|
(Ribicey Gyula barátomnak ajánlva)
Jól tudom, hogy nem háborús idõbe való tárgy ez - hanem
elvégre is attól félek, hogy megírja elõlem, mint a magyar literatúrában szokás
- olyan ember, aki a bort soha még csak meg sem szagolta, akinek nincsenek
gyakorlati ismeretei s az elméletieket is mindössze Vahot bátyám és Lisznyai
Kálmán információi után szerezte.
Szakavatott ember vegye kezébe a tollat ilyenkor, ez az én
nézetem. Nos én meg is teszem ami tõlem telik. Írom a Haschis és Wutki cím
alatt az orosz és török történeteket többnyire olyan jeles férfiakról, akik
inni szerettek. Megörökítettem nemrég e helyen a sörivókat, igyekeztem a Petõfi-Társaság
lapjában a megilletõ magas nívóra emelni a korcsmaköltészetet. Egyszóval
megtettem mindazt, amit a jól felfogott kegyelet e téren kíván tõlem.
Ha még a borivókat is megírom, akkor aztán egy teljesen
bevégzett irodalmi múlt lesz a hátam mögött s átlépem a Parnasszus tetejére
vezetõ végsõ garádicsot is.
Segíts tehát, múzsám, hogy e nehéz és nagy téma elméletét
sikeresen adhassam elõ!
Már legrégibb történelmünk tele van nagy férfiakkal, kik e
hazában korán felfogván a borfogyasztás fontosságát, e téren kiváló nevet
szereztek magoknak. A jó Thököly Imre egy félakó bort ivott meg egy ülõ
helyében a Csáky István uram õkiegyelme híres lakziján; maga pedig õnagysága
Apafi Mihály uram szinte annyira szerette az igazságot a borban keresni, hogy
az erdélyi rendek megirigyelték és ilyen törvényt alkotának: amit pedig
õnagysága ebéd után rendelne vagy
parancsolna, az olyannak vétessék vala, mintha semmit sem szólott volna. II.
Ulászló király a nyeregszerszámát küldte a korcsmároshoz, hogy arra egy kupa
bort hitelezzen s õ amellett aztán elénekelhesse a Solymosi coupletjeit a
Koziki-bõl:
Csak legényesen én az
uralkodást így szeretem.
Igaz, hogy más
nemzetek is áldoztak Bacchusnak; egy angol királyi herceg halálnemet lévén
kénytelen választani, tokaji borral töltött óriás kádba ugrott be és
megfulladt: isten nyugossza meg szegényt! Egy spanyol levente, Don Aldrigo de
Granada a XIV. században negyven napig dőzsölt hét cimborájával, egy
ó-castiliai várban és hetvenhárom akó bor nyakára hágtak ezalatt, amint a
krónikák lelkiismeretesen följegyezték. Egy másik, francia lovag, marquis La
Motte, ki epedve szeretett egy fiatal leányt, midőn az esküvőre
sietne, egy csapszékbe tévedt és olyan jól ízlett neki a bor, hogy restellt
megválni s ott hagyta a faképnél a vidám nászt és - forrón szeretett arát, mert
hiába, a kisebb szenvedélyt legyőzi a nagyobb.
De mi ez mind a
mi Csokonay Mihályunkhoz képest, ki egy egész hordó bort ki hagyott folyni,
mert midőn csapért a futott a szomszédba, ott jobb borra akadt. Jobb is
volt, közelebb is volt.
Elérzékenyít e
jeles férfiak emléke s nem bírok tárgyilagosan szólni a borivók különféle
tulajdonságairól. Csak szemelgetni fogok ezúttal gazdag tapasztalataim
tárházában. Kezdjük az elején.
A bor
kétféleképpen terem, részint a szőlőtőkén,
részint a folyóvizekben, aminő
a Duna, Tisza, Rába, Rábca stb. A bor ezen különböző keletkezését veszem
bázisul a különféle borivók meghatározásánál. Vannak, akik azért zúgolódnak,
hogy minek terem a folyóvizekben is, és akadnak olyanok, kik meg nem eléglik
azon kontingenst, melyet a folyóvizek nyújtanak, hanem még ők maguk is
vizet kevernek a borba. Ez utóbbiak aztán ismét két részre szakadnak, azokra,
akik azért vizezik a bort, hogy jobb
legyen, és olyanokra, akik azért vizezik, hogy több legyen.
Tisztelet ez
utóbbiaknak! Komolyan csakis ezekről és a vízgyűlölő borivókról
szólhatunk tudományos cikkünk szűk keretében.
Mielőtt
azonban rátérnénk a dolog érdemleges részére, vegyük tekintetbe a borivók
általános szimptómáit és mindenekfelett azon álláspontot, melyet az ivással
szemben a magyar ember elfoglal. Különösen két példa köti le
figyelmünket.
Egy váci ember, ki igen nyugalmas életet élt és felette
jámbor férfiú volt, belenyugodván mindenbe a világon, úgy Lónyai és Kerkápoly
gazdálkodásába, mint a Tisza-rezsimbe, a világ folyásába, a nagy adóba és a
szûkölködés azon fokába, mely nem engedé neki, hogy a borivás élvezetét olyan
mértékben gyakorolja, aminõben õ óhajtotta volna.
Valószínûleg mint megelégedett ember végzi csendes
pályafutását, ha szerencsétlenségére egy váci statisztikus ki nem süti, hogy az
õ szõlõhegyükön éppen annyi bor terem, mikor középtermés van, hogy minden váci
lélekre naponkint hét icce jut.
A mi emberünket fölrázta megelégedésébõl e szörnyû
fölfedezés. Boldogtalan lett s álmatlan éjszakákon egyre azon tûnõdék, hogy:
- Csak én egyszer rájöhetnék arra a gazemberre! Hej, csak
megtudhatnám: kicsoda? Ki issza meg elõlem
naponkint a hét iccémet?
A másik magyar embert, akivel bizonyítani akarok, Vámbéry
Ármin fogta, mikor mint török dervis künn utazgatott Boldog Arábia sivatagjain.
Ez egy szegény Selmec vidékérõl a katonaújoncozás elõl
évtizedek elõtt megszökött szabólegény, kit Vámbéry egy kunyhó elõtt heves
disputában talál egy másik emberrel, aki valaha bécsi német volt, s most az
itteni viszonyoknak megfelelõleg, közös háztartást illetve kunyhótartást vitt,
magyar barátjával.
Nagy politikai disputa folyt köztük egy harmadévi, az
osztrák alkonzul udvarából idevetõdött újság cikke fölött. Válogatott szavakban
szidták egymás nemzetiségét, mint ahogy mi tesszük idehaza. A volt szabó
nyelvezete valóságos galimatiász volt összerakva a világ minden nyelveibõl.
Vámbéry már messzirõl csodálkozva felismerte, hogy közbe-közbe magyar szavakat
is használ.
Lihegve futott oda derék tudósunk a veszekedõkhöz, s nyakába
borult a vékony napbarnított alaknak.
- Ugye ön magyar ember?
A harminc év óta nem hallott hazai hang édessége majd
õrültté tette a meghonosult arabot s elkezdett táncolni, üvölteni és gagyogni
különféle nyelveken, amikbõl Vámbéry is csak egyes szavakat bírt megérteni.
Csupán német kollégája értette tökéletesen.
És most adjuk át a szót magának Vámbéry úrnak.
Megösmerkedtem Nagy Ferenc hazánkfiával - így szól - és több
napot töltöttem kunyhójában. Igen szegény fickó volt. Mindenféleképp szerettem
volna segíteni állapotán, és minthogy az arabsok a szõlõt termesztik, de a bor
készítéshez nem értenek, megtanítottam tehát borkészítésre s vettem neki nehány
kosár szõlõt, hogy azzal itt üzletet kezdjen.
A dolog jól is ment eleinte. Mindjárt az elsõ készítménybõl
tetemes haszna lett, úgyhogy most nagyobb mennyiségû szõlõt szerezhetett be.
Már azt hittem, hogy boldogulni fog, midõn egyszerre kilyukadt belõle a magyar
erkölcs.
Midõn már a csekély kezdetbõl jelentékeny borkészítési
üzlethez vergõdött, egyszerre kedve szottyant, összehítta a szomszédkunyhókban
lakó arab szomszédait és olyan „magnum
áldomást” csapott, hogy reggelre nem volt egy csepp bora sem.
Legyen bárhol a földtekén, mégis csak mindenütt egyforma a
magyar ember!
De ím, lapunk szûk tere miatt elég e cikkbõl ennyi is egy
kortyra: a többit máskor.
|