|
Imádkozzatok! Nagy veszedelem fenyeget. A legrettenetesebb
ellenség a - kolera. A halál fekete álarcban. Ne fussatok! Maradjatok veszteg;
itt nincs menekülés. A halál ez egyszer fölülmúlta önmagát leleményességben,
midõn fegyvert választott. Egy fegyver, mely önmagától hatol be a testbe, mely
elõl ki nem térhetsz, melyet felkeresel, melyre minden szempillanatban vágyol,
melyért magad nyúlsz esengve, pedig tudod, hogy megölõd; egy fegyver, melyet
csókolsz és miközben csókolád, meghalsz a csókjától. A halál fegyvere most a -
levegõ.
A jóltevõ elem megtagadja magát, megbánja nemes életadó
hivatását, s kiket eddig táplált, siet megölni az embereket. A leghatalmasabb
elem, a legnagyobb úr haragszik. Reszkessetek! Mindent elborító szárnya sötéten
ereszkedik alá imádkozzatok!
A
lélekharang egyre szól a kis falu tornyában. Hogy még van, aki húzza! Aki
hallgassa, már olyan alig van.
Koporsó
koporsót követ, de nincs halotti kíséret. Nem maradt már senki kíséretnek. Pap
sincs már, aki temessen: maholnap meghal az utolsó ember is, és adja isten,
hogy az a sírásó legyen; legalább nem marad temetetlen a többi. Õ most a
legszükségesebb tisztviselõ.
Mindennap
egy nagy sírt ás, s az mindennap megtelik halottakkal. Az öreg sírásó már ki is
számította, hogyha ez így tart, akkor mához egy hétre éppen kész lesz az egész
faluval...
Talán már
jobb is volna úgy. Akkor legalább meghalhat õ is. Szépen megássa a maga sírját
a nyolcadik napon, aztán leteszi az ásót és kapát, magára reteszeli a temetõ
ajtaját belülrõl, úgysem jön már ezután ide senki, sem új lakónak, sem
rokonlátogatásba; itt lesz már akkor mához egy hétre az egész falu.
Este van,
aratás ideje. A naptár így mutatja; de azért még sincs aratás. Aratók dala nem
hangzik, a megért kalászokat csodálkozva lóbázza a lomhán mozduló szellõ, még
sose volt neki ilyen megengedve, peregteti is belõlük játszi dévajsággal az
izmos búzaszemeket. Õ örökli a mezõk gyümölcseit a haldokló emberektõl s
mutatja, hogy beválik tékozló örökösnek.
Õ az
örökös, õ a gyilkos, õ hordja szét a rettenetes betegséget vidékrõl vidékre.
A kis falu
egészen csendes, gyertyák nem gyúlnak minden ablakban. Sok háznak nincs már
lakója, azért sötét; sok házban, ahol gyertyavilág látszik, a ravatal szomorú
pompája az. Csak elvétve tûnik fel egy-egy megtört alak az utcán; amint a
sövények mellett bújva siet. Mindenki siet. Siet - meghalni.
Két ember találkozik az utcán szembe. Meg sem szólítják
egymást, pedig jó barátok és már nem találkoztak napok óta. Szerették egymást,
elválhatlanok voltak s most elmennek anélkül, hogy üdvözletet váltanának. A
kétségbeesés megszabadít attól, hogy emlékezzünk. Õk nem emlékeznek most
egymásra.
- Hol jártál? - kérdi, mikor már messze elhagyta az egyik a
másikat.
Az elõbb meggondolja, érdemes-e az embernek felnyitni a
száját, s csak azután feleli tompa síri hangon:
- Az asztalosnál. Hát te hova sietsz?
- Az asztaloshoz.
- Ne menj. Meghalt már az is tegnap.
Az ember visszafordul, és szótalanul megy a másik után. Nem
kérdezik, ki miért keresé az asztalost. Tudják, hogy koporsóra van szükség. Azt
sem kérdezik, kinek a számára. Hát nem mindegy az, akárkinek? Nem kíváncsi már
senki.
Egy csinosabb ház elõtt mennek el most. Az ablak ki van
nyitva, s hangos nõi sírás hallik belülrõl.
A fiatal Bátkyné háza ez, õ sír odabent. Talán halottja van
neki is. Szegény özvegyasszony, kije haldokolhat? Szegény özvegyasszony, jaj,
de boldog asszony, hogy kit úgy szeretett, férje már rég meghalt, most már
túlesett minden bajon.
Vajon kit sirathat!
Bátkynénak a kislánya beteg. Az a szép, mosolygó, pajkos kis
Boriska, azokkal a nagy nefelejcsszín szemekkel, azokkal a hosszú aranyos
fürtökkel, azokkal a bûvös kis gödröcskékkel két kövér orcáján...
Ott fekszik az ágyon, homlokerei kidagadva, szemei
elhomályosultan, piros rózsák helyett a gyönyörû arcon fájdalmas rángások
hullámzanak. Bizony szép angyalkát választott magának most ez egyszer az isten.
Mire a nap felkel, addig el is viszi már magának haza a mennybe.
Joga van hozzá.
De az anya is jogot tart. Azt hiszi, hogy az õ joga az
erõsebb az igazságosabb.
S amint odaborul a beteg ágyához, kinek lábait járványos
görcs hasogatja, s amint a kedves, hidegülõ lábakat szorongató kezeivel
melengeti, forró könnyeivel megfüröszti, õrült kétségbeeséssel beszél az
istenhez.
- Nem igaz, nem igaz. Neked nem szabad elvinned õt. Hiszen
nekem adtad. Enyim, csak az enyim. Ne tépd ki szívembõl szívemnek közepét. Nem
is vagy te isten, ha ilyent tehetnél...
Az isten úgy felel a vitára, hogy a kis lábak egyre jobban
hidegülnek, mindig följebb följebb; mikor a szívhez ér a hideg és a görcs,
akkor vége lesz a vitának. A kis Boriska az övé lesz, egészen az övé.
- Anyám, ne engedj! - sikolt fel a gyermek, mintha az
istennek vitázó anya részére akarná dönteni õ is a mérleget. - Jaj, iszonyú
kínom, meghalok Ne engedj, anyám, édesanyám!
És a nõ kétségbeesetten felugrik.
- Nem hagylak, gyermekem. Ugye enyim vagy te, ugye nálam
maradsz? Nem hagylak, nem hagylak...
Irtóztató hatást gyakorolt rá gyermeke ragaszkodó, édes
felkiáltása: Ne engedj, anyám!
Oh, ezt csak egy anya érti. Ökleit felemeli az ég felé, most
már képes megküzdeni egy istennel is.
- Nem hagylak! - kiált fel ismét és összerogy.
De hirtelen felugrik. Egy gondolat cikázik át agyán. Egy
gondolat, melynek egyik fele õrültség, a másik fele kétségbeesés, és mégis
együttvéve a szeretet és a félelem találékonysága.
Egy darab spárgát ragad kezébe, odarohan a gyermekhez s
szilaj mohósággal összekötözi térden alól, ahol hidegek, a lábait, összekötözi
iszonyú erõvel, hogy a vér szakad ki, hogy a csontot szorítja a spárga.
A gyermek felszisszen a szorítás kínjaitól, mik a hasogató
görcsöknél is nagyobbak; de a fájdalmaktól rángatódzó arcon egy megjelenõ
bágyadt mosoly azt mondja, hogy az anya keze még ilyenkor is puha.
- Ugye meggyógyulok, édes kedves anyám?
- Meg, egyetlen drágám, mert a görcs nem mehet tovább a
tagjaidba a szívedig, elzártam neki az útját. Hogy képzelheted azt, hogy én
hagyjalak téged?
Ilyet csak egy anya mondhat.
Így csak egy anya gyõzhet.
Az isten kitért az anya elõtt. Azért tért ki, mert isten.
Az anya ott ült egész éjjel Boriska mellett, a lábait
melengette kezeivel és szeretõ könnyeivel. A görcs nem ment tovább, megszûnt. A
lábakba visszatért a melegség, talán az anyai kezekbõl és szemekbõl volt ez a
meleg odakölcsönözve. Ez egy jégtengert is langyossá tehetne.
Másnap Borisnak nem volt semmi baja. Újra a régi kedves
gyermek lett, mosolygó gödröcskékkel arcán; nyugtalan, vidám, pajkos. Az ugyan
semmit sem fogott rajta, hogy már a halál pitvarából hozta vissza az édesanyja.
De hát nem soká lehetett sem vidám, sem pajkos, sem
mosolygó. Nehány nap múlva Bátkyné lett beteg. Õ kapta meg a kolerát émelygõ
hányással, ami a legveszedelmesebb.
Szép liliom arca fekete lett, szemei ólomszínben játsztak s
kísértetiesen fordultak be az üregeik felé. Istenem, azok a szeretõ, gyöngéd,
kedves szemek...
Egy szempillanat mûve volt az egész. Reggel még egészségesen
kelt fel, ruhát vasalt Boriskának, délben meg már ott haldokolt az ágyon...
Boriska odafeküdt mellé, átkulcsolta a nyakát kezeivel, és
ott tartotta erõsen, közben szünet nélkül összecsókolta az egyre feketedõ
arcot, és nézte folyton, nézte kétségbeesetten, mint változik át annak minden
színe, hogy tûnik el arról lassankint minden ismerõs vonás, csak egyetlenegy
nem, amit talán a halál sem bír onnan letörülni, az anyai szeretet kinyomata.
Az, mint egy valami bûvfény, most is glóriával önti el az arcot, és nem engedi
még rútságában sem rútnak lenni.
- Meghalok - hörgi az asszony - Itt hagylak. Csókolj meg,
csókolj meg, én egyetlen árvám. Jaj, hogy itt kell téged hagynom! Csókolj,
csókolj, ez enyhíti csak az én égetõ kínjaimat...
Boriska még szorosabban átkulcsolja a haldokló nyakát.
- Sohasem fogsz te engem itt hagyni.
E pillanatban megnyílik az ajtó és belép az elöljárókkal az
orvos. Házról házra járnak, mert tudják, hogy nincs mindenütt rendelkezésre
álló ember, aki orvosért, segítségért szaladjon. Itt jó helyen járnak.
Az orvos odalép az ágyhoz. Ránéz Bátkynéra, arra a
Bátkynéra, akit tegnap szép asszonynak neveztek, ha ugyan lenne most a
szépségnek valami értéke, s aztán szomorúan - int a kezével.
- Itt már késõn jöttünk. Ez már meghalt. Épp e percben
leheli ki lelkét szegény.
S azzal egykedvûen újra zsebébe csúsztatta a koleracseppes
üveget...
- Egy kolera-árvával megint több nehezedik a községre, bíró
uram. Hja, már ez bizony nem lehet másképp. Sajnálom, nagyon sajnálom, már
tudniillik a községet. De nini, az a poronty hogy odatapad a hullához, hogy
szorítja. Ejnye, mégysz le onnan az ágyról nyomban! Ilyen a paraszt! Hogyne
kapná meg aztán a kolerát! Tudja, hogy a járvány némely esetben ragadós, s
mégis maga mellé veszi haldoklás közben a gyermekét. Takarodj le onnan,
kisleány!
Az orvos még közelebb ment a magas, tornyos ágyhoz s le
akarta Boriskát venni.
A gyermek nem is hallotta fájdalmában az orvos szavait, tán
azt sem tudta, hogy emberek vannak bent a szobában, csak ösztönszerûleg simult
szorosabban anyjához.
Az orvos izmos marka e pillanatban megragadta, hogy
elszakítsa onnan.
Boriska felriadt s egy rémes sikoltással ragadta meg anyja
kezét.
- Anyám, édesanyám, ne engedj magadtól.
Erre a hangra, erre a velõt hasító fájdalmas szeretetteli
sikításra, vagy talán a belekapaszkodás következtében fölrázva, az orvos által
halottnak hitt édesanya másik keze megmozdult és gyengén átfogta a gyermeket,
feje közelebb csúszott a párnán a leánykáéhoz, úgyhogy annak szõke haja édes
szemfödõül egészen beárnyalta; a mellébõl halk hörgéssel vegyült sóhaj
emelkedett, ajkait kínosan kinyitotta, mondani akart volna valamit kislányának.
De semmit sem mondott, csak rálehelt...
Ki tudja mi lehetett az a lehelet!
Valami olyan fekete ónszínû volt, mint egy lehulló levélnek
az árnyéka, s mint a kés pengéjén, ha fogy, úgy terjedett az arcán mindig
tovább tovább egészen addig, míg kis szíve megszûnt dobogni.
Az anya nem engedte õt magától, együtt mentek el, s a jó
isten, ki eleinte másképp próbálta, ilyen kerülõ úton vihette csak el azt, kit
magához angyalul kiszemelt.
|