»HASIS« ÉS »VUTKI«

1877

I. EGY POÉTA TÖRTÉNETE

Federoff Ivánnak valamikor Gaillard volt a neve és körülbelül olyan kaliberû poétája lehetett Párizsnak, mint itt nálunk Prém József.

I. Pál orosz cár, biz én már el is felejtettem, hogy és hogy ösmerkedett meg vele, elég az hozzá, hogy az európai fejedelmek divatja szerint, kik szeretnek egy-egy udvari költõt tartani, egy napon magával vitte Szentpétervárra. (Bár szemet vetne valaki a mi Prém Józsefünkre is!)

Pál cár különben nem volt valami nagyon komisz ember, s amennyire egy cárnál képzelhetõ, valódi tisztességes emberi vonzalommal viselteték a Federoff Ivánnak elkeresztelt Gaillard iránt.

Különösen udvari lakomáknál és dínomdánomoknál sohasem volt szabad Federoffnak hiányzania. Nem is volt semmi ellenvetése ez ellen magának a poétának sem.

Mégis egy ilyen lakoma alkalmával történt, hogy elszólta magát; mégpedig nagyon.

Az öreg Csermikov herceg ugyanis poharat emelt a cár egészségére, s toasztjában - hízelgésbõl-e vagy ostobaságból, nem tudni - mindazon tényeket neki tulajdonítá, miket Nagy Péter, dicsõséges elõdje vitt véghez.

A császár mosolygott a toaszt alatt, aztán Federoff Ivánhoz fordult:

- Nos, Federoff, nem annyit tesz ez, mint Nagy Pétert meglopni, hogy Pált kifizethessük?

- Valóban, felség.

- Ez igazságtalan, Federoff. Tiltakozom. Ma neki, holnap nekem. Ma Nagy Pétert lopatik meg, holnap rajtam eshetik ez...

- Ne búsuljon, sire! Pált meglopni nem fog eszébe jutni senkinek.

Ez csípõs, goromba élc volt. Pál noha sokszor sokat eltûrt e kedvenc emberétõl, ez egyszer összeráncolta szemöldeit, komor, haragos lett s csakhamar ott hagyta a társaságot.

Federoff nagyon megütközve tért szobájába. Az elméncet elkedvetleníté e nem sikerült élc. Egy vesztett csata volt az!

Lett is neki csinos következése mindjárt másnap reggel, amint ez már szokás Oroszországban: hol a bosszú istenének örökké nyitva van a szeme; sohasem alszik.

Csikorgó hideg volt másnap reggel, midõn ajtaján erõs, durva kopogás riasztá fel álmából.

Egy tiszt és öt szál testõr lépett be nagy rémületére egy a cártól aláírt rendeletet terítve eléje, mely Szibériába számûzi.

Federoff összerogyott ijedtében s hörögve dadogá:

- Szent isten! mi vétket követtem el? Vezessenek önök a cár elé, hogy lábaihoz borulva kegyelmét kérhessem.

- Csak egy percnyi halasztást adhatok önnek, Federoff, míg némi fehérnemût és ruhát becsomagolhat - felelé a tiszt. - Aztán indulunk Szibéria felé: így szól a parancs...

Federoffnak engedelmeskedni kellett; levezették a lépcsõkön s beültették egy ott készen álló kocsiba. Egy tiszt s két katona felfegyverkezve melléje ült s a trojka megindult.

Jó sokáig utazhattak már, midõn a kísérõ tiszt egy állomáson leszállt s így szólt Federoffhoz:

- Most elválunk, uram. Én visszamegyek. Akar ön valamit üzenni Szentpétervárra?

- Beszéljen értem a cárral!

- Csak ezt ne kívánja. Azt gondoltam, hogy vagyona és pénze elhelyezésével bíz meg addig, míg ön visszatér.

- Tehát van remény, hogy még visszatérhetek? Mennyi idõre vagyok számûzve?

- Gyerekség, édes barátom, csak tíz esztendõre.

- Tíz esztendõ Szibériában! - sóhajtott Federoff, megátkozva gúnyoros természetét.

A tiszt távozott. Federoffnak bekötötték szemeit s a trojka megint folytatta tovább végzetes útját, három nap három éjjel egymásután szakadatlanul.

A költõ valóságos önkívületi állapotba esett s alig érezte, midõn egy helyen végre leemelték a kocsiról.

- Hol vagyok? - nyögé halkan -, miért nem oldják meg szemkötelékemet?

- Nem lehet - suttogá egy mellette álló alak -; legyen ön, uram, elkészülve a legrosszabbra.

Federoff megrázkódik, tagjain a hideg fut végig.

Úgy rémlik neki, mintha fegyvereket töltenének közelében. Irtóztató.

Most egyszerre megragadja valaki, lehúzza kabátját a kezeit hátul összeköti...

- Cél - tûz! - hangzik harsányan a vezényszó.

A fegyverek dörögve sülnek el, a következõ szempillanatban Federoff hang nélkül összerogy. Az ijedtség eszméletét vette.

--------------

Midõn végre magához tér, szemköteléke lehull - s õ ott ül a cári palota azon szobájában, hol négy nappal ezelõtt a cárra élcet mondott, ugyanazon vendégektõl körülvéve, közbül maga I. Pál.

Harsogó kacaj üdvözölte.

- Mi az ördögöt álmodott ön, Federoff - nevezett a cár -, egészen ki van kelve színébõl. Igyék, barátom. Önnek bizonyosan átkozott rossz álma volt.

Federoff ivott még ez este, hanem másnap reggel szépen eltûnt Szentpétervárról; csak egy levelet hagyott hátra a cárnak, melyben megírta, hogy semmi kedve tovább olyan égalj alatt maradni, ahol az embernek ilyen rossz álmai szoktak lenni.

II. UKÁZ

Katalin cárné híres asszony volt a maga nemében. Nemcsak arról ismeretes, hogy szép epedõ szemei voltak fiatal korában, s hogy azok sokfelé kacsintottak még öreg korában is; nemcsak az maradt fel róla a krónikákban, hogy erõs kezekkel vezette a kormányrudat, hogy sok számûzött munkást s sok jégrevitt kegyencet elkoptatott: hanem hogy õ ölette meg a derék szentpétervári bankárt, Szemenoff Feodort is.

Szemenoff Feodor maga volt a férfiszépség eszményképe, valóságos Alcibiades, ki után a szentpétervári societás créme-je majd megbolondult. Grófnék, udvarhölgyek, hercegnõk vetekedtek egy nyájas pillantásáért.

Sõt maga a fölséges cárné sem átallotta szemeit Szemenoff Feodorra vetni, s gyalogsétákat tett udvarhölgyeivel annak a cáréval vetekedõ palotája elõtt.

Egyszer csakugyan szemben találkozik Szemenoffal, ki messzirõl levette kalapját s tiszteletteljes hódolattal állott féle a minden oroszok korlátlan úrnõje elõtt. Szemenoff Feodor mellett egy nagy new-fundlandi kutya haladott, mely haragosan mordult a cárnõre és rá akart rohanni.

Szemenoff az eb elé vetette magát és a korbácsával akart ráütni, mintha csak valami hitvány jobbágy lenne.

- Megállj, Szemenoff! - mondá a cárnõ. - Nem sajnálnád megütni e szép állatot? Vajha az enyim lenne...

- Oh, fölség! Minden óhajtása parancs elõttem. Részesítsen azon nagy kegyben, hogy elfogadja tõlem.

- Kedves kutyám lesz, Szemenoff. Köszönöm szívességedet. Viszonozni fogom - szólt a cárné mosolyogva s kegyteljesen intve históriai szépségû és puhaságú kezével.

Másnap magához hívatta Szemenoff Feodort. Mikor az eztán délután audienciára jelentkezett a palotában, a cárnõ a fegyverteremben fogadta, hol teli volt minden zig-zug a cárok értékes buzogányaival, pajzsaival és mindennemû fegyvereivel. Az egész orosz történelem egy rakáson.

A csillogó drágakövek, melyek csábítón mosolyogtak le a tõrnyelekrõl, kardhüvelyekrõl és puskákról, nem nagy benyomást tettek a gazdag Szemenoffra, abból otthon is volt neki elég; de a cárnõ csábító toalettje és lázas tûzben villogó szemei heves dobogásba hozták szívét.

- Lépj közelebb - mondá a cárnõ. - A kutyád igen megtetszett nekem...

- Nagy kegy rám nézve, fölség!

- De én nem fogadhatom el viszonzatlanul ajándékod. Hallgass rám, Szemenoff! Én megengedem neked, hogy ami szemednek tetszik, ami legszebbet látsz, azt legott válaszd ki magadnak, s királyi szavamra mondom - a tied.

Szemenoff egy percig sem habozott, meghajtotta az akkori francia divat szerint a féltérdét s azután egy futó tekintetet vetve a fejedelmi fegyverekre, egy egyszerû damascén pengéjû kardot választott.

Katalin cárnõ egészen odalépett Szemenoffhoz úgy, hogy az forró leheletét érezte arcán, élveteg piros ajkait fitymálólag duzzasztá fel s így szólt:

- Te nagyon ostoba vagy, Szemenoff! Most megfoghattál volna! Engedelmet adtam mindenre; miért nem választottál engem?

Szemenoff térdre esett s onnan emelte fel szemeit a buja nõre, ki nyakáról ledobván a sált, úgy állt ott elõtte a kivágott ruhaderék alól kikandikáló kecseivel, mint egy csábító bukott angyal.

- Oh, fölség! ha szabad lenne!

Katalin kezét nyújtotta, hogy fölemelje.

- Keljen ön fel, gróf! Önnek megszûntem uralkodója lenni.

- Felséged örökké az marad még így is örökké.

- Nevezz Katalinnak, Feodor!

--------------

Egészen új éra következett az orosz udvarnál. Az emberek egy része azt mondta: megint?, a másik része pedig, mely sokallta a cárnõ életkorát: hát még mindig? Elég az hozzá, Szemenoff Feodor lett a kegyenc s fokról fokra a legmagasabb hivatalokba emelkedett egészen a kincstárnokságig.

Katalin szerelme most az egyszer állandó jelleget kezdett ölteni, s nemcsak nem apadt, de fokonkint növekedék. S ha Szemenoff nem volt körében, az általa ajándékozott new-fundlandi kutyára is kiterjedt, melyet ajándékozója nevérõl Szemenoff-nak hítt kedélyes pajkossággal, s e néven volt ismeretes az udvar elõtt is.

Azonban akármennyire meg volt is tisztelve a derék Szemenoff, miután a kutya is halandó állat, egy napon õ is búcsút mondott az udvarnak, kilehelvén jámbor páráját.

Ez a kutyahalál, mikor a cárnõnek reggel jelentették, nagyon elszomorította, még könnyezett is felette...

Azután egyik testõrtisztjét hívatta:

- Parancsoljon, fölség!

- Ön intézkedni fog, hogy Szemenoff még ma délelõtt megnyúzassék és kitömettessék.

- Oh, felség!

- Ne feleseljen! Teljesítse ön parancsomat!

A tiszt távozott.

*

Két óra múlva a tiszt alázatos tisztelettel jelenté õfelségének, hogy Szemenoff lakásán tizenhat kozákkal és két felcserrel megjelent. Szemenoff elfogatván, bár fenyegetõdzött és sehogy sem akart az ukázba belenyugodni, lefogatott s a két felcser által elevenen megnyúzatván, jelenleg éppen a kitömésével foglalkozik egy szakértõ.

Ilyen nagyon engedelmeskednek Oroszországban az ukáznak.

III. MUSZKA VENDÉGSZERETET

Elsõ és egyedüli szerelmem Mari volt.

Mari egy tündérszépségû leány gyönyörû fekete szemekkel, halavány barna arccal, kedves pici koráll-ajkakkal, délceg, magas homlokú, melyen a fenség és méltóság honol. Ha haragszik, olyan, mint egy Zrínyi Ilona, ha megkérleled, Széchi Mária lesz belõle, ha el van keseredve, Ronow Ágnes, ha énekel, Sziklay Emma. Egyszóval a Mari igen szép leány volt. Õrülten szerettem, kész lettem volna életemet feláldozni érte, csak nõül nem vehettem, mert igen szegény volt.

Legalább még nem. Számító ember voltam teljes életemben s kikerestem magamnak az egész vármegyében a legbetegesebb leányt, akinek valamicskéje van, s akit inkább gyûlöltem, mint szerettem, mert úgy vettem, hogy vagyonával szerelmünk közé tolakodott, megházasodtam, s imádott Marimat hagytam a színészi pályára lépni.

Életem szerencsétlen volt. A feleségem meggondolta magát és sehogy sem akart meghalni. Az apja ezalatt megbukott, s én még a vagyoni reményektõl is elestem. Így kell a parti-hajhásznak!

Marim, az én kedves egyetlen szerelmem ezalatt meglehetõs sikereket aratott a színpadon. Már Pesten is vendégszerepelt és tetszett. Kinek és hol nem tetszett volna õ? Óriási sikerek aratásában csak az gátolta, hogy nagyon erényes volt, és hogy csak engem szeretett.

Meglehetõs fizetése volt már, s én elhatároztam, hogy itt az ideje az elsõ feleségemtõl elválni. Lutheránusok voltunk mind a ketten, tehát könnyen ment a dolog.

Én addig is az én szívem bálványával éltem, mint ahogy de Caux marquis Adelinájával Nicolini Kísértem egyik városról a másikba, mígnem egy kisebb németországi városban megkaptam a válópöri ítélet hiteles szövegét, s az egyház áldását is ránk adták. Törvényes férj és feleség voltunk, s azonfelül Marim hatezer forinttal szerzõdött egy másodrendû szentpétervári színházhoz, minélfogva a tejbe is volt aprítani, s semmi, de semmi sem hiányzott a mennyországból, melyet ez egyszer a földre varázsoltunk.

Nõm elragadta a szentpétervári közönséget; Szentpétervár legelõkelõbb körei tömjéneztek neki, maga a nagyherceg is állandó páholyt tartott, és valahányszor nõm játszott, mindig megjelent az elõadásokon.

Késõbb azután elõ kezdte venni mindazokat az eszközöket, amelyekkel civilizált emberek hadjáratot viselnek könnyelmû nõk szíve ellen: hanem bizony hajótörést szenvedett minden enemû kísérlete.

Mari becsületes nõ maradt és egyedül engem szeretett.

Egy tavaszi napon történt, hogy szállásunk elõtt az udvarmester hintaja áll meg, s azután felcammogott a magas szikár alak s a cár nevében felkérte nõmet, hogy a zarskoje-selói palotában rendezett egy elõadáson, a legnagyobb mûvészek és mûvésznõk társaságában részt vegyen; egyszersmind kijelenté, hogy több napig a cár vendége lesz, s az ottani ünnepélyeken részt veend.

Mari azt mondta nekem, hogy ez a lehetõ legnagyobb kitüntetés a világon, s hogy most fog kezdõdni mûvészi pályájának magaslata. A hír és dicsõség nyájasan mosolyog feléje a magasból...

Én nem értettem hozzá. Elhittem neki s némán öleltem össze, midõn kijelenté, hogy a zarskoje-seloi elõadáson örömmel vesz részt, de csak azon feltétel alatt, ha a férjét is meghívják: nélkülem nem megy.

- Oh, pöhölyke - mert így neveztem tréfásan -, milyen jó maga!

Az udvarmester az orra tövét vakarta és azt mondta, hogy erre vonatkozólag nincs instrukciója.

- Aztán távozott.

Másnap egy illatos levélkét kaptunk a cár monogramjával, az udvarmester által írva, melyben mindketten a cár vendégeinek hívattunk meg.

Most tehát nem volt akadály többé. Nõm örült és vidáman ugrált egész nap szobájában, mint a kis bárány a barátságosan mosolygó napfénytõl. De én magam, isten tudja: miért, lehet: rossz elõérzetbõl, nem tudtam örülni szívem szerint az én Mimim (mert így is híttam) dicsõségének, ámbár viszont elégedetlenkedni és rossz arcot mutatni sem mertem, mert valóságos mintája voltam az oly derék, jámbor papucshõsöknek, aminõket tisztelt kollegám, Balázs Sándor szokott megörökíteni imitt-amott, hogy az isten neki bûnül ne vegye!

Az idõ mindent meghoz. Mindent, mindent! (Idõvel még tán a bazilika is felépül s a Romhányi utolsó strófája is készen lesz.) Azt a pillanatot is meghozta az idõ, midõn Zarskoje Selóba utaztunk, s azt is, midõn oda megérkeztünk.

A második emeleten volt számunkra három szoba berendezve, a világhírû fénnyel épült cári palotában, éppen a nagyherceg lakosztálya fölött.

Az elõadandó darab a Sevillai borbély volt. A díszelõadás ebéd után kezdõdött hét órakor, és körülbelül tízig tartott, utána estély következett a pazar fényû termekben. Az én Mimim igen jól mulatott, hercegek, fõméltóságok, zsibongtak körülötte, s maga a nagyherceg is két tour-t tett vele a csillagos teremben. Egész este alig férhettem hozzá, ide-oda lökdöstetve a sok nagy úr által.

Már ennél én sokkal jobban mulattam odahaza Bundás-Pátyon, a kasznáréknál, gondoltam magamban s szántam szegény Marit, akinek annyi léhûtõvel kellett ott társalognia.

Csak néha vetett egy-egy pillantást felém, mintha mondta volna: itt vagyok; reád gondolok.

Alig vártam, hogy vége szakadjon a mulatságnak, s szobáinkba vonulhassunk, hol el fogja nekem fecsegni, ha majd az ágya szélére ülök, szokott szeretetreméltóságával minden élményét.

Nos, végre elérkezett ez a gyönyörteljes pillanat is. Mari ott feküdt a patyolat selyem ágyon, levetkõzve, éji pongyolájában; hosszú, lebontott haja igézõn takarta tündérszép meztelen keblét, többet engedve látni mégis, mint amennyi elég, hogy az ember megittasuljon a gyönyörtõl. Oh, istenem, milyen bámulatos szép volt így!

Ágya szélén ültem. Kerek fehér karjaival gyengén átölelve tartotta nyakamat s édes álmodozással beszélt a ragyogó jövõrõl, mely reánk vár. Elhallgattam volna a végtelenségig...

Két óra múlhatott el ez álmodozásban, midõn egyszerre behunyta szempilláit, elálmosodott. Egy csókot nyomtam még így álmosan is mosolygó piros ajkaira...

- Jó éjszakát, Mimi - mondám halkan de már nem volt idõm befejezni.

E pillanatban alig észrevehetõ zörej hallatszott a padló megnyílt s Marim ágyastul eltûnt. Egy gépezet villámgyorsan lesüllyeszté - úgy mindenestül a nagyherceg hálószobájába.

A padló ismét bezáródott, s én ott maradtam egyedül a Marim ruháival, melyek egy széken hevertek.

Kétségbeesetten ordítottam fel, mint egy vadállat, mint a hím oroszlány, midõn párját lelövik mellõle. Oh, ha ekkor látott volna Balázs Sándor, mi minden ki nem telhetik egy papucshõstõl!

A középsõ szoba ajtajának rohantam, mely a lépcsõzetre vezetett, honnan lerohanni készültem s fellármázni az egész palotát, ölni, gyilkolni mindenkit, aki utamba téved.

Két testõr állta el utamat az ajtónál.

Dühösen löktem meg az egyiket.

- Mi baja önnek? - szólt az hidegen.

- Eresszenek, mert mindjárt ölök. Ármány, gyalázat! Hol van nõm? Ki vagyok játszva! Alávaló kerítõk! Segítség!

- Önnek kár ilyesmit észrevenni, uram! - jegyzé meg a másik. - Önnek legjobb lett volna most feküdnie és csendesen maradni!

- Az egész világot meg fogom ölni!

- Az bajosan történik meg, mert ön fogoly. Egy óra múlva indul Szibériába. Itt az ukáz, mely azon esetre szól, ha ön nyugtalankodnék.

Szájamat bedugták, kezemet hátrakötötték és még azon éjjel kocsiba ültettek - hogy élve temessenek el Szibériába.

Szegény Mari, mi történt veled? Mi lesz belõled?

--------------

Tizenöt évig dolgoztam ott az ólombányákban. Isten a megmondhatója, mennyit szenvedtem! Mint fiatal embert vittek oda s mint megtört agg tértem e napokban hazámba, véletlennek köszönve megszabadulásomat.

Keserûen fogom emlegetni életem egész során át azon napot, melyen ama nagy kegyben részesültem: a cár vendége lehetni.

Hogy szegény Marimból mi lett, nem tudom. El sem bírom képzelni. Ha valaki tudna valamit sorsáról, értesítse a Budapesti Napilap-ot.

U. i. Petõfivel egyszer sem találkoztam az ólombányákban.

IV. ÁLLATOK A MUSZKA HADSEREGBEN

Mikor nemrég az orosz fõhadiszálláson jártam s a Balkán félszigeten szétszórt hadtesteket is szemügyre vettem, mindenütt idõzve egy-egy napot, megösmerkedtem a Temirkan-Schura nevû faluban egy muszka osztálytábornokkal, ki az 1854-iki hadjáratban is részt vett, hol sok dolga volt a törökökkel.

Kimondhatatlan mély gyûlölettel viseltetett irántuk: aminek okai nagyon is meglátszottak a pofáján, mely összevissza volt szabdalva, mint õ mondá: átkozott pogány kardok pengéje által, valamint a bal lábán, mely szinte egy török golyó következtében rövidült meg, úgyhogy a derék férfiú járása éppen nem volt mondható kecsteljesnek.

Egyebekre nézve Flintoff tábornok, valóságos derék katona volt, vitéz a vakmerõségig, bár zárkózott kedélyû ember, ki szerette a magányt s tiszttársainak társaságát minden módon kerülte, elannyira, hogy egy egészen különálló házat bérelt Temirkan-Schura kunyhóitól mintegy kétszáz lépésnyire, s ott kizárólag egy kutya és macska társaságában élt.

A kutya vezeték- és keresztneve Ruszki volt, a macskáé Turki.

A Ruszki nem volt valami híres állat: a szõre közönséges tarka volt és minduntalan vedlett; a lábára, mint a gazdája, õ is sántított, az egyik füle lelógott, a másik pedig fölfelé állott örökösen, mely disszonancia egészen nevetséges alakká tette Ruszki-t az ebek societásában. A Turki macskának nem voltak semmi különös ismertetõ jelei, olyan kedves naiv cica volt, mint akármelyik, kivált ha ebédután kinyalta magát.

Az ebéd alatt, mikor is egyik a tábornok jobbján, másik a balján ült egy-egy fonott széken, barátságos viszony uralkodott a Ruszki és Turki és a tábornok közt: ebéd után azonban, midõn Flintoff a pipájára gyújtott, megragadá a két állatot s a demcsik (szolga) által egymással átellenbe helyezett két székre tevé õket és következõleg szólt a macskához:

- Te tudod, hogy török vagy.

Azután a kutyához fordult.

- Te is tudod, hogy orosz vagy.

Nagy füstöt fújt pipájából s stentori hangon kiáltá mind a kettõhöz:

- Ti tudjátok, hogy halálos ellenségek vagytok, tehát össze kell verekednetek.

Ily kölcsönös bemutatás után Ruszkinak és Turkinak farkai összedörzsöltettek, minek következtében azok elkezdték egymásra a fogaikat vicsorgatni, mialatt a tábornok folytonosan ingerlé õket, mígnem naponkint halálos harc fejlõdött ki köztük - mely rendesen azzal végzõdött, hogy a macska gyõzött a nyomorék kutya fölött.

A tábornok sírva fakadt ilyenkor, s ha Ruszki sebet kapott, saját kezeivel kötözgeté.

Midõn a derék Flintoffot elhagytam, a kutyának az egyik szeme hiányzott és az oldalbordája veszélyesen meg volt harapva.

- Isten önnel - mondá búcsúzáskor. - De nézze ön meg a szegény Ruszkit! Oh, én félek, hogy ön nem fogja õt soha soha viszontlátni...

Flintoff hangos zokogása eléggé jelzé elõre is, hogy milyen nagy veszteség fogja õt ezzel érni, - melyet csak a minden gondot elûzõ vutki fog némileg enyhíthetni.

A kozákoknak pedig - kecske és a kakas a kedvenc állatjok. Minden lovasszázadnak megvan a maga kecskéje és minden kozák helyõrségnek - a maga kakasa.

A lovasságnál igen hasznos állat a kecske; mert sajátságos szaga eltávolítja a lovak közelébõl a skorpiókat, pókokat és más ártalmas állatkákat, sõt a kozák hit szerint távoltartja a boszorkányokat és lidérceket is, melyek szabadjára hagyva agyonlovagolják a paripákat s farkaikat és sörényüket kitépik.

Nagy úr tehát a kecske egy ily lovasszázadnál, s szinte õ maga is érzi a saját lénye fontosságát, éppúgy mint a kakas, ki szinte nem kevésbé fontos tényezõ a hadseregben, mert reggelenkint az órát jelenti kukorékolásával, ami megbecsülhetetlen a doni kozákokra, kiknek sohasem volt órájuk.

Sokszor azonban megesik a kakasokon, hogy egy idõben megszûnnek kukorékolni.

Ily szerencsétlenség történt akkor is, midõn én ott idõztem: A helyõrség órája elromlott; azaz a kakas elvesztette hangját, vagy hogy csak megkötötte magát az akasztófáravaló és nem akarta az órát kukorékolni.

A helyõrség nagyon meg volt ijedve, s haditanácsot tartott, mit csináljanak vele. E haditanácsban én is részt vettem, mégpedig háromszoros okokból, mint azt nekem a helyõrség parancsnoka megmagyarázta: elõször, mert - úgymond - a hírlapírók nagy kakasok, s másodszor mert a derék úr a Budapesti Napilap iránt, melynek tudósítója vagyok, nagy elõszeretettel viseltetett, minthogy egy pancsovai rokonától ebbe takargatva kapott egy palack finom borovicskát tavaly, s végül azért mert említettem, hogy elejétõl végig átolvastam a Grubiczy könyvét a Tyúkászatról.

A haditanács igen hevesen folyt.

Ozemszki hadnagy azt indítványozta, hogy a kakas pusztán vízzel él, azért némult el, itassák naponkint - vutkival.

Karzanoff kapitány úgy véli, hogy ez semmi egyéb mint dacolás a dienstreglement és a hatalmas cár ellen; a kakas talpát meg kell kancsukázni.

Végre Csozemko hadnagy találta fején a szöget:

- Uraim, én azt hiszem, a kakas azért nem énekel, mert nincs tyúkja...

A haditanács elnöke szippantott a burnót szelencéjébõl és azt mondá:

- Igaza van, bölcs Csozemko. Hüm, hüm. Mivelhogy tyúkja nincsen... Hehehe, Csozemko! Ez meg van mondva. Hüm! Én magam is, Csozemko, hehehe!

A következõ nap reggelén az egész helyõrség tyúkkeresésre széledt el a környéken.

És azalatt egyedül az oroszok védszentje, Mihály arkangyal õrködött - a fontos stratégiai vonalon.