minden nagyobb baj nélkül történt az ajándékok ünnepélyes átadása, mert egy kis baj annyiban csakugyan történt, hogy Vilma a végén kezdte elszavalni a verset.

Valami jóféle talizmánja légyen.

Erre a nevelõ elkezdett grimaszokat vágni, mire a szegény Vilmának emlékezõ tehetsége annyira megzavarodott s olyan makacsul megkötötte magát, hogy egy betû nem sok, de annyi sem jutott eszébe a kárbaveszett három sorból s folyvást azt dadogta: talizmánja légyen - míg abban is megakadályozták elõtörõ könnyei.

- Oh, ne ûzzön el, ne taszítson el magától - rebegé azután görcsösen belekapaszkodva a báró kezeibe s csókokkal halmozva el azokat -, szeressen engemet is egy kicsit, legalább úgy, mint szolgálóját.

A báró meg volt hatva s elérzékenyedve.

- Ne sírj, gyermekem, azért hogy elhagysz bennünket, kezemet nem veszem le rólad. De te szegény leány vagy, gyermekem, nem akarlak hozzászoktatni azzal, hogy itt légy körünkben, a fényhez, melyet késõbben nélkülöznöd kellene. Egy szerény, becsületes családnál foglak elhelyezni.

- Hiszen csak ravaszságból pityereg - szólt közbe Margit. - Jobb lett volna, Harter kisasszony, inkább megtanulni a versét - tette hozzá gúnyosan.

- Nem baj az - mondá a báró mosolyogva -, azért én szívesen fogadom az ajándékot a vers nélkül is. A fõdolgot úgyis elmondta, hogy talizmánja legyen a tárcának. Biz az nem is lenne tréfa dolog. Õseink a mellükön s nyakukban hordták talizmánjaikat, vagy a gyûrûikben; nos, csakugyan divatosabb dolog azt most a tárcában viselni. Ám lássuk! hátha csakugyan csodatárca lesz.

Ezzel a báró kivette oldalzsebébõl régi tárcáját, s a benne levõ irományokat s bankjegyeket áthelyezte a Vilmától kapott, különben is csinosabb tárcába.

- Majd meglássuk hát - mondá tréfásan -, van-e benne talizmán.

*

Nehány nap múlva egész erejében kitört a szabadságharc. Amirõl azt hitték, hogy csak duzzogó medve, felbõszített oroszlánnak bizonyult be.

A nemzet, mint egy nekiszilajodott óriás, magasra emelte világverõ karjait, megvillogtatta feje fölött történelmet alkotó õsi kardját, s nyílt mellét kitárva, büszkén kiáltá Európa elé: mérkõzzünk hát össze!

És az rettenetes összemérkõzés volt.

No, de beszél róla a történelem; mi csak annyit érintünk, amennyi okvetlenül szükséges elbeszélésünk megértéséhez.

Az ellenünk küzdõ hatalom meghökkent, amint látta, hogy túlbecsülte saját erejét s fitymálta a mienket. Kezdett remegni, a félelem pedig rossz tanácsadó.

Megfogamzott agyában az a gondolat, hogy az oroszokat hívja be segítségül ellenünk.

De ennek a behívásnak némi jogos színt kellett adni.

A hatalom tehát ügynököket küldött szét az országba az olyan fõbb emberekhez, kik a forradalom eseményeivel semleges állást foglaltak, hogy aláírasson velök egy iratot, melyben a megzavart rend helyreállítása végett az orosz cár segélyéhez folyamodnak.

Ilyen pokoli gondolataik csak nekik lehettek!

Ugyanaz a századok óta mûködõ átkos kéz az, mely II. József alatt azon iszonyú tervet koholta, hogy Bécsben egy nagy leánynevelõ intézet állíttassék fel a magyar leányok számára, hol azokat megnémetesítik. Így akartak kifogni a mindennemû germanizálásnak ellentálló nemzeten; jó címe volt. Ha a magyar anyákat megrontják, megromlik az egész jövendõ nemzedék.

Ilyen gondolataik is csak nekik lehettek!

Midõn Potymándy egy napon Bécsbe akart utazni, hogy Vilmát is magával vigye s ott, mivel nevelése már úgyszólván be volt fejezve, valamely tisztességes foglalkozásba elhelyezze, - akkor nyitott rá éppen egy ilyen ügynök.

Gernyei Antalnak hítták. Sovány, szikár, magas alak volt, apró ravasz szemekkel, gyér hajjal, és örökös mosolygással.

Modora finom- és megnyerõnek látszott, s csakhamar elszédíté az öreg bárót. A vendég tiszteletére elhalasztá bécsi útját egy nappal.

Ki örült ez elhalasztásnak jobban, mint Vilma, mert úgy fájt elhagyni ezt a vidéket, mely az õ otthonja, az õ édes hazája lett, s fájt elhagyni a családot, melyhez hozzátörõdött, mely iránt az eddigi jótéteményekért hálát érzett szívében.

Szinte az isten ujjának tekinté, hogy az az idegen úr éppen akkor jött, mikor lemenõben voltak. Egy napot nyert, egy egész napot; azalatt, ki tudja, mi minden történhetik; akinek ideje van, van élete is.

Vacsora alatt jól megnézte azt az idegen urat és némi idegenkedést nem fojthatott el. Oh, olyan visszataszító volt a nyájassága! A báróval latinul beszélt, ki tudja mirõl; annyit azonban ki lehetett venni, hogy a politika forgott szõnyegen, mert a szereplõ egyének neveit sokszor említették. A báró mindinkább szótalanabb lett, Gernyei pedig egyre ékesenszólóbb; bizonyosan vitatkoztak, s a báró sarokba szoríttatott. Legalább úgy látszott mindenbõl. Elmélyedve, majdnem szomorúan ült karszékében s néha nagyot sóhajtott. Midõn már a gyermekek lefeküdtek, még azon túl is sokáig fent maradtak. Vilma hallotta úgy éjfél táján, mikor a báró elkísérte vendégét, ez azt mondta neki:

- Tehát holnap reggel kilenc óráig gondolja meg méltóságod a dolgot s magára vessen, ha másként határoz.

- Legyen nyugodt - mondá a báró majdnem szomorúan -, reggel megadom a választ.

Ezen halkan váltott szavak után egészen elcsendesedett a kastély. Csak a szél zörögtette meg néha az ablakokat odakünn, és a bagoly süvített bele az éji csendbe.

Vilma ébren volt. Ezt a kegyelem-huszonnégy órát, amit a véletlen itt engedett tölteni a kedves, megszokott szülõi hajlékot pótoló fedél alatt, nem akarta, nem tudta elpotyázni alvással. Drága volt abból minden perc.

De hiába is aludt volna el, nyomban felébresztette volna a rettenetes dörömbölés, mely a néma csendben velõt hasítólag zuhogott a kapun.

Így döngethette Botond Bizáncot!

Vilma fölrettent. Kiugrott ágyacskájából és kinyitotta az ablakot, de egyetlen eleven lelket sem látott az egész udvaron, csak a kapudöngetés hallatszék folyvást erõsebben...

Itt segíteni, tenni kell valamit - gondolá, s hirtelen felöltözött és kiment az udvarra. Amint a lépcsõkön leért, a sötétben egy futó alak majdnem feltaszította.

- Ki az? - kiáltá utána Vilma bátran.

Annak azonban alkalmasint nem volt ideje felelni, kétségbeesetten nyargalt egyenesen a parknak, tüskön-bokron keresztül.

- Tolvaj! - kiáltá Vilma, amint csak telt tõle.

Azután sietve kopogtatta meg a kertész ablakát...

- Keljen fel, öreg Rigó. Baj van idekünn!

- Mi baj lehetne? - kérdé nagysokára egy álmos hang belülrõl.

- Tolvajok, rablók vannak az udvaron. Ott künn pedig a kaput döngetik türelmetlenül...

- Ez nem tartozik rám - hangzott belülrõl a Rigó válasza -, én csak a kertész vagyok, puskám sincs. Tessék az ispán urat felkölteni, ez az õ hatásköre, én nem avatkozhatom ebbe...

- Szép emberei vannak a bácsinak! - dühöngött magában Vilma, s rohant az ispán urat felkölteni, ki a kerti házban lakott.

Az ispán, Barna Károly, jó vérû magyar fiú volt, amint a Vilma kisasszony hangját meghallotta, rögtön felugrott s szaladt ki hozzá úgy pongyolában.

Amint az elbeszélésbõl megérté az eseményeket, berohant puskájáért, s a kapuhoz tartott Vilmával.

A dörömbölés még most sem szûnt meg.

- Kik vagytok? - kiáltá Barna Károly - és mit akartok?

- Bebocsáttatást a nemzeti kormány nevében.

Barna Károly egy percig sem habozott.

- Éljen a kormány és a haza! - kiáltá, s a kapu dübörögve nyílott meg.

Egy szakasz honvédség vonult be egy tiszttel élükön.

- Kicsoda ön? - kérdé a tiszt Barnától.

- Én az uraság ispánja vagyok.

- Kitõl kapott ön utasítást, hogy a kaput nyissa meg elõttünk?

- A saját szívemtõl, uram.

- Tehát senkitõl. Ki figyelmezteté önt a dörömbölésre? Önmaga hallotta?

- Én nem hallottam, mert távolabb lakom. A kis Vilma kisasszony jött figyelmeztetni.

- Ki az a Vilma kisasszony?

A szegény gyermek, ki elámulva állott ott, remegett, mint a nyárfalevél, s egyetlen szót sem volt képes ajkán kiejteni.

- Itt áll - mondá Barna, reá mutatva.

- Tehát kegyed hallotta legelõször a zajt. Legyen szíves ezt kissé körülményesen elõadni.

Vilma elbeszélte, hogy nem tudott elaludni s úgy hallá a zajt, kijött s egy embert látott futni...

- Megszökött a gaz hazaáruló! - kiáltá a tiszt bosszúsan.

- Kicsoda? - kérdé Vilma önkéntelenül.

- Ej, ki más mint Gernyei. A pokol segíti a maga embereit. No, de itt van helyette a másik. Ispán úr, vezessen ön a báró szobájába.

- Ilyenkor? - kockáztatá az ispán.

- Egy szó ellentmondást sem tûrök. Szomorú kötelességet kell végeznem. Miért költsem fel a gyermekeket és a nõt is? Jobb, ha ön vezet oda csendben. Ön pedig, szegény gyermekem - tette hozzá Vilmához fordulva -, menjen és feküdjön le. Képzelem, mennyire megijesztette az a gazember. Meg kell adni, hogy éber fülei vannak, az elsõ neszre megszökött.

A kis Vilma elsápadt. Kezdett némi fogalma lenni, ki lehetett a tegnapi vendég. Egész testében remegett: félt a báróért, látta, hogy borzasztó dolgok vannak készülõben...

Elfogják, megölik!

Az urasági cselédek szállingózni kezdtek lassan-lassan, és beszélgetésbe bocsátkoztak a katonákkal. A suttogás moraja odább adta a rémletes hírt: A báró hazaáruló. Azért jöttek, hogy felakasszák. Bûnhõdni kell, mert nem tartott a magyarokkal, hanem az éjszaka is egy emberrel tanácskozott a haza elvesztésén. Úgy kell neki, hadd vesszen most õ el!

Majd a falusi nép is gyülekezni kezdett az urasági kastély körül. Eleinte a fejöket csóválták, de végre is beletörõdtek s még õk követelték: »Le az urakkal!«

Csak egyetlen lény volt, aki szobájába vonulva letérdepelt a szent kép elõtt, mely a Krisztus megfeszíttetését ábrázolta, és forró, buzgó imát rebegtek ajkai.

»Oh, istenem, szabadítsd meg, mentsd meg. Látod, olyan jó volt õ irántam! mi lesz énbelõlem, ha õt elveszítik? Oh, tégy ez egyszer csodát, ha nem õérte, hát értem. Szeretem én a magyarokat õhelyette is... hiszen te tudod, mennyire szeretem.«

És a jó isten, lehet, nem hallja ott künn a nép ordítását, süketté válik a vértszomjazó óhajok elõtt, hanem ezt az óhajtást, ezt nem felejti el - teljesíti...

Barna Károly szilárd léptekkel vezette a tisztet ura hálószobájához. Négyen követték.

A tiszt halkan kopogtatott nehányszor.

- Ki az? - kérdé a báró álmosan.

- Bebocsátást kérek a nemzeti kormány nevében.

- Azonnal rendelkezésükre állok - felelt a báró elfojtott hangon, s nehány perc múlva el volt tolva a retesz.

A tiszt intett a három honvédnek, hogy künn maradjanak, s maga belépett segédtisztjével, egy hadnaggyal, s az ispánt is beszólítá.

- Egy kis türelmet kérek, uraim, míg a gyertyát meggyújtom.

- Báró úr - kezdé a kapitány, amint a szobában világos lett -, meg kell önnek mindenekelõtt magyaráznom e háborgatás okát. Nekem ön foglyom.

- Engedelmeskedem, uram, bár nem vagyok képes az okot kitalálni - felelte a báró nem minden megdöbbenés nélkül.

- Ön bizonyos Gernyei Antallal tanácskozott tegnap este.

- Valóban, uram, egy ily nevû úr van nálam.

- Csak volt. Azóta megérezte a veszedelem szagát, s kereket oldott Azt nagyon jól tudja ön, hogy az egy veszedelmes hazaáruló, s bizonyára nem ismeretlen ön elõtt az sem, hogy mi célból volt itt - mondá a tiszt némi gúnnyal.

- Õ tegnap beszállt hozzám. S én, mint minden vendégemmel, udvariasan bántam vele. Ennyi az egész.

- Azt majd a haditörvényszék fogja kisütni, mennyi az egész. Ön különben is gyanúsan viselte magát a szabadságharccal szemben. Öltözzön, uram, menjünk.

El vagyok veszve - mormogá a báró magában, s gépiesen szedte fel ruháit egymás után.

- Hol vannak önnek levelezései? - kérdé a kapitány.

- Milyen levelezéseim?

- Politikai levelezései.

- Én csak a haszonbérlõimmel állok levelezésben. Azokat el szoktam dobni, ami megvan, az itt található az íróasztalon, a többi irományaim pedig a fiókokban.

- Jól van tehát. E szobában úgy marad minden tárgy, amint van. Menjünk, báró úr; én majd kívülrõl lepecsételem az ajtót, s ameddig át nem lesz kutatva, embereimmel õriztetem.

- Amint tetszik. De tárcámat legalább engedje magammal vinnem - mondá a báró vánkosa alá nyúlva, hol tárcája volt. - Pénz nélkül még a másvilágra sem jó menni.

- Éppen nem, uram. Ámde ön tárcájában õrizheti a legveszélyesebb iratait, s azokat útközben megsemmisítheti. Meg fogja engedni, hogy azt megõrzés végett magamhoz vegyem. Ha önnek valamire szüksége lesz, rendelkezhetik pénzével.

Ezzel a kapitány átvette a tárcát, s kinyitván azt, hogy tartalmát tanúk jelenlétében megolvassa, kirázta abból a benne levõ bankjegyeket és irományokat.

A meglepetés halk szisszenése hallatszott a kapitány ajkairól.

Az irományok és bankjegyek közül egy szép selyem, forradalmi kokárda hullott ki a tárcából a Kossuth arcképével.

Kedves, rikító, de mégis összhangzó színei mintha mosolyognának, mintha üdén, csengõn kiáltanának: Éljen a forradalom!

A kapitány maga is elmosolyodott:

- No, most az egyszer ugyancsak csizmadiát fogtunk. Ezer millió mennykõ, ilyen a katonaember. A külszín félrevezeti. Nyújtsa ide a kezét, polgártárs, hogy megbocsát. Ezer milliom kartács!

Aki legjobban álmélkodott mindezeken, az maga a báró volt.

- Oh, oh, - bosszankodott az öreg kapitány, rikácsoló hangjával ékteleneket káromkodva. - Lássa meg az ember. Most majdnem ostobaságot követtem el. Hogyisne! Egy telivér rebellist elfogni Oh, oh! Egy telivér forradalmárt! Ha most az a kokárda észre nem térít! Hanem tudja‑e, édes polgártárs, hogy ilyesmit veszedelmes ám itt a tárcában hordani ha nincs a hadsereg a háta mögött. Oh, oh! Ilyen embert elfogni!

A báró hirtelen átlátta a szerencsés fordulatot s igyekezett azt felhasználni.

- Nem baj az - mondá mosolyogva. - A forradalmakban gyakoriak az ilyen félreértések. Én nem tartozom a nagyszájú emberek közé, ennyi az egész. Nos, uraim, éljen a forradalmi kormány! Önök pedig, ha már itt vannak, maradjanak itt, amíg lehet. Se a pincém, sem az éléstáram nem üres annyira, hogy nehány napig szolgálatukra ne állhasson. Ispán barátom, polgártárs, siessen költse fel a szakácsot és a cselédséget, lássanak reggeli után, mert a legénység éhes. Addig is hozasson fel nekik egy hordót a pincébõl.

*

Báró Potymándyt a selyemkokárda mentette meg. Sehogy sem bírta eltalálni, hogyan jutott a tárcájába. Mikor másnap a század katonaság a kapitány meleg köszöntései mellett eltávozott, s a báró bizalmasan elbeszélte családja elõtt csodálatos megmenekülését, - Vilma szemeibe könnyek gyûltek s önkéntelenül felkiáltott:

- Oh, istenem, mégis szeretsz te engem!

- Mit hallok - mond a báró meglepetve -, te lettél volna az, kedves gyermek? Igen, igen, hiszen te adtad a tárcát névnapomra, s azt kívántad, hogy talizmán legyen benne Volt is benne.

- Én készítettem a kokárdát, de én nem tudtam, eszembe sem jutott, hogy az jó lesz valaha valamire. Csak akkor kértem az istent térdenállva, mikor a katonák a szobába mentek, hogy tegyen valami csodát az én kedvemért. És a jó isten megtette a csodát.

- Oh, gyermekem, miként hálálhatom ezt meg? Neked köszönöm életemet. A kokárda nélkül ki tudja mi történik velem. Jöjj ide, hadd csókoljalak meg.

A báró egészen el volt érzékenyülve...

- Szegény kis árvám - mondá gyöngéden, fürteit simogatva -, no, hát mondd meg mármost, mit kívánsz ezért tõlem, bátyádtól?

- Azt, hogy ne vigyen engem Bécsbe, ne vigyen engem sehova, és hogy szeressen egy kicsit.

- Nem is bocsátalak el magamtól, még ha akarnád sem. Mai naptól az én gyermekem vagy, úgy szeretlek, úgy fogsz örökölni, mint a többiek. S ha a kisasszony nem fér meg veled, õ megy Bécsbe. Ezt én mondom.

- Oh, istenem - mondá Vilma, kezét szívére szorítva -, ez már sok nagyon sok.

- De azt a kokárdát, édespapa - mondá Margit némi epével -, mégis jó lesz kidobni onnan a tárcából, mert lám a tiszt is megmondta, hogy az veszedelmes.

- Igenis, lányom, kiveszem a tárcámból, de csak azért, hogy a kalapomra tûzzem, mert semmi sem veszedelmesebb, mint az emberek közönyössége. Mikor a haza van veszélyben, akkor a mi veszedelmünk szóba sem jöhet.