VIZSGÁLATOK UTÁN

1877

Úgy összetartozik az a harmincöt darab diák, akik tudós Garay Máté tanító uram tudományából tápláltatnak már éveken át, mintha egyetlen nagy család lenne. Bizony nehéz dolog most az a vizsgálat, nemcsak azért mert ilyenkor ad számot ki-ki az eszejárásáról, hanem azért is, mert az összeszokott nagy család ilyenkor szóródik szét az életbe; egyik erre, másik arra, mintha egy marok pehelyt eresztene valaki szélnek.

A nagy katedra üres lesz két hónapig, nemkülönben a megnémuló padsorok is, átadván használat végett a tanítóné tyúkjainak, mígnem két hónap múlva új nemzedék fog oda költözni. - A régiek elváltak onnan örökre, neveiket csak a padok háta õrzi, ahova azt több más szokásos figurák kíséretében befaragták.

Hát õk magok hova lesznek?

Ki bírná azt elõszámolni?

Igaza volt az egyszeri egyetemi tanárnak, aki így szólítá meg a jogot hallgató tanítványait: Nagyméltóságú, méltóságos, nagyságos, tekintetes uraim; tolvajok, hamisítók, rablók, gyilkosok! - mert bizonyára mindezek ki fognak telni önök közül.

Egy falusi népiskolában - mert ilyenrõl beszélünk most - bizonyára kockáztatott volna e megszólítás, mert ott csak ritkaságképp lappang egy-egy méltóságos úr a duzzadt, egészséges képû csapatban, s még nagyobb ritkaságképp egy-egy hamisító. Az egyszerûségnek kisebb a fénye, de kisebb az árnyéka is. Mindamellett Garay Máté uram tanítványaira nézve is áll azon cáfolhatatlan meghatározás, hogy a diák olyan semmi, amelybõl minden lehet.

A szõke fejû Kulai Matyi a legislegelsõ diák, az iskola becsülete. De mivel csak negyedtelkes ember az apja, itthon marad az eke mellett. Bezzeg a hátul kullogó Ordas Pista, a gazdag mészáros fia, kit csak gúnyoltak otthon Mulyadon, úri sorba került. Latin iskolába vitte az apja, három pár kékbeli öltözõ ruhát varrattak testére a városi szabónál; ha az isten segíti, pap lesz belõle, ha meg nem segíti, hát tanító. Még a köpcös betûgyûlölõ Harács Ferkó is elkapaszkodott innen le egészen az Alföldre valami mesterséget tanulni: még annak is majszter úr lesz a neve.

Így széledtek el a fiúk. Nem is lesznek azok tán soha többé együtt. Pedig megfogadták az utolsó vizsgán, hogy tizenöt év múlva összejönnek, akik közülök életben maradnak, itt az iskola nagytermében. Érdekes lenne közöttük ülni akkor, és észlelni: mennyire szétdobálta õket az élet, mennyire másképpen osztályozta, mint Garay Máté uram. Be hiábavalónak is bizonyult be az a bolondság, hogy szépen egymás mellé ültette sorban, amint lelki tulajdonaik: jellem, erkölcs, szorgalom és ész szerint következtek és azt mondta, te vagy az elsõ, te meg itt ülsz a harmadik padban, mint középszerû, az meg ott hadd nyomja a szamárpadot, mert haszontalan. Az élet kevés idõ múlva egészen másképp fog rendelkezni velök, másképp állítja sorozatba, és bizonyára az életnek lesz igaza, mert övé az utósó szó.

Lám az elsõ diákon, Kulai Matyin már kifogott az élet, mert mint már mondtuk is fentebb, oda lyukadt ki a nagy elsõsége, ott végzõdött a sok dicsõség, hogy odafogta az apja maga mellé zsellér-parasztnak.

Garay Máté uram, mindég azt hajtotta, hogy isten ellen való vétek lesz ezt a fiút, ki eszes, becsületes, jellemes és szorgalmas, tovább nem taníttatni. Kár lesz itt vesznie...

Kár, kár!

Ennyit a varjú is tud mondani, - de bizony akármilyen kár lesz is, azért a Matyi mégis itt marad az ekénél, és nem lesz belõle többet elsõ tanuló soha.

Magának Matyinak is fáj ez. Lehorgasztott fejjel megy apjával a fakóhámba fogott két gebe után, mely immel-ámmal kedvetlenül húzza maga után az ó-módi ekét.

Ma lett fölavatva földmívelõnek, ma fog elõször segíteni apjának a sanyarú munkában. Váltig is mondja az öreg:

- Ma tanulod meg, fiam, a legnagyobb tudományt: mint kell a kenyeret keresni.

Matyi fejet csóvál, bús tekintetét félénken hordozza szét a hervadó õszi tájékon, a feketén meredezõ szántóföldeken és sárgászöldbe játszó réteken; nagyot sóhajt és a világért sem hiszi el, hogy õ a legnagyobb tudományt tanulja most.

Még mindig az elsõ diák eszével gondolkozik.

Apját kinevetné azért a szóért, ha sokkal jobban nem tisztelné, mintsem azt tehesse.

Kell is ehhez az õ dolgához tudomány és ész! Azt ugyan akárki végezheti. Az õ mai feladata ugyanis, míg az öreg az ekét tartja, a két jámbor állatot kormányozni és biztatni, hogy egyáltalán haladjanak, mégpedig egyenesen a barázda mentén, nehogy a barázdák között feltöretlen ék maradjon itt-ott, mert az olyan szántás egy pipadohányt sem ér.

Matyi csak képzelte, hogy ez könnyû dolog. Azonban lassankint be kell látnia, hogy ezt is tanulni, csakugyan tanulni kell. Az öreg sokat bosszankodik, minduntalan kiabálja: tõled, hozzád, mert nincs semmi harmónia a hasítandó barázda és a lovak menete közt. Nagy újonc még a gyerek, hiába!

- Bizony semmit sem tudsz, édes fiam - mondja lehangoltan, midõn a sok veszõdséggel végzett munka után hazatértek. - Még ostorosnak is tudatlan vagy.

Matyi értelmes szép arcát szégyenpír futja el. Neki, az elsõ diáknak még soha senki sem mondta azt, hogy tudatlan. Mit ér hát most már Garay Máté minden rávesztegetett dicsérete, egyszerre elfoszlik, mint füst és pára, ott abban a másik oskolában, ahol a kenyeret tanulják keresni.

- Ha még erre sem használhatlak - dorgálja az apja -, ami pedig vékonyabbja a paraszttudománynak, hogy fogod akkor megfogni a kaszanyelét, hol már ember kell a gáton, mert ott válik meg aztán: ki mekkora rendet vág! A kamasz akkor lészen emberré, mikor már a kaszát kezeli. Nem szeretném, hogy világ csúfjára gereblyézõ gyereknek maradj holtod napjáig, aki a vászoncselédnéppel van egy sorban, félnapszámra...

- Majd megtanulom, édesapám - mondja a fiú nagy sóhajjal.

- Megtanulod, ha igyekezel és vigyázol. De látom, kicsinyled, s ez mindig nagy baj az elõremenetelben. Úgy vagy vele, mint az egyszeri király, ki a mi királyunkat tiszteletbõl magyar ruhában akarta fogadni; rendelt is ilyet Budapestrõl, de arra egyáltalán nagyon kevés súlyt fektetett õ is, komornyikja is, mint kell abba beleöltözni; azt hitték, amit te a földmûvesi munkáról, hogy ahhoz csak hozzá kell nyúlni, megy magától, - de az is lett aztán a következése, hogy az ünnepélyes pillanatban, mikor a király jött, õfelségét sehogy sem tudták a magyar nadrágba meg panyóka mentébe beleöltöztetni, mert hát annak is megvan a maga külön eljárása, s dacára, hogy kevésbõl áll, meg kell tanulni.

Matyi oly boldogtalannak érezte magát mint soha. Némán hajtotta le fejét és egy szót sem szólt. Úgy érezte most magát, mint a növény, ha kiveszik abból a talajból, ahol azelõtt tenyészett, s idegen földbe ültetik át. - Nem ösmert maga magára. Õ-e csakugyan az a Kulai Matyi, ki elöl világított tanulótársainak példaadással, ki úgy szomjúhozta eddig a dicsõséget, hogy hajnalban kelt fel tanulni, és késõn este feküdt le, csakhogy sohase legyen készületlen, ki eddig minden elmúlt napnak örült, mert mindenik megerõsíté tanítója és tanulótársai iránta tanúsított becsülését; és örült minden érkezõ napnak, mert mindig elõbbre-elõbbre sarkallta lelke...

Most már mindennek vége minek örüljön ezentúl az elmúló nappal, s mit várjon az érkezõ naptól?

A nemes vágy, mely eddig sarkallta, ösztökélte, pihenhet már. Mire igyekezzék õ ezentúl? Arra, hogy kaszálni tudjon, amihez csak nyers erõ szükséges?

Vegyétek el, mondja egy francia író, az ember elõl a célt, mely felé iparkodik s min szeretettel, vággyal csügg, - s kihúztátok lába alól az alapot, mely lételét teszi.

Matyi kedvetlenül látott a munkához másnap, és a következõ napokon is. Akár a kertbe küldték ásni, akár a szõlõbe dolgozni, esze mindig ott járt a bibliai mesés történeteken, idegen világrészek ismeretlen tájékairól gondolkozott, az óriás Párizst szerette volna látni, vagy az amerikai õserdõk árnyékában pihenni. Ha egy-egy újságot megkaparinthatott az urasági udvaron, azt mohó élvezettel olvasta munkája mellett, s ilyenkor még keserûbbnek érezte életét, s némi irigységgel gondolt azon társaira, kik a felsõbb oskolákra menve, még most is tanulhatnak.

Egyedüli öröme a vasárnapi oskola volt, ott meg mindig õ volt az elsõ.

A földmívelésrõl lassan be kezdte látni, hogy az is nehéz és szakértelmet föltételezõ munka. A föld nem adja ingyen az embereknek a táplálékot. Meg kell ezt szolgálni emberül.

Sok csínja-bínja van a paraszt-mesterségnek is. Ember legyen, aki ötösbe-hatosba, taktusra tud csépelni a felföldi tótokkal; az sem utósó dolog, amit a búzanyomtatásnál végezhet a jóravaló munkáskéz. A kazalrakás meg maga egy egész mûvészet, s akár hat falut is be lehet járni, míg ebben egy jártas ember találkozik. Vendégoldalú szénásszekeret jól megrakni se tréfa dolog, hát még a vetés, ahhoz nemcsak szerencsés, de ügyes kéz is kívántatik; azután következik a többi ezer meg ezer foglalatosság, a faragástól kezdve le egészen a lóvakarásig, amikben mind ki lehet tûnni az ügyes gazdaembernek.

Matyit azonban nem melegíti a vágy tökéletesnek, jártasnak lenni ezekben a dolgokban; kicsinyek ezek annak, ki nagyobbakról álmodozott már. Nem szomjazhatik a parasztok dicséretére, hogy jól fogod, öcsém, a gyeplõt, kit a fõesperes is megdicsért a vizsgán. Kismiska annak a hitványabb emberek dicsérete. Oda sem hederít neki.

Matyit, az éber, a szorgalmas, igyekezõ Matyit mély lehangoltság tartá lenyûgözve. Életkedve volt megingatva. E lehangoltság bizonyos fásultságba ment át késõbb, mibõl könnyen következett volna a legveszedelmesebb nyavalya, a tétlenség - ha egy esemény mélyen föl nem rázza.

Ordas Pista, volt iskolatársa, a karácsonyi szünnapokra jött haza a városból. Hetyke fiú lett belõle, valóságos úrfi. Csak úgy lóhátról beszélt régi iskolatársaival.

Matyi is meglátogatta. Matyiról már ekkor különben az volt a közvélemény, hogy sosem lesz belõle ember, elrontotta azt körömig a sok tanulás.

Ordas Pistáéknál éppen ott volt ebéden Garay Máté uram is, mikor a szolgáló bejött megmondani, hogy a Matyi van ott künn, aki a Pistikához jött.

- Nem képzelem mit akarhat velem? - mondja Pista a cselédnek. - Csak nem hiszi talán, hogy összeadom magam vele, egy paraszttal. Küldd el innét!

A szobaajtó ki volt félig nyitva, a Pista szavait tisztán meghallotta odakint a hajdani jó barát, ki elsõ diák korában sok hízelgésben részesült tõle. Szíve elszorult, s fekete bánatos szemeibe könnyek gyülekeztek.

- Sohasem hittem volna. Istenem istenem! - rebegé sóhajtva, s azzal szomorún kisompolygott a konyhából. Nincs itt mit keresnie többé.

Szíve csordultig tele volt fájdalommal, keserûséggel.

- Könyörülõ isten, minek büntettél így!

Talán nekiment volna kétségbeesésében a Berettyónak, ha a kapunál egy kéz nem nehezkedik vállára.

Hátranézett megrezzenve.

A kéz gazdája Garay Máté uram volt, ki Pista kíméletlen szavai után ott hagyá a mészáros családját.

- Mi bajod, Matyi? Te sírsz?

- Semmi, semmi - rebegé a fiú, arcát kezeivel takarva el. - Hagyjon el engem, tanító úr Már énrajtam nem segíthet semmi.

- Balga beszéd, téged könnyû meggyógyítani, édes fiam...

- Nagy az én betegségem. Sok, sok pénz kellene ahhoz.

- Van nekem olyan szerem, ami jobban meggyógyít a pénznél, százszor jobban.

- Oh, édes tanító úr! - kiáltott fel Matyi, s fölcsillámló remény sugárzott ki könnyein keresztül szemeibõl.

- Értelmes fiú voltál mindig. Bízom eszedben és jellemedben, melyet mindig becsültem. Add ide a kezedet, Matyi, hadd szorítsam meg, én, régi tanítód, kit végy úgy ezentúl, hogy meghalt, s ezt a mondatot hagyta hátra végrendeletében számodra, amit most ide írok az irónnal e darab papírra. Ne bontsd fel, csak otthon. És gondolkozz rajta. Én hiszem, hogy kigyógyít, vagy pedig csalódtam benned.

- Soha - kiáltá a fiú lelkesedetten. Ereiben egyszerre a régi melegséggel kezdett lüktetni a vér. Szemei tûzben égtek. - Ha azt parancsolja, hogy fúrjam át a Kárpátokat, még talán azt is eltenném.

- Ember vagy, fiam. Rád ösmerek. Menj haza és olvasd el.

Matyi ruganyos léptekkel futott haza, a mindent begyógyító varázscédulával. Vajon mi lehet rajta?

Dobogó szívvel, reszketõ kezekkel bontá fel s lángra gyúlt arccal olvasta tartalmát:

Minden pálya dicsõ, ha belõle hazádra derül fény. Ha jó paraszt fogsz tudni lenni, éppen oly nemesen és dicsõn töltöd be rendeltetésedet, mintha esztergomi érsek lettél volna. Minden pálya nagy, csak azok kicsinyek és hitványak, akik nem képesek betölteni. Ezt én mondom neked, lelked kimívelõje, legjobb akaród, egykori tanítód...

Garay Máté.

Hõsünk hosszan lélegzett fel e sorok elolvasása után. Lelkébe nyomódtak azok.

Hátha igaz, ami bennök van!

Igen, igen, igaznak kell lenniök. Mondta volna-e másképp a becsületes, az áldott jó tanító?

A fiú fölemelé fejét, s keblét úgy feszíté belülrõl valami melegség, hogy majd ketté repedt tõle a pitykés mellény.

Varázserejök lett a tanító sorainak mégis.

- Igen, paraszt leszek, az vagyok - kiáltá az ifjú az égre nézve, hogy az is hallja meg amit mond -, nem fogom szégyenleni többé s megmutatom: micsoda az parasztnak lenni, olyan parasztnak lenni, aminõrõl az én tanítóm nemes lelke álmodik. Úgy lesz, úgy lesz. Értlek, öreg mester. Áldjon meg az isten, ahányszor rám gondolsz.

Matyi e pillanattól fogva újjászületett. Hévvel látott a gazdasághoz; amit igyekezet, szorgalom, tehetség, jellem, szelídség csodásat elõmutathat, azt mind föltalálták a mulyadiak Matyiban, ki ezentúl elsõ volt minden munkában. Mint munkás kétszer akkora napszámot kapott, mint mások, mint értelmes ifjú nemsokára belekerült a községi tanácsba s ott csakhamar az elsõ szerepet vitte.

A földmívesi munka, melytõl eleinte annyira irtózott, késõbb valóságos eleme lett, mint a halnak a víz. Nem tudott volna nélküle megélni.

A mezõnek költészete van; aki azt megszereti, a mennyországért sem cseréli föl.

Atyja halála után maga vette át Matyink a kis gazdaságot s az rohamosan gyarapodott munkás keze és tapintatos, eszes vezetése mellett, mert nem tartozott azok közé, kik a gazdálkodás mindig járt nyomán haladnak, azt tartván, hogy ha az apám, öregapám is így csinálta ezt vagy amazt s mégis megélt, minek csináljam én másképp, hanem felhasználván az okszerû tapasztalásokat és az újabb, hasznosnak bebizonyult tanokat is, valóságos mintagazdaságot állított, melybõl csakhamar egész kis paradicsom lett, éspedig jól jövedelmezõ paradicsom.

Az okszerû fiatal földmûves figyelme mindenre kiterjedett, jövedelme gyarapodásával könyvekre, újságok járatására is telt, minek aztán az lett következése, hogy az ismeretei is rohamosan gyarapodtak.

Ezeknél csak tekintélye, híre nõtt jobban és a tisztelet, mellyel a községbeliek és általán az egész környék viseltetett iránta.

Csakis így lehet megérteni, hogy már 25 éves korában mint bíró a község élére került s az bölcs kormányzata alatt kevés idõ múlva példányképévé vált a többieknek. A fiatal bíró buzgalma kivitte, hogy takarékmagtárt, népkönyvtárt, kisdedóvót alapítottak a mulyadiak.

*

Midõn a tizenöt év utolsó napja is lepergett, s a mulyadi népiskola egykori növendékeibõl az élve maradottak fogadásuk szerint megjelentek az iskola tágas termében, hol a derék Kulai Mátyás földmíves, iskolaszéki elnök s megyei bizottsági tag ebédet adott egykori társainak, az öreg Garay Máté tartotta az elsõ toasztot.

- Fiaim! - mondá az agg reszketõ elfogódott hangon - sok derék embert látok egykori tanítványaim közül magam körül, van köztetek pap, jegyzõ, tanító, aki tán titulus dolgában többre vitte azóta - de jólesik lelkemnek elmondhatni, hogy az én osztályzatomat rendesen meghagyja az élet, mert ha földmíves is, õ tölté be eddig legjobban hivatását, mert kiemelkedik azok sorából, kik közé jutott egy fejjel; õ, aki elsõ volt akkor, ma is elsõ köztetek. Az isten éltesse Kulai Mátyást!

Lelkesült éljen hangzott fel. Mindenki sietett kezet szorítani a derék fiatal földmûvelõvel, kinek szemeiben könnyek csillogtak s ki elérzékenyülten csókolta meg agg tanítója kezét...

- Nem érdemlem meg azt a dicséretet. De ha nem vagyok föld terhe, ha megállom helyemet azon az igénytelen ponton, ahova a sors dobott, azt az én öreg tanítómnak köszönhetem.

Azzal kinyitá tárcáját s egy elsárgult papirost vett ki onnan, ajkaihoz emelvén azt. Elmosódott betûit már nem lehetett látni, de a Matyi szemei elõtt ott lebegtek azok most is, jobban mint valaha:

Minden pálya dicsõ, ha belõle hazádra derül fény...