Minthogy kritikussal van dolgom, nem akarom magamra süttetni
a plágium bélyegét, minélfogva kijelentem, hogy az egész dolog õvele történt. Õ
számoljon be érte a doktornak, ha még egyszer K ra kerül.
Tehát a dolog így történt:
Az Endrõdy-féle kritika annyira ellene uszította a városban
szabadon járó mindenféle poétákat, hogy jónak látta egypár napra elmenekülni K
ra. (No, már Vadnayban több a bátorság!)
El is ment tehát és minthogy a vasút elvitte, hát oda is
ért, miután elõbb szigorúan meghagyta, hogy a lapját valahogy utána ne küldjék:
legalább az a nehány napja ne legyen megrontva.
Amint odaért, legott szállás után nézett, s amint ezt is
eligazította volna, a sétányra kanyarodott, hogy ott telivér francia ízléséhez
képest szép pisze orrú hölgyecskék felfedezését eszközölhesse.
Ily remények közt ballagott a regényesen suttogó százados
fák alatt, s hogy addig is ne legyen egyedül, szivarra gyújtott...
A szivar füstje kacskaringósan kígyózott fel az õs fák
koronája felé, s ezer tarka ábrándnak és gondolatnak vetett puha ágyat eszébe
jutott a Manasszes-ügy, az árván hagyott írói kör s azon szerencsétlenség,
hogyha Petõfit azalatt találják meg Jókaiék, míg õ oda van...
És amint megy, mendegél egyre szivarozva, egyszer csak elébe
áll egy kopasz fejû, alacsony, beretvált állú emberke.
- Kicsoda ön, uram? - kérdé sebesen, mire õ még sebesebben
megnevezte magát.
- Örülök, uram, hanem engedje meg ön, de igen, uram, még
egyszer mondom, de...
- Hallgatom önt uram.
- Én a fürdõdoktor vagyok Ön meg fogja érteni, mit tesz az. Én vigyázok a vendégek egészségére...
- Az ördögbe is,
uram, mi közöm nekem ahhoz?
- Sok, nagyon
sok. Ön szivarozik, nemde? Nos, lássa ön, ez össze nem fér azon rendszerrel,
melyet a vendégek érdekében felállítottam. A füst, uram, füst és igen
alkalmatlan portéka a légzési szervekre.
- Diable! A Füst
az egy szép regény Turgenyev Ivántól, olvasta ön doktor?
- Quelle
question? Ön sért; asszonynak vagy diáknak néz ön engem? Itt füstrõl van
szó, respective az ön szivarozásáról! Egy szó, mint száz, itt tilos a
dohányzás! Hüm, igen, mert mert...
- Kíváncsi vagyok: miért?
- Azért, uram, mert a dohányzás a lélegzési szerveknek árt.
- De hisz én egészséges vagyok.
- Bah! Ha ön egyedül volna! De vegye fontolóra a többieket,
akiknek mindnyájoknak én vagyok felelõs az életéért...
- De az isten szerelméért, itt a szabadban csak nem árthat
senkinek a szivarfüst.
- Ellenkezõleg. Oh! Oh! Ön nem indul magasabb szempontok
után. Ön nem ismeri a szenvedély titkos hatalmát. Ha a fürdõvendégek látni
fogják, mily jóízûen szivarozik ön, mindnyájan megkívánják a szivarozást, és
bármennyire tiltom is, még a mellbetegek is rá fognak gyújtani; mi lesz akkor
belõlem? Tehát kérnem kell önt...
- Jól van, uram, nem fogok többé szivarozni.
Megadással dobta el szivarját a kövér, milliárd
harmatcsepptõl csillogó fûbe, s félig mosolyogva, félig bosszankodva hagyta ott
a doktort s lépegetett szállása felé, hogy ott háborítlanul adhassa át magát
szenvedélyének.
Szobája kulcsát azonban a kapusnál hagyta, ki véletlenül nem
volt kajütjében s a kajüt véletlenül be volt zárva.
Elkezdte a kapust elõkiáltani.
Hol volt, hol nem volt a kapus, hogy nem hallotta, aziránt
nincsenek biztos adataim, elég az hozzá, hogy a kiáltásokra, a kapus helyett a doktor
sovány alakja termett elõtte.
- Engedje meg uram, de ön kiabált.
- Nos uram, igen, hát aztán?
- Lássa ön, ez egy dolog, mely az én orvosi rendszeremmel
igen, uram, a rendszeremmel merõben ellenkezik. Szegény betegeim nagyon
megkeserülhetik! A kiabálás bizonyos szilajabb rezgésbe hozza, s a sebes rezgés
szerfelett sûríti a levegõt. Márpedig a sûrû levegõ halált hozó, uram. Jegyezze
meg ezt ön és legyen szíves ezentúl...
Dühösen hagyta ott az akadékoskodó Aesculápot és cél nélkül
futott messze a homályosodó fenyves költészetdús sûrûzetébe, hol emberi szem
elõl rejtve, egyedül lehet.
Hanem hát olyan bolond a szerencse, hogy ott üti fel a
fejét, hol senki se várja. A magános gyalogúton két halvány arcú és pisze orrú
kedves leányka jött elébe. Egy pillanat mûve volt észrevenni az igézõ
orrocskákat, és a négy ragyogó szemet, melybõl kicsordulóban volt a könny...
- Uram - mondá az egyik bátortalan hangon -, a Kati, a húgom
azt mondja, eltévedtünk Mondja meg ön, kérem, ha igazán eltévedtünk-e? Nem
tudunk a fürdõépületekhez jutni a csavargós utakon. Mutassa meg, kérem, merre
menjünk. No, ugye megmutatja?
- Szívesen - felelte õ és a szép orrokat nézte.
- A doktor úr hosszú sétákat rendelt s íme, hogy megjártuk
nagyon is messze távozánk.
- Legyenek nyugton - válaszolá, s hozzájuk csatlakozott.
Nincs az a kérges szívû kritikus a világon, aki bár
kinevesse, lecsépelje a László Miska és Margittay Dezsõ valamennyi nõalakját,
meg ne induljon ilyen két eleven, csinos teremtés láttára. Itt elnémul a
kritika - és poézis ömlik a kritikusból.
Fõvárosi ember mindig talál szavakat, õ is talált, de oly sebesen mondta el szokása
szerint, hogy nincs az a sténograf a földkerekségén, aki azokat utána
jegyezhetné...
A két leányka feszülten hallgatta.
Egyszerre csak megszólal valaki a hátuk mögött.
- Engedje meg, uram, de...
E történet elbeszélõje ijedten fordult hátra. A doktor állt
ott és a kabátját fogta.
- Oh, oh - mondá vontatott, kimért hangon, minden végsõ
szótagot megnyomva - ön megint a kúra ellen cselekszik! Szegény megháborgatott
veszélyben forgó betegeim!
- De hát az istenért, mit teszek én?
- Még kérdezi? Oh, oh, miért beszél ön olyan sebesen olyan
rettenetes sebesen? Nem látja ön, hogy a kisasszonyok homlokerei két vonalnyira
dagadtak. És miért dagadtak? Nos, mert a feszült figyelem az agyidegeket
felizgatja és megerõlteti? És mi okozza a feszült figyelmet? Az ön sebes
beszéde. Kérnem kell önt, ura, hogy ezentúl...
- De nekem ez természetem.
- De nekem meg a kúrám ellen van.
- Akkor hát ajánlom magam - mondá és rohant a lakására, hogy
azonnal fölpakolva fusson e helyrõl, hol egész egyénisége összeütközésben van a
fürdõi kúrával.
Holmija még azon módon be volt csomagolva, nem maradt egyéb
hátra tehát, csak a fizetõpincért és a háziszolgát elõcsengetni; az elõbbit,
hogy számláját rendbehozza, az utóbbit, hogy a málháját elszállítsa.
A folyosóra lépett. Ott sötét volt; hasztalan minden
fáradság a csengettyût megtalálni.
- Mit motyog ön itt? - szólítá meg egyszerre a doktor
ismeretes hangja, kinek két szürke szeme a sötétségen is keresztülvillogott.
- El akarok utazni, uram.
- Hüm. El akar ön utazni. Az már más. De ha nem csalódom,
mégis keres valamit?
- A csengettyût, doktor. Szavamra mondom, a csengettyût.
Csengetni akarok a pincérnek. Talán nincs is, mert sehol sem lelem. Azt kell
hinnem, doktor, hogy a csengettyû sem összeegyeztethetõ az ön gyógykezelési
rendszerével.
A doktor gondolkozni látszott egy percig, azután egyet
csettentett a nyelvével, majd szaggatottan mondá:
- Tehát ön elutazik. Isten önnel! Vagy úgy? Mit is kérdezett
az imént? Igen, igen emlékszem már Nem, nem, ön nyugodtan, egész nyugodtan
csengethet a pincérnek a csengettyû semmi összeköttetésben nincs az én
rendszeremmel.
Azzal dünnyögve távozott le a lépcsõkön, csak alul állt meg
kissé, mintha még gondolkoznék, s egyszerre határozott hangon a szokottnál
élesebben hangsúlyozá:
- Valóban a csengetés a csengetés nem tartozik a kúrához.
|