|
A Kaukázus természetszerû befolyást gyakorol az orosz
katonatisztekre. Szétszórt állapotban feküsznek szerte, minélfogva a magányos
élet unalomra s az unalom ivásra vezeti õket. De mit is csinálhatna mást egy
szegény tiszt feleség, könyv és társaság nélkül, ötszáz kozákkal egy
állomáshelyen? Iszik.
Útunkban egy kapitánnyal s egy fõorvossal ösmerkedtünk meg,
kiknek életmódja valóságos tükre a többinek is.
*
Minden tisztnek egy privátdinerje van, kit demcsik-nek hí.
Kapitányunk éppen a reggeli szolgálatról tért vissza s magát tábori ágyára
vetve, közte és a demcsik közt a következõ párbeszéd fejlõdék:
- Brisgaloff, tudod, hogy útra kell kelnünk?
Brisgaloff, ki már nagyon otthonos volt szolgálatában, így
válaszolt:
- Igen, kapitány, tudom.
- S mivel üres gyomorral nem szoktunk útra kelni, együnk egy
darab kenyeret és igyunk rá egy kicsit. Aztán pedig elõkeresed a lovakat.
- Jól van, kapitány - felelé Brisgaloff, s egy darab
kenyeret, sajtot s egy üveg vutkit hozott be.
A kapitány igen jó úriember: hogy maga emészthesse föl e
földi jókat, Brisgaloffnak sajátkezûleg mért ki egy darab kenyeret s egy pohár
vutkit, s addig, míg az egy pohárral nyalakodék, õ hárommal bánt el.
- Azt hiszem, most már elmehetsz - fogat után, mert nem
szabad felednünk, hogy hosszú út vár reánk - mondá a kapitány.
- Bánom is én, akármilyen hosszú, nem lesz az nekem unalmas,
ha a kapitány úrral utazhatom.
- Együtt megyünk, barátom.
Vagy nem vagyunk-e, mint minden ember, testvérek? Hagyd itt nekem a poharat és
a vutkit, hogy ne unjam el addig magamat, míg te a lovakat keresed; és most
menj, Brisgaloff, menj!
Brisgaloff elment a lovak után, de csak igen rövid ideig
maradott távol, miért is a kapitány két pohárnál többet nem bírt levezényelni.
- A lovak már itt vannak, kapitány! - jelenti Brisgaloff
visszatérve.
- Jó, hát
csak fogd be õket.
- Igyék még
egy pohárral kapitány, hogy addig se unatkozzék, amíg befogunk.
- Igazad
van, Brisgaloff, csakhogy én nem szeretek magam inni, mint a korhelyok. Igyál
te is, barátom, egy pohárral, ti többiek pedig ott künn, fogjatok be!
Mire
poharaikat kiitták, a fogat készen állott.
De már
szemeik ekkor homályosodtak, s a kapitány talán azon szándékban, hogy kimenjen
a jármûbe elhelyezkedni, fölállt, de csakhamar lankadtan ledõlt ágyára,
Brisgaloff pedig melléje kuporodott.
Az ágy
recsegett a teher alatt s recsegése nagyon hasonlított a kocsikenõt rég nem
látott trojka zörgéséhez és csikorgásához, minélfogva nem is lehet csodálni, ha
a kapitány azt hitte, hogy õ a hûséges demcsikkel most javában utazik.
Nemsokára
elaludt, s fel sem ébred, ha Brisgaloff mintegy félóra múlva el nem kiáltja
magát:
- Az állomáshelyre értünk, kapitány!
- Hm? Igazán? - felelé a kapitány szemeit dörzsölve.
- No, ha mondom, az állomásra értünk ez egyszer.
- Nos, akkor hát innunk kell egy pohárral, Brisgaloff.
- Igen, kapitány, igyunk - felelé Brisgaloff lelkesülten.
A két útitárs testvériesen koccintott.
- Most pedig utazzunk - tovább elsõ a kötelesség,
Brisgaloff.
- Igen, utazzunk.
Nemsokára a második, majd a harmadik állomásra értek, hol
mindig a fenti jelenet ismétlõdék; a negyedik állomásnál azonban kiürült az
üveg, ami különben Brisgaloffot zavarba nem hozta a világért sem, mert más
üveget hozott.
Az új üveggel ismét folytathatták az utat egy darabig, míg a
tizedik állomásnál testvéries összeölelkezésben egyszerre lefordultak a
csézáról, jobban mondva az ágyról - s a mai napra be lett fejezve az utazás.
*
Másik ismerõsünk, a fõorvos, egészen más módon élt az ivás
mûvészetének.
Egy keleti stílben épült házban lakott s szobája fala
körös-körül tele volt keleti szokás szerint mélyedésekkel.
A fõorvos mindennap hét órakor a kórházba ment, hol a
betegek létszáma szerint többé-kevésbé hosszas szemlét tartott, s csak ezután
tért vissza.
Szolgája ezalatt a szobában lévõ minden mélyedésbe két-két
pohár puncsot tett, úgyhogy a doktor, mihelyt hazaért, rögtön megkezdhette
körútját a mélyedések üdvözítõ csarnokában.
- Hm! - dörmögé a doktor, mindjárt az elsõ mélyedésnél
megállapodva - milyen csúf szél fúj ma, hallod-e, hûséges demcsik, Kacsenko?
- Bizony ördöngös egy szél.
- Hm hm, Kacsenko, ilyen idõben nem jó ám kimenni
éhgyomorral...
- Önnek igaza lehet. Nem akar valamit enni?
- Inkább szeretnék egy pohár puncsot.
- Szent Vazilra mondom, magam is...
- Kacsenko barátom, két pohár puncsot!
- Íme, itt van. Szolgálatjára.
És a tiszteletre méltó doktor, ki maga folytatta magával a föntebbi párbeszédet (mert ott a szobában
ugyan egy lélek sem volt rajta kívül), kezébe fogta az elsõ mélyedésben lévõ
két pohár puncsot, és fönnhangon azt kívánva, hogy éltesse az isten az ezredem fõorvosát!, hatalmas kortyokban
becsülettel kiüríté.
A második mélyedésnél, bár más volt az eljárás, az eredmény
ugyanez lett.
Az utolsó mélyedés szerencsére éppen az ágy mellett volt; -
mikor ide ért s azt is kikutatta, mosolygó, boldog arccal dõlt ágyába s ott
valószínûleg valamennyi páciensét meglátogatta s kigyógyította.
|