Az iskolai csengettyû megszólalt ott künn az udvaron.
Mindjárt dél lesz. A sok vendég, kikkel ma tömve van a tanterem, mind az órája
után nyúl. Maga a vizsgáló tanító is izzadó homlokával és örökké pergõ
nyelvével, egy kézmozdulattal int a fórumon állóknak, hogy gyorsan egymásután!
A szülék és gyámok érdemes serege már türelmetlenkedik. Mert hiába, a gyomor elõbbre való a tudománynál
is. Aztán meg az igazság - más oldalról tekintve a dolgot - azt hozza magával,
hogy ha az érdemes vendégek is megunták már hallgatni a tanulókat, a tanulók
még jobban megunhatták felelni. Hallgatni könnyebb, mint beszélni, kivált oly
helyen, hol tudós Makói János fõtanító úr a kikérdezõ, akinek a világ minden
tudománya az öt ujjában van.
Egyszóval
elég volt a vizsgából ennyi. A leányok meglehetõsen feleltek s bebizonyították,
hogy tanultak valamit. A többi most már az isten dolga; Makói János uram
megtette a magáét, az isten is meg fogja tenni. Az egyikbõl derék nõt nevel, a
másikból haszontalant.
A
csengettyû megszólalt ott künn másodszor is, ami annak a jele volt, hogy odaát
a szomszéd épületben Makói Jánosné asszonyom immár befõzte a levest, siessen
punktum-ot csinálni a gyerekekkel a tanító úr, mert különben nem kap ebédet.
Hja bizony
még az olyan nagyhatalom is, aminõ a tanító úr, ki korlátlan uralkodója a
növekedõ nõi nemzedéknek, ösmerni kénytelen maga felett urat és parancsolót - a
feleségében.
Hogy csak
nincs tökéletes uraság ezen a gyarló világon!
A tanító úr
összecsapja a második csengetésre a sok megviselt könyvet, melyek a katedrán
elõtte hevernek, és azt mondja udvariasan a vendégek elõtt meghajolva:
- Tudnak ezek
mindent, kérem alássan...
Azzal ízelítõül
még kiszólítja a legjobb két tanítványát: Fenyéri Irmát és Kérész Örzsit.
- Akkor jó, ha a
vége jó - dünnyögi magában.
Azután megvakarja
kopasz fejét és e szavakkal fordul a díszes gyülekezethez:
- Ezek a legjobb
tanítványaim, hadd szavaljanak valamit teszem azt Petõfibõl.
Erre aztán Irma
el is szavalta derekasan a »Jaj a hátam oda van« címût a közönség általános
tapsai közt; Örzsi pedig azt az utólérhetetlen viharos költeményt, melyben ez
fordul elõ: »Ott essem el én, a harc mezején.«
Ez még nagyobb
tetszést aratott az elõbbinél. A közönség egy része kipirult
lelkesedésében, egy öreg úriasszony, ki ott ült a tisztelendõ úr melletti
széken, könnyekre fakadt; egy õszszakállú úr pedig kezeivel odaintette magához
a tanító urat.
- Ez a leányka igen szépen szaval. Kicsoda ez a gyerek? -
kérdé suttogó hangon.
- Ez egy árva, kérem alássan, nagyságos úr. Sem apja, sem
anyja. Anyja koldusasszony volt vagy mi; egy téli estén, valószínûleg betegen,
hajléktalanul vánszorogva az utcákon, három éves gyermekével az istállómba
osont; ott lefeküdt és reggelre meghalt. Mikor reggel a szolgálóm benyitott,
hogy a tehenet megfejje, ott találta a hullát és a mellette zokogó gyermeket. A
szegény asszonyt eltemettettem a község költségén, éppen most lesz tizenegy
éve, a gyermek pedig, ki nevét Kérész Örzsinek mondja, s apjáról mit sem tud,
nálam maradt egész a mai napig. Eleinte irgalomból tartottam, most pedig már ki
is érdemli a kenyerét; valóságos mindenes a háznál, pontos, szorgalmas,
szavahihetõ, hû és becsületes.
Az öregúr, ki a tanítóval beszélt, kedvtelve bólintgatott
fejével.
- Tehát ezen kedves leánykát tartja tanító úr a legjobb,
legjutalomraméltóbb tanítványnak?
- Bajos volna elhatározni - felelt a kérdezett meggondoltan.
- Az elõbb szavaló szõke leány semmit sem enged az elsõségben. Valóban nagy
zavarban volnék, ha e kérdésben lelkiismeretem szerint kellene döntenem.
- Pedig alighanem döntenie kell.
- Hogyan, nagyságos uram?
- Majd rögtön rátérünk arra. Elõbb legyen szíves elmondani
nehány szóval: ki ama szõke leány, kit Kérész Örzsi mellett kitüntet?
- Neve Fenyéri Irma, a megboldogult kántortanító özvegyének
leánya. Éppoly jeles eszû, szorgalmas, példás erkölcsû növendék, mint Örzsi;
ami pedig a jellemét illeti, otthon a legnagyobb odaadással ápolja nyomorban
levõ édesanyját. Nem hinné nagyságod, hogy e gyermek már pénzért varr, hogy
anyja nélkülözést ne szenvedjen.
- Eszerint ön nem tudna dönteni - folytatá az öregúr a
párbeszédet ugyanazon halk hangon, melyen elejétõl fogva folyt.
- Olyanok õk, nagyságos uram, mint két aranypénz egymás
mellett, mind a kettõ arany és mind a kettõ egyformán értékes. Csak az élet
lehetne a bíró itt! Attól függ, milyen kézbe kerül az egyik arany, és milyenbe
a másik! Az élet gyakran fölváltja az aranyat is hitvány rézpénzre, és az
ezüstpénzt is igazi arannyá neveli.
Az öregúr kezét nyújtotta a tanítónak.
- Ön derék ember, tanító úr. Becsülöm, hogy még ily
látszólagosan kis dologban is olyan óvatosan és lelkiismeretesen mondja ki
véleményét, mely e perctõl mindenkor kétszeres súllyal fog elõttem bírni.
- A nagyságod elismerése nekem legnagyobb jutalmam.
- Azért mondtam ez ügyet látszólagosan jelentéktelennek -
folytatá az öreg -, mert tulajdonképpen a dolog nem egészen fontosság nélküli.
Megboldogult nõvérem, Szent-Illényi báróné, ki mint ön fogja tudni, ezelõtt
négy hóval hunyt el, végrendeletében akként emlékezett meg ezen népiskoláról,
melynek egykor õ maga is növendéke volt, hogy elrendelte, miszerint vagyonából
minden évben kétszáz forintot fizessek egy minden tekintetben legérdemesebb
iskolából kilépõ idevaló leánynak.
- Oh, a bárónõ õméltósága azelõtt is mindig kegyes volt az
iskolák és növendékeik iránt. Mindig szívén hordta a népnevelést. De ez már
mégis sok, ez már mégis nagyszerû! - kiáltá a derék tanító büszkén, hogy az õ
iskoláját érte e kitüntetés...
Odakint harmadszor csengettek...
- Csengethettek miattam akár az ítéletnapig - dünnyögé a
tanító. - Majd ilyenkor hagyom itt az oskolát. E magasztos percben! Kell is
nekem most ebéd! Csak csengessetek!
- A kétszáz forintot a fent elõadottak szerint mindenkor a
vizsgán kell átszolgáltatnom a legérdemesebb növendéknek az összes tanítványok
jelenlétében...
- Ami igen emeli és fejleszti a gyermekekben a vágyat
érdemek szerzésére - vágott bele a lelkes tanító.
- Ez okból jelentem meg a vizsgálaton s ez okból
kérdezõsködtem öntõl: melyik a legjobb tanítvány.
A tanító szívére tette kezét.
- Örülök, nagyságos úr, hogy úgy feleltem amint történt.
Igen fájlalnám, ha a mérleget valamelyik leányka részére billentettem volna
elhamarkodott, felületes nyilatkozatommal, s emiatt igazságtalanná válhattam
volna.
- Pedig, édes tanító úr, engedjen meg, mégis kell valami
különbségnek lenni. Még a legjobb két óra sem jár egészen egyformán. Ne értsen
kérem félre, nem azt jelzem ezzel, mintha tán kárhoztatnám önt, amiért két
tanítványával nem bír eligazodni, midõn jó oldalaikat összehasonlítva, mind a
kettõt teljesen egyenlõen érdemesnek találja.
- E nehézség nem minden évben fog elõfordulni.
- Bárcsak elõfordulna - mondá a nagyságos úr. - Szívesen
megküzdenénk vele. Nem lehet valami élvezetesebb, mint a jók közül kiválasztani
a legjobbat. Hiszen most is csakhamar célt érünk, ha ön segítségemre lesz.
- Ezer örömmel.
- Nos, tehát kombináljunk. Ha ön egyenlõnek mondja tehetség,
szorgalom, munkásság, erkölcs és még érzés dolgában is Kérész Örzsit és Fenyéri
Irmát, még ezzel bizonyára nem lehet kimerítve minden jó tulajdonságuk. Mert az
elõsorolt tulajdonságok olyanok, mint megannyi fûszál, egész bokor nõ
mindenikbõl: minden jó tulajdonság ágakat bocsát. Nézzük tehát ez ágakat...
A tanító szemei csillogtak az örömtõl.
- Oh, oh, nézzük tehát az ágakat. Ez valami nagy élvezet!
- Mit gondol ön, melyik leánykában van kifejlõdve jobban a
hazaszeretet érzelme?
- Oh, oh. Nos, a Fenyéri Irma, az valóságos kis rebellis.
Mikor egyszer tavaly õexcellenciája Gróf Pálfi meglátogatta iskolánkat, õt
szólítottam ki felelni az állattanból. A magas vendég többször tett önmaga
kérdéseket a növendékekhez. Bizony nemegyszer igen hiábavalókat is. Irma az
oroszlányról beszélt javában, midõn a gróf belevág: Mondd meg, édes lányom, mit szeret az oroszlány legjobban? Irma
gondolkozott egy darabig, elemezte a kérdést, mely arra is vonatkozhatott, hogy
hol szeret ez állat legjobban tartózkodni, arra is, mivel táplálkozik, sõt még
tán más egyebekre is. Aha! tehát nem tudod, mert nincs a könyvben szólt a gróf.
A leányka arca lángbaborult és azt felelte hirtelen: Az oroszlány legjobban szereti a szabadságot!
A gróf ajkaiba harapott erre az átérzett feleletre, mit az
értelmes gyermek oly találóan fejezett ki...
- Derekasan volt - kiáltá az öregúr hangosan, nagy
csodálkozására a tanítványoknak és közönségnek, kik el nem bírták gondolni,
mirõl értekezhetik a tanító oly hosszasan; de minthogy az öregúr egyik
legtekintélyesebb földesúra volt a környéknek, minden türelmetlenség nélkül
tisztelettel várták, míg a beszélgetés véget ér.
- Derekasan volt, igen, úgy volt, nagyságos uram, mert én a
hazaszeretet tüzét is belecsepegtetem növendékeimbe. Az az érzések
legszentebbike...
- No, lássa, ezen történet határozottan Fenyéri Irma részére
dönti a kockát. Lám, lám, hogy mégis boldogulni fogunk.
- Valóban. De nem, nem; most jut eszembe, hogy a kis
Örzsinek nehány hatost adtam húsvétkor. A gyermek nem költötte azt el csemegére
vagy csecsebecsére, mint a falubeli leánykák szokták. Midõn a múlt hetekben
megjött hozzám az adakozási ív egy honvédmenház építésére, s elmagyaráztam
családomnak, mennyit szenvedett a honvéd a hazáért, s most nyomorogni, koldulni
kénytelen, az én Örzsimnek szeme megtelt könnyekkel, hozzám jött, kezet csókolt
s megkért, hadd adhassa õ is a maga nehány hatosát azoknak a szegény
honvédeknek a menedékházára.
- Megható - szólt a földesúr. - Önnek csakugyan nehéz lehet
választani e két kitûnõ gyermek közül.
- Nincsen mód eldönteni, melyik érdemli meg a kétszáz
forintot. Talán meg kellene osztani.
- Nem lehet. A végrendelet határozottan egy leánynövendéknek
kívánja kiadatni. Szegény jó nõvérem alkalmasint az ilyen felserdültebb leányok
bekövetkezõ kiházasítási költségeit célozta ezzel.
- Mit tegyünk tehát?
- Van egy jó módom még. Hadd döntsék el magok a tanítványok:
ki fogja megkapni a jutalmat, mégpedig titkosan, szavazócédulákon. Ez a
legbiztosabb ítélet. A gyermekek szeretet- és tisztelet-érzéseire még nem tapad
olyannyira az önzés salakja, mint az öreg embereknél! Az õ ítéletök ritkán
csal. Ha az ember végigutazik választáskor egy ismeretlen kerületen, hol két
követjelölt van felállítva, ha meg akarja tudni, melyik közülök az érdemesebb
férfi, azt nézze, hogy kit éljeneznek az asszonyok és gyermekek. Ez sosem
csalhat. Õk úgysem lévén szavazók, tehát megvesztegetettek sem, ösztönszerûleg
is az igazi érdem körül sorakoznak.
- Amint nagyságod parancsolja. Én magam is igen helyesnek
tartom, ha tanítványaim fognak dönteni.
- Hányan vannak összesen?
- Harminchatan.
- Legyen szíves tehát, tanító úr, nyírjon fel egy ív papírt
harminchat szeletre, s elõadván a dolgot, ossza szét tanítványai közt.
Mindeniknek szabadságában álland bárkinek nevét odajegyezni, illetve ajánlani a
jutalomra, de természetesen csak e két leány közül kapja egyik, akinek legtöbb
szavazata lesz. Ezt azonban fölösleges elõre megmondani, hadd szavazzanak
korlátlanul.
A tanító úr kiállt a fórumra s így kezdé szavait:
Tisztelt díszes közönség és kedves tanítványaim! Ma nagy
napot és nagy diadalt ünnepelek; mert egy tanítónak az a legszebb napja és
legnagyobb diadala, midõn azt látja, hogy tanítványai nem töltötték hasztalanul
az évet. Nyert ütközet az ilyen. Nekem megvan a magam jutalma lelkemben, s
tinektek is, kedves tanítványaim, kik jók és szorgalmasak voltatok, megvan
jutalmatok az önérzetben. De mindamellett akadt egy nagylelkû párfogó nagyságos
Marjai Péter úr nõvérében, méltóságos Szent-Illényi bárónõben, ki kétszáz
forintot hagyományozott évenkint a legjobb tanítványomnak közületek. Én annyira
szeretlek mindnyájatokat, hogy nem bírom eszem, de kivált szívem szerint
megválasztani, melyitek érdemli e nagy jutalmat, és a ti kezetekbe tesszük le
ennek eldöntését, ítéljetek magatok pártatlanul, lelkiismeretesen, méltán azon
dicséretre, mellyel elhalmoztalak, melyiteket mutatjátok legérdemesebbnek a
jutalomra.
A közönség hangos éljenzésben tört ki, felvillanyozva
érezvén magát ezen új fordulat által. A harminchat növendékleány némán nézett
egymásra, és már addig is, míg a tanító úr a szavazócédulákat nyírta a
katedrán, két név bontakozott ki az elmaradhatlanul keletkezõ suttogás lassú
morajából: a Fenyéri Irma és a Kérész Örzsike neve.
Vajon melyik lesz a gyõztes?
Hátha megoszlanak a szavazatok?
Az öreg nagyságos úr éppen abban a pillanatban, mikor a
tanító kiosztani készül az egyforma szavazó papírlapokat, sebesen felkél és
egyenesen odalép a tanítóhoz, aztán az ablakmélyedésbe vonja, lassan súgva:
- Valami jutott eszembe tanító úr. Azon két szavazócédulát,
melyet Fenyéri Irmának és Kérész Örzsinek nyújt át, meg fogjuk jegyezni.
- Értem - szólt a tanító jelentõségteljes pillantással. -
Igenis értem ez döntõ lehet nagyon döntõ lehet a jellemre nézve.
Egy bepillantás a léleknek legfenekére...
S azzal a két szavazójegy csücskén egy alig észrevehetõ
vonást tettek irónnal az ablakmélyedésben: nem láthatta, nem tudhatott arról
senki.
A jegyek ezzel kiosztattak; pillanat alatt mindenki kész
volt az általa ajánlott névvel; a céduláját mindenki személyesen vitte a
katedrához, hogy azt begombolyítva, a tanító úr nagy kalapjába dobja.
Általános feszültség uralkodott nemcsak a tanítványok, de a
közönség közt is. Az ünnepélyes csendben hallható volt még talán a légy röpte
is.
Mikor mind együtt volt a jegy, a tanító és az öreg nagyságos
úr odaléptek a katedrához és a beadott jegyeken álló neveket hangosan olvasták.
Csak két név váltakozott: az Örzsié és az Irmáé. Mindenki
elösmerte, hogy õk a legkitûnõbbek. Vajon melyikök gyõz? A szám egyenlõn halad:
majd ide, majd oda billen a mérleg.
A nagyságos úr szedi a jegyeket ki a kalapból s pápaszemét
föltéve, mielõtt kibontaná, mindeniket nagy figyelemmel megvizsgálja elõbb.
Ugyan miért teszi ezt? - Egyszer azután egy olyan jegyre akad, amit nem bont
fel, félreteszi.
A szám egyre szaporodik, az érdeklõdés egyre feszültebb.
Fenyéri Irmának eddig tizenhat
szavazata van.
Kérész Örzsinek tizenöt.
Elfojtott lélegzettel hallgatják és olvassák az ujjaikon.
Már csak négy szavazójegy van hátra, és az ötödik, amelyik
félre van téve.
Vajon kié lesz a gyõzelem?
- Fenyéri Irma! - olvassa az öregúr a következõ cédulából
is.
Most már tizenhét szavazat az Irmáé. Már õ a gyõzõ.
Az öreg ismét a kalapba nyúl. Megnézi a cédulát, félreteszi
ezt is a másik mellé.
Csak kettõ van még hátra. Az a Kérész Örzsié mindakettõ.
Egyenlõ szavazat. Mindenütt tizenhét.
Vajon mi történik a két félretett cédulával?
Ekkor feláll az öreg nagyságos úr s így szól:
- Úgy látszik, e két derék leányka itt is egyenlõ
szavazatokat fog kapni, és én nem juthatok ez úton sem eredményhez. Ez igazán
bámulatos! Különös játéka a véletlennek!
- A két hátralevõ cédula még eldöntheti - vág bele a
közönség közül egy idõs nõ.
- Nehezen hiszem, és nem is kívánom, hogy eldöntse. E két
cédulát Fenyéri Irma és Kérész Örzsi adta be. Meg volt jegyezve, azért tettem
félre. Meg akartam tudni, hogy õk miként szavaznak. Íme lássuk, mert a jellem legtitkosabb redõi ott
simulnak szét, hol emberi szem látásától megkímélteknek hiszik magukat.
Az öreg felbontotta az egyik jegyet.
- Fenyéri Irma! - kiáltá.
Mindenki Irmára nézett. A leányka sápadt volt és reszketett.
Talán a dicsõségtõl? Talán egyébtõl?
A másik jegyet is felbontá.
- Fenyéri Irma! - olvasá az öregúr szomorú hangon.
Egy sikoltás, s Irma feje lankadtan hanyatlott a padra.
Elájult.
Az öreg kivette tárcájából a két százast és Örzsinek adta át
ezen szavakkal:
- Te derék leány vagy: aki ott is becsületes tudtál maradni,
hol nem szemérembõl szoktunk azok lenni. Te Irmára
szavaztál s ezzel kimutattad szerénységedet, becsületességedet és nemes jó
szívedet, aminek Irma csak a látszatát bírja, mert õ önmagára szavazott. Így válik meg, ki az igazi arany. Tartsd meg,
gyermekem, a nemes tulajdonságaidat, hogy hasznos tagja és dísze lehess a
társadalomnak. Ezen összeget pedig add át becsületes tanítódnak, kinek nagy
érdeme van a te mai dicsõségedben: õ majd a takarékpénztárba helyezi azt el
számodra addig, míg szükséged lesz rá. Ti pedig, édes gyermekeim - szólt azután
az öreg nagyságos úr a többiekhez - fordulva -, okulva e mai példán, tanuljátok
meg, hogy amikor rosszat, nem szépet cselekedtek, sohasem tehetitek ezt
titokban. Mindig lát valaki. Ha más nem, az isten, kinek ezer módja van
napvilágra hozni az olyan tetteit, ki csak az emberek elõtt akar látszatni
becsületesnek, de ott, hol senki sem látja, mindent megenged magának. Az ilyen
becsületesség olyan, mint a báránybõrbe öltözött farkas. Higgyétek meg nekem,
mindig kiválik a szeg a zsákból.
Makói Jánosné asszonyom eközben negyedszer is csengetett. A
népiskolai vizsgálat közönsége meghatva oszlott szét, és sokáig nem fogja
feledni ezt a tanulságos napot.
|