|
Még téli idõben is sokszor megfordult eszemben, hogy ha
egyszer - quod deus avertat - beválasztanának a parlamentbe, az lenne az én
szûzbeszédem, hogy a budai alagút valamelyik végét falaztassa be a tisztelt
kormány, hadd legyen az alagútból országos pince; mert ha nemzeti színház,
múzeum, tornacsarnok van, nemzeti pincének nem lenni - valóságos ellenkezés a
nemzet géniuszával.
Ebben a kutya melegben még élénkebben föltámad bennem a vágy
egy ilyen hûs hely után, melynek minden fényt fölülmúló ékes bútorzata üdítõ
folyadékot tartalmazzon.
Huh, be meleg van! A szeszélyes nap annyira öregedett tavasz
óta, mint a feleségem öt év alatt. Május elején mosolygott, éppen mint a
feleségem a mézeshetek alatt. Május végén sütött, most pedig már mar éppen mint
a feleségem. A legszabadelvûbb ember lelke is kezd megbarátkozni ilyenkor a Szibéria
levegõjével, vagy ha nem hát legalább azt óhajtja, hogy ha már az a célja, most vigyen bennünket jégre Tisza Kálmán, ha
tud!
No, de mindez csak tréfa, a meleg pedig nem tréfadolog.
Illõ, hogy komolyan beszéljünk róla, vagyis inkább az enyhítõ szereirõl.
A tudomány általános terjedését mutatja azon körülmény, hogy
a melegség ellenszereit valamennyien ismerjük. A sört, az aludttejet és a
fagylaltot.
Az olyan embert, aki odáig vetemedik, hogy aludttejet igyék,
nem becsülhetem annyira, miszerint tanulmányt írjak róla; a fagylalt-fogyasztók
sem emelkedtek oly magasra, hogy rokonszenvemet lenyújthatnám nekik, de már a
sörivóknak tisztelet, becsület, leveszem elõttük a kalapom.
Õk teljesen lantomra méltó alakok, kövér, piros arcú,
megtermett emberek, többnyire kidomborodó hassal, savószínû szemekkel, kurta
lábakkal. Öltözetük rendesen hosszú és kényelmes rokk, magas tetejû kalap, egy
pápaszem, csontos fogantyús bot és egy burnótszelence.
Vannak azonban olyanok is, kik semmit sem mutathatnak fel az
általános ismertetõ jelekbõl, de ezek nem is igazi szenvedélyes sörivók ám,
hanem csak holmi pipogya nép, mely kutyafuttában egy-egy stehbier-t fogyaszt;
hirtelen s horribile dictu, állva hörpenti ki, aztán, mint az örök zsidó, odább
fut a dolga után. Az ilyeneknél még csak az olyan sörivó gyalázatosabb, ki a
krigli habját lefújva, egy kortyra nyeli le az egészet, vagy aki grimaszt
csinál, mikor az isteni italt immel-ámmal leereszti érdemetlen torkába. Az sem
ember elõttem, aki fedetlen pohárból iszik s az árpa dicsõ levének ambróziával
vetekedõ erejét és aromáját kipárologni engedi.
Oh, egészen más az igazi sörivó!
Az beül délután négy órakor a legnagyobb melegben vagy a
Ment-be vagy a Virágcsokor-ba, aszerint tudniillik, hogy hol székel az extra
pohara, melynek bádogfedelén monogramja díszlik. Kényelmesen leülepedik egy
szellõs nád-karosszékbe, kihúzza tarka zsebkendõjét, Napóleon-fejekkel a négy
csücskén, kétszer egymásután megtörüli a homlokát a jobb kezével, mialatt a
ballal domború hasán kigombolja a mellényét. Ezen mûveletek után teletömi a két
orrlyukát burnóttal s nagyot tüsszent kétszer, hogy egész teste belerázkódik.
A pincér
ezalatt olyan pozitúrában rohan feléje a tartalmas kriglivel, mint aminõben a
levelet vivõ trombitás angyal van lerajzolva azokon a jeles mûveken, melyekkel
levélhordók szoktak megajándékozni újévkor. Az igazi sörivó vágyó pillantása a
pincér felé fordul s keze elõre utána nyúl a habos folyadéknak.
A gyönyör andalító édessége következik...
Emberünk szeme csillogóbb lesz, szemöldjei felhúzódnak egész
a homlokáig, majd behunyja a szemeit a nagy kéj elõérzetében, ajkához emeli a
boldogító edényt s félig kiüríti...
A gyönyör kifárasztotta. Lankadtan dõl hátra székében s
sóvárgó élvezettel és hálásan pislog az ólomtalapzatán nyugvó pohárra, melynek
fedelét gondosan lecsattantotta. A hab maradékai a szája környékén gyöngyöznek;
koca ivó letörülné a zsebkendõjével, õ a nyelvét nyújtja ki s azzal nyalogatja
le a pusztulás útjára tévedt italt.
Vártatva iszik és keveset, az elsõ krigli háromnegyed óráig
tart. Az idõközöket azzal tölti, hogy a Pest. Journal-ból szemelgeti a világ
csodálatos forgását.
A második pohárnál azonban már egyszerre megváltozik a
taktika. A második pohárnak az a természete, hogy egy hajtásra kell meginni. A
harmadik pohárról is ugyancsak ezt tartja a szentesített õsszokás, melynek
alapját azok a nagyok vetették meg, kik a tudományosság dicsfényével
felruházva, a türelem példaképei voltak s századokig tûrték az elnyomatást
mindenben. - A dicsõ bécsi néprõl van szó. - Õk voltak, akik tûrni, szenvedni
tudtak, de õk voltak azok is, kik bátran fel merték emelni egyszer a lázadás
véres zászlaját is, mert volt elõttük egy szentség, amihez hozzányúlni nem volt
szabad. Anno 1826-ban egy pohár sör ára Bécsben tíz krajcárról tizenegy krajcárra
emeltetett. Ez volt a casus belli. A jó Bécs mint egy ember állt talpra s
mellét büszkén kitárva, mennydörgõ hangon kiáltá: tízkrajcáros sör - vagy halál!
És e rettenetes csataordítása a felháborodott oroszlánnak
megszülte gyümölcseit az utódok számára is, a sör ára tíz krajcár maradt, de a
pohár lett kisebb. Ez az egyetlen forradalma a büszke birodalmi székvárosnak,
mely alkotmánya elévülhetlen jogai mellett szemkápráztató fényes sikerrel
végzõdött.
De hagyjuk e történelmi mozzanatot, s térjünk vissza emberünkhöz,
kinél már a hetedik krigli végzi pályafutását.
Ott ül, ahogy azelõtt, de egészen megváltozva, arca olyan,
mint a pipacs, keze lankadtan csügg alá, szemei bambán kidülledve néznek a
semmibe Ajka megmozdul néha s nagy hörögve adja ki félmondatokban
gondolatait...
- Hüm, hüm! Noch a Kriegl!
A pincér meghozza: megint iszik, közben a burnótszelencéjét
keresi, de már nem találja, pedig ott van elõtte az asztalon...
- Hja hja! - mekegi - noch a Glas...
Mialatt ezzel végez, tétova kezekkel nyúl megint a Pester
Journal után, melynek betûi összefolynak pislogó és egyre kisebbedõ szemei
elõtt, ha véletlenül fölfelé fordítva veszi is kezébe a lapot. De õ így is jól
mulat azon, vigyorgó arcáról ítélve, azt hinnõk, hogy valami jó élcet olvas, ha
nem látnók, hogy a hirdetési rovaton bolyong a szeme, s hogy a betûk feje
lefelé van fordítva.
- So so noch a Schnitt!
Ez a Rubikon a kapatosság és a részegség között. Az igazi
sörivó, ha csak teheti, mindig túlmegy a Rubikonon, mert ott kezdõdik a
mennyország. A mi emberünk - most kezdi magát jól érezni. Arca átdicsõül s
bizonyos barnás fényt vesz fel, haja a homlokára csüng le, cilindere hátrább
ereszkedik, a sörnek felét kiönti, mert keze reszket s alig bírja megtalálni a
szuezi kanálishoz, akarom mondani a szájához vezetõ utat. Feje lomhán konyul le
s csöndes bólingatás közben odaütõdik az asztalhoz...
Hop! kiált s újra felemeli s újra lekonyul. Végre a szemeit
is becsukja s csak álmában dünnyögi az orra alatt, amint ott könyököl a
sörfolyadékban úszó Pester Journal-on.
- Der Gorcsakoff der ist ein schlechter Kerl.
Ezen meggyõzõdést kinyilvánítva, mindennemû politikai
kombinációja csendes hortyogásba csap át, melynek csak a pincér diplomáciai
beavatkozása vet véget, nem is egészen olyan udvariasan, mint a párizsi Opéra Comique
rendõre, ki így költötte fel a zártszékében hortyogó urat: Legyen szíves
megörvendeztetni azzal, hogy nem hortyog, mert különben kénytelen leszek az
operát becses jelenlététõl megfosztani.
De hiába is beszélne ilyen udvariasan a mi hõsünkkel, ki valahogy
tántorogva lábra állván, egész indignációval utasítja vissza a pincér amaz
ajánlatát, hogy menjen aludni haza.
- Nix nux. Ich bin selbst der Gorcsakoff...
Már akkor elõtte az egész világ átláthatlan londoni köd,
melybõl zavaros tépett foszlányokban csak a legutóbb olvasott keleti események
s Gorcsakoff sötét alakja bontakozik ki homályosan.
|